Visszakanyarodva egy kicsit a szaszei kolostorban folytatott beszélgetéshez. Nikola atya Bosznia jövőjének lehetséges kimenetelei egyikeként említette a számára legrosszabb opcióként jellemzett úgynevezett Bosznia Iszlám Köztársaság megszületését. Merthogy – mondta – a boszniai muszlimok azt akarnak csinálni az országból. S ennek leghatékonyabb ellenszereként ugyancsak a Karagyorgyevicsek újbóli belgrádi trónra emelését nevezte meg. Aztán a korona alatt egyesíthető minden szerb. Na ja.

Bármilyen balkáni iszlám köztársaság létrehozásának lehetősége jelenleg gyakorlatilag nulla. A polgárháború egyes fázisaiban ugyan jelentős számú mudzsáhid-kontingensek harcoltak a bosnyák erők kötelékében, aztán letelepítésük, állampolgárosításuk kavart belpolitikai viharokat, a boszniai muszlimok s egyáltalán a Balkán iszlám közösségei számára – a tradíciók, a szokások, a gondolkodás miatt – iszlám állam megteremtése nem reális opció. Annál inkább az említett török út, az oszmán hagyományok a mai Törökország megtámogatta feltámasztása, újjáélesztése.

E tradíciók, az Oszmán birodalom 19. századi balkáni hanyatlásának krónikája az előző posztban már említett, s most bemutatandó könyv is. No, meg az ezt a visszaszorulást pillanatnyi érdekeinek megfelelően néhol segítő, néhol akadályozó Osztrák-Magyar Monarchia – s ezen belül jelesül Magyarország – „történelmi jussát” követelő, deklarált kultúrfölényét érvényesítő politikájának az apológiája.

Balanyi György (1886-1963) – a magyar tradícióknak megfelelően – elfelejtett tudós. Pedig hosszú élete és tudományos munkássága során igen szerteágazó témákban kutatta a történelmet s a kortárs politikai eseményeket. Ez utóbbi témákban a ma nem túl népszerű – de az ismeretbővítés miatt szükségszerű – pozitivizmusa miatt művei haszonnal forgathatók.  Piarista szerzetes, tanár s tartományfőnök volt, emellett a Pázmány Péter Tudományegyetem és a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanáraként tanított. Az MTA tagja volt s publikált a Századokban és a Vigíliában. Kutatási területe is széles körre terjedt ki. Középiskolai történelemkönyvei fölött ugyan hümmöghetünk, de amellett, hogy ő lett a piarista rend házi történetírója s egyháztörténeti monográfiákat írt (például Assisi Szent Ferencről), 19. századi diplomáciatörténettel is foglalkozott. Legmélyebben az első világháború s a Monarchia azt követő széthullásának politikai előzményeibe, okaiba ásta bele magát. Ennek eredménye lett két műve. A most recenzált könyv mellett kritikus szemüvegen át olvasva ugyancsak tanulságos Világpolitika, A világtörténet legújabb fejezete 1871-1914, Budapest, Franklin Társulat, 1920 című műve is. Nem egy Kissinger-i, Hobsbawm-i, Paul Johnson-i mélység, de hasznos.

Ha az előző posztban tárgyalt Cvijić a szerbek Balkán feletti hegemóniájának elidegeníthetetlen, megkérdőjelezhetetlen és isteni jogát fogalmazza meg, ugyanezt teszi Balanyi a magyarokkal kapcsolatban. Csak utalásokban ugyan – egy 19. századi diplomácia-történetből azért kilógna a lóláb –, de többször is említi a történelmi jussot: Kálmánt 1102-ben horvát királlyá koronázták, s ettől kezdve nem volt magyar uralkodó – hacsak éppen nem testvérével, féltestvérével, unokatestvérével, fiával, befolyásos tartományurakkal etc. folytatott véres belháborút –, aki ne próbálta volna a magyar befolyási övezetet bővíteni déli irányban.

Magyarország ezen törekvésében mindig talált riválist. Leghosszabb ideig az Oszmán birodalom akadályozta a Drang nach Südent, aztán amikor „Európa beteg embere” lassan kitámolyogni kezdett volt a Balkánról, mindjárt két riválisa is akadt a „természetes magyar igényeknek”. Mindenekelőtt a balkáni népek ekkor kibontakozó nacionalizmusa, amely hogy, hogy nem saját hazát kívánt építeni a birodalom egyre növekvő romhalmazain. Az ebben a törekvésükben legaktívabb délszláv népek – mindenekelőtt a szerbek, bulgárok és románok – azonmód támogatásra találtak a minduttalan meleg tengeri kikötők és tengerszorosok felé ácsingózó fázós oroszoknál.

Balanyi megfesti az ördögök tablóját. A nagy ördög a cári Oroszország, amely profi ügynököket küld – így Ignatyev isztambuli nagykövetet –, hogy mérgezett gyógyszerekkel lássa el a betegeskedő Oszmán birodalmat s minden eszközzel akadályozza a jó doktor, a Monarchia térnyerését a Balkánon. A kis ördögök a balkáni szláv államépítők. Közülük hamarosan luciferi szerepbe emelkednek a szerbek – a velük ugyancsak rivális bulgárok pedig így lesznek szövetségesek. A szerbek, akik hamarosan dél-szláv hegemónián törik a fejüket, minden eszközzel megakadályozzák – így Balanyi –, hogy a Monarchia/Magyarország kiteljesíthesse kultúrmisszióját természetes befolyási övezetében. A történelmi Rama/Bosznia és Hercegovina azonban negyven évet kap a nyugati civilizáció áldásaiból.

Mindez pedig köszönhető Balanyi főhősének. Ez pedig gróf Andrássy Gyula, der Ältere, a Morarchia külügyminisztere, az 1878-as berlini konferencia sztárja volt, aki mellett a könyvben Bismarck is csak matt-fényű Vaskancellár. Bosznia-Hercegovina okkupálása, majd 1908-as annektálása a helyi szerb közösség számára nem sok jót hozott. A tartományt 1903-ig vezető Kállay Béni – egyébiránt a hivatali idő hosszúságában abszolút bajnok közös pénzügyminiszter – a muszlim közösséget preferálta.

Bár utódja változtatott ezen a politikán (a többek között Belgrádban, Szófiában és Moszkvában szolgált diplomata, gróf Burián István a szerb közösséggel való kooperációt preferálta), a szerb környezetben élő muszlim közösségekben Boszniától a Szandzsákig máig azt hallom, hogy a számukra „aranykornak” tartott oszmán idők után a Monarchia balkáni jelenlétét egyfajta „ezüstkornak” tartják. Viszonyítva ahhoz, ami számukra utána következett – ez nem is rendkívüli.

A korszellemnek megfelelően a könyvet átlengi egy kis faji felsőbbrendűségi gondolat. Ennek alapján sorolódnak alacsonyabb emberminőségi kategóriába a délszláv népek, de még a szövetséges/rivális törökök is. E szemléletből kilépni nem tud ugyan a szerző, de valamit érez: nem oknak látja ugyan e világnézetet a bukáshoz vezető úton, de érzékel valami végzetszerűséget, aminek végkimenetele csak az addigi világrend (jelesül a Monarchia és Magyarország) széthullása lehet.

A könyv diplomáciatörténet. Nem témája a magyarországi belpolitikai, kulturális, etnikai stb. viszonyok elemzése. A Monarchia s azon belül Magyarország viszonya az Oszmán birodalomhoz, a születő balkáni utódállamokhoz s általában a kultúrmissziós terepnek tekintett Balkánhoz azonban fontos adalékokkal szolgál annak a kataklizmának a megértéshez, ami a Nagy Háború után bekövetkezett. 

Balanyi György: A Balkán-probléma fejlődése a párisi kongresszustól a világháború kitöréséig 1856-1914, Budapest, Franklin Társulat, 1920

Bosznia többségében szerbek lakta, a Dayton-i egyezmény alapján létrejött egyik entitása a Republika Srpska (RS) átmeneti képződmény. Ezt mondják azok az optimisták, akik a jövőben összeolvadni látják a muszlim-horvát részét, a Federacija Bosne i Hercegovine és a Republika Srpskat. A teljesen egységes Bosznia-Hercegivina lehetősége azonban kérdéses. Az RS átmeneti voltát hangoztatja szerb lakosságának nagy része is. De ők – lassan két évtizeddel a polgárháború után – másfelől közelítenek a kérdéshez. Szerintük is átmeneti ez az állapot, de a megoldás továbbra is minden szerb egy államban való egyesítése lehet.

Ezt fejtette ki hosszan Nikola ortodox szerzetes a kelet-boszniai Szasze a Drinától nem messze 1243-ban alapított kolostorában. Miután mindent megmutatott (Uros király kendője, fatörzs, benne természetes úton képződött – ottani interpretáció szerint Isten teremtette – kereszt-rajzolattal. Ez, úgy látszik, világjelenség. A közép-szíriai al-Andarín faluban láttam egyszer egy méhlépet, amelyben Isten nevének rajzolata volt olvasható. A megszáradt lép falon függött, képkeretben.), beültünk a kantinba.

Ott, miközben magunkba döntöttünk fél liter, a szerzetes által hozzám hasonlóan ihatatlanra főzött pocsék kávét, szépen végigtárgyaltuk a Balkán történelmét az első szerb (?) törzsek 6. századi megjelenésétől napjainkig. Nikola végkövetkeztetése az volt: nincs kiút számukra, mint a királyság restaurációja Belgrádban és akkor majd rend lesz teremtve a Balkánon. A Nagy-Szerbia utáni vágyakozás és többi itt élő néphez való viszonyról pedig annyit: Nikola atya ezek után néhány helybeli szerb munkással beszélgetve a kolostort is befogadó völgyben tapasztalható muszlim ingatlanvásárlásokat szapulta. Mesebeli környezetben, mesebeli kolostorban – légvonalban tíz kilométerre Srebrenicától.

A szerbek nyugat-balkáni hegemóniájának tudományos megalapozása a modern szerb nacionalizmushoz hasonlóan csaknem két évszázados múltra tekint vissza. A mostani boszniai utamon olvasott egyik könyv, amelyről most írok, a földrajztudomány területén végezte el ezt a munkát, s bár máig tartó hatással bír a szerb nemzeti elképzelések alátámasztására s maga a szerző sem volt mentes kora nacionalista gondolkodástól, a mű egészen unikális összefoglalása a Balkán-félsziget természet- és emberföldrajzának – történelmi, nyelvészeti és néprajzi elemekkel kiegészítve.

Jovan Cvijić – hogy képbe tegyük – egy másik földrajztudósként híres, politikusként már kétségesebb megítélésű magyar személyiség, Teleki Pál kissé idősebb kortársa volt, 1865-1927-ig élt. Őt tekintik a szerb földrajztudomány megalapítójának. Ez a műve (Balkansko poluostrvo i južnoslavenske zemlje, osnovi antropogeografije) két részben jelent meg. Az első kötet 1922-ben, a második 1931-ben látott napvilágot. De az ezt megalapozó adatgyűjtés és kutatás részeredményeit már a századfordulótól kezdődően publikálta a szerző. Cvijić munkássága Magyarországon sem volt ismeretlen. Például, hogy a témánál maradjunk, egy 1920-ban megjelent, de még az első világháború alatt íródott – s a Monarchia közelgő katasztrófáját megérző – fontos dilpomácia-történeti műben (Balanyi György: A Balkán-probléma fejlődése a párisi kongresszustól a világháború kitöréséig 1856-1914, Budapest, Franklin Társulat, 1920) is hivatkozott forrásmunka Cvijić egyik műve. Megjegyzem, ezt a könyvet Cvijić szemlétének ellenpontozásaként külön élvezet volt párhuzamosan olvasni a szerb tudós munkájával.

Cvijić kora geográfiájának mainstream irányzatát, a földrajzi determinizmust követte. A német Carl Ritter által megalapozott és – többek között – az amerikai Ellsworth Huntington által fémjelzett iskola alapvetően a klíma és kultúra közötti összefüggéseit bontotta ki. Hadd jegyezzem meg: ennek gyökerei már a görög-latin (Ptolemaiosz, Sztrabón), de főként az arab (al-Khavárizmí, al-Idríszí és mások) földrajztudományban is megtalálhatóak.

A Cvijić-opusz alapkoncepciója is a földrajzi környezet (domborzat, vízrajz, éghajlat) és az emberi kultúrák közötti szoros és permanens kapcsolat hangsúlyozása. Ezek a természeti tényezők határozták meg a Balkán-félszigeten zajló kívülről érkező és azzal párhuzamosan folyó belső migrációs folyamatokat, amelyek részletesen taglal a szerző.

A természetföldrajzi tényezők befolyásolta (a folyóvölgyek folyosó- illetve a hegységek elszakító/gát-szerepe) külső migráció és kulturális befolyás alapján négy kulturális övezet érintkezéséről beszél a Balkán-félszigeten. A déli területek „módosult bizánci vagy óbalkán civilizációról” ír. Véleményes szerint ebbe tartozik nagyjából a görög és a bolgár nép lakta terület. A másik fontos kulturális zóna a „török-keleti” civilizáció továbbélése. Ebbe a félsziget muszlim közösségei tartoznak a boszniai muszlinoktól kezdve az erősen szétterjedt albán csoportokon át a multietnikus bulgáriai iszlám jelenlétéig. A Balkán-félsziget a Duna, a Dráva, a Száva és mellékfolyóik által biztosított északi nyitottsága következtében ezeken a területeken (horvát, szlovén vidékek, Bácska, Bánát) a „nyugati és közép-európai kultúra hatása” érvényesül. Végül következnek a Cvijić számára legkedvesebb középső területek: itt él a „patriarchális rendszer”, amely a szerb és albán népek társadalmának sajátja. Beszél még egy „kelet-európai-steppei kulturális hatásról”, amely azonban – nézete szerint – csak gyengén érvényesül a román alföld és Észak-Kelet-Bulgária egyes vidékein.

Egyébiránt ezeket a kulturális köröket rendkívül mélyrehatóan elemzi: több évtizedes terepmunkája eredményeképpen a földrajzi környezet mellett leírást kapunk a száz évvel ezelőtti etnográfiai helyzetről, a népek elhelyezkedéséről, vándorlásaikról, foglalkozásaikról, életmódjukról, településeik fekvéséről, fajtáiról, de még házaik típusairól is közöl nüanszokat.

Érdekes, hogy a műben, amelyet azért áthat egy szoftnacionalista szellem, Cvijić már száz éve megérezte, hogy a szerbek legfőbb riválisai a térségben – az akkor, az Oszmán birodalom visszahúzódása után, még koránt sem olyan jelentős számú és politikai öntudatú albánok lesznek. Ennek magyarázatául azt adja, hogy az albánok képviselik még azt a tiszta, zadrugákra épító patriarchális közösségformáló szellemet, amelyet a szerbek.

Ez az elfogultság a mű második kötetében bontakozik ki erősebben. (Tekintve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság történelmének első viharos évtizedét, nem csoda, hogy a Zeitgeist erősen hatott Cvijićre, illetve az ő munkássága kora vezető szerb entellektüeljeire.) Ebben a részben bontja ki a földrajzi környezet és a lakosság lélektanának összefüggési rendszerét. Hamvas Béla bizonyára elalélt volna ennek olvastán. (Bár ki tudja, lehet, hogy olvasta s elalélt; a mű franciául is megjelent akkoriban.)

A délszlávok lélektani típusait klasszifikálja, erősen kidomborítva a szerbek s azon belül is a közép-szerbiai, „Šumadija-i variáns” domináns szerepét. Dínári (ezen belül van az enyhén Übermensch „Šumadija-i variáns”), központi (ez nagyjából a koszovói, macedóniai és nyugat-bulgáriai szlávokat foglalt magába), keleti-balkáni (bulgáriai) és pannon (szerémségi, szlavóniai, horvát és szlovén variánsok) típusait különbözteti meg. Ami valószínűleg elkeseríti a mai horvát, bosnyák, macedón, de akár montenegrói olvasókat, hogy Cvijić általában e kialakult vagy kialakulóban volt nemzetek tagjait is a szerbség soraiba helyezi. A horvát katolikus, a bosnyák muszlim szerb, a montenegrói meg a fekete hegyek között élő szerb.)

Ide illesztenék két kis jellemzés-részletet az előbbi klasszifikáció Cvijić által leírt – általam önkényesen és tudatosan torzítva kiemelt – példájának.

Cvijić így ír a „dínári típusról”: ”A dínári embernek élénk a szellem és kifinomult az intelligenciája… Tevékenységükben erkölcsi és szellemi indítékok vezérlik őket, az anyagi indíttatás csak másodlagos szerepet játszik… Ahhoz, hogy a legnagyobb erőkifejtésre ösztönözzük,, önérzetükre, érzékenységükre, egyéniségükre vagy nemzeti érzelmeikre kell hatnunk: a becsület, az igazság vagy a szabadság kérdéseivel kell előhozakoznunk. Magasra csapó szenvedélyek indítékai ezek, mozgatórugóként hatnak, és az egymás közti viszályok csírái is bennük keresendők… A dínári ember nem hisz abban, hogy van olyan nehézség, amit ne tudna kezelni, amit ne tudna leküzdeni. Hite rendületlen, önbizalma határtalan… A dínári ember ég a vágytól, hogy megbosszulja Koszovót (az 1389-es rigómezei csatát), ahol elvesztette függetlenségét és a régi szerb császárság gondolatát hordozza, amiről álmokat sző, még akkor is, mikor mások már rég csüggednének.”

A muszlim paraszt tulajdonságairól: „Nem figyelhető meg az emberismeret finom vonása körükben, és ezért nem tudják az első percben megítélni, kikkel állnak szemben. Ennek ellenére vendégszeretetben és kedvességben nem maradnak el a keresztények mögött, sőt felül is múlják őket, ami a mohamedán nemes és paraszt közös vonása… Könnyelmű kedveskedésük és nagylelkűségük gyakran túlzott engedékenységre és jóváhagyásra sarkallja őket, és a legjelentéktelenebb ajándékokért is a legnagyobb ígéreteket teszik. Ez a dínári nagylelkűség, ami a mohamedánoknál nem ismer határokat… Vágynak rá, hogy hízelegjenek nekik, és hogy tisztelet övezze őket… Gyakran támadhat olyan érzésünk, hogy félnek a tényektől és a valós tudástól. Különös vonzalmat éreznek minden titokzatos dolog és legendák iránt, valamint igen határozott igényük van a fantáziával dúsított események és körülmények szerkesztésére.. Azért közülük is találunk tehetséges embereket, akik jóllehet iskolázatlanok, látnoki és jóstehetséggel rendelkeznek. Megint mások tudatlanságuk ellenére bölcsességgel, igazi keleti politikai érzékenységgel megérzik és felfogják saját érdekeiket a legnehezebb pillanatokban is.”

Ezektől a nem jelentéktelen distinkcióktól eltekintve – és valóban figyelembe véve a korszellemet – az elemzés izgalmas, érdekes, és a mai szerb gondolkozás megértéséhez számos kulcsot ad.

Cvijić reneszánsza – így alapvetésének vajdasági szervezetek kezdeményezésre történt magyarra fordítása – nem véletlen. Hazaúton Szegeden időztem egy kicsinyt a helyi egyetemen tanító geográfus barátomnál. Ő fejtette ki, hogy a szerb földrajztudós által képviselt determinista irányzat a tájelméleti, regionális, kritikai és más iskolák dominanciája után ismét reneszánszát éli a földrajztudományban.

A boldog emlékezetű ’89-es évben szegedi földrajz-hallgató is voltam. Aztán renegát lettem. A Cvijić könyv újból elgondolkodtatott, hogy miért is nem lettem geográfus. Vagy pék. 

Jovan Cvijić: A Balkán-félsziget és a délszláv országok, Az emberföldrajz alapjai, Kiss Lajos Néprajzi Társaság, Vajdasági Művelődési Intézet, Szabadka, Újvidék, 2009.

Az elmúlt egy hónapban sem sokat jutottam klaviatúrához. Először az ünnepek (annak első felvonása, katolikus/protestáns karácsony), aztán egy, a tervezettnél kissé hosszabbra sikeredett balkáni utazás vonta el a figyelmemet. A jelző alapján persze akár belföldi wellnessezésről is szó lehetett volna, de nem az Észak-Balkán ilyentájt szürke felhő ülte, szürke hó fedte, szürke arcú zombik benépesítette, P. S. lelkét felszabadító, engem borúra hajlító tájain köszöntöttem az újévet, hanem Boszniában. Pontosabban a Republika Srpskaban, annak keleti és déli fertályán, át-átcsapva a szomszédos szerbiai, montenegrói és horvátországi területekre – többszörös autó-kerékpár váltással. Aztán egy kis Szarajevó és a végén, autó-lerobbanás-szerelésre-várás miatt még pár napos ortodox-karácsonyozás a méteres hó borította Szokolac környéki hegyekben. De ez nem úti beszámoló lesz.

Pár sor a boszniai főmuftiról. Tavaly szeptemberben választottak új országos vallási vezetőt Szarajevóban. Az eddigi reis-ul-ulema, Mustafa Cerić mandátuma lejárt, s miután nem választhatták újra, 19 év után új személy került a Bosznia-Hercegovinai Iszlám Közösség (Islamska zajednica u Bosni i Hercegovini) élére, az eddigi tuzlai mufti, Husein Kavazović személyében.

A boszniai főmufti pozíciója – az oszmán korból megörökölt tradíciónak megfelelően – kiemelt jelentőségű a Balkán-félszigeti muszlim közösség számára, ugyanis a hagyományosan a legbefolyásosabb vallási vezetőnek számít valamennyi országos és regionális mufti között. Személye befolyásolja az összes, hivatalos közösség irányultságát, a balkáni muszlimok egymás közötti és más vallásokkal, kultúrákkal, államokkal való interakcióit. Az alábbi autonóm szervezetek tartoznak a boszniai főmufti befolyási hálózatába:

• Bosznia-Hercegovinai Iszlám Közösség (Islamska zajednica u Bosni i Hercegovini)
• Szerbia Iszlám Közössége (Islamska zajednica Srbije)
• Szerbiai Iszlám Közösség (Islamska zajednica u Srbiji)
• Bulgáriai Muszlim Közösség – Főmuftiátus (Мюсюлманско Изповедание - 
  Главно Мюфтийство)
• Albániai Iszlám Közösség (Kommuniteti Musliman)
• Koszovói Iszlám Közösség (Bashkësie Islame e Kosovës)
• Macedóniai Iszlám Vallási Közösség (Bashkësie Fetare Islame në Republikën Maqedonisë)
• Komotini Muftiátus, Görögország (Μουφτεία Κομοτηνής)

A szarajevói főmufti befolyása megkerülhetetlen a volt jugoszláv területen élő szláv muszlimok körében, így Bosznia határai túl a szlovéniai, horvátországi muszlim közösségekben és a dél-szerbiai Szandzsák bosnyák származású muszlimjai között. A hagyományos szláv-albán etnikai gyökerű ellentét miatt ez a befolyás jóval gyengébb az albán muszlimok lakta vidékeken, de még ott sem elhanyagolható.

Mindezek miatt sem mindegy ki a szarajevói reis-ul-ulema. A tavaly hatvan éves Cerić karizmatikus vezető volt. A szarajevói Gázi Hüszrev bég Medresze (Gazi Husrev-begova medresa) után Kairóban tanult az al-Azhar Egyetemen. Miután imám volt, a nyolcvanas éveket az Egyesült Államokban töltötte, ahol Chicagoban iszlám kulturális központot vezett (Islamic Cultural Center of Greater Chicago) s közben PhD-fokozatot szerzett iszlám tudományokból az University of Chicagon. 1987-től a zágrábi Iszlám Központot vezette. Bár már 1993-tól vezette a boszniai muszlim közösséget, hivatalosan csak 1999-től lett főmufti.

Cerić a balkáni iszlám három hagyományát követte vezetői tevékenysége során. Kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik nemcsak az iszlám világban Marokkótól Indonéziáig, hanem tanulmányai révén szoros személyes kapcsolati hálót épített ki a nyugati világban az Egyesült Államoktól kezdve valamennyi európai politikai/vallási vezetőiig. Ennek megfelelően az iszlám sajátos, de a tradícióknak mégsem nagyon ellentmondó európai képét hirdette és szorgalmazta annak megteremtését a balkáni muszlim közösségekben. A szeptember 11-i támadások, majd a londoni és madridi robbantások után Cerić nyilatkozatot adott ki, amelyben a Nyugattal/Európával együtt élni akaró/tudó iszlám képét vázolta fel. Az itt élő muszlimokat az európai jogrend és együttélési szabályok elfogadására szólította fel. Az iszlám és a modern világ összeegyeztethetőségének alapjaként – áttételesen – a szekularizmus elfogadását (a saría teljes alkalmazhatóságának elvetését, annak a személyi – család és örökösödési – jogi szegmenseire való korlátozhatóságát) fogalmazta meg.

Munkásságának másik gyökere az oszmán hagyományokon alapuló török kapcsolatok erősítése. Erre az Erdoğan-Davutoğlu-duó vezette új iszlamista török külpolitika partner is volt: a külügyminiszter politikai alapvetésében, a Stratégiai mélységben (Stratejik derinlik) a Balkán, mint az új török külpolitika egyik fő csapásiránya jelenik meg – ápolván, felújítván a hagyományos oszmán befolyási övezetben élő személyi és intézményi kapcsolatokat. Cerić így nemcsak a befolyásos török vallási vezetőkkel, hanem a térségben gyakran megjelenő politikusokkal is szoros személyes kapcsolatot épített ki.

Erre azért is volt szüksége, mert a poszt-polgárháborús Boszniában jelentős vahhabita kontingens maradt s az ezredforduló tájékán ezekre a személyes kapcsolatokra (valamint az egyre növekvő számú szaúd-arábiai egyetemen képzett fiatal vallási elöljárókra) építve – a boszniai muszlim társadalomba Cerić által is idegen testként beférkőző – vahhabizmus alapítványokkal és társadalmi szervezetekkel, intézményekkel mind nagyobb befolyásra kezdett szert tenni. A török út – így Cerić – hagyományosan közelebb áll a balkáni muszlimok gondolkodásához, mint a más vallásokkal-kultúrákkal alapvetően konfrontatív szalafita eszmék.

Azonban Cerić sem távolodott el a modern iszlamizmus mozgalmaitól. Gondolkodásának harmadik – nem elhanyagolható jelentőségű és a jövőben talán még nagyobb szerepet kapó – oldala kapcsolata a Muszlim Testvériséggel (MT). A szervezet balkáni jelenléte is több évtizedre nyúlik vissza. Már a második világháborúban a megszálló német haderő által létrehozott muszlim csapategységek (SS-Handschar) szervezésében is szerepet kaptak MT-ügynökök, akiket a Berlinben élő palesztinai főmufti, al-Háddzs Amín al-Huszajní közvetített ki. A Handschar-egységeket a Mladi Muslimani szervezet tagjaként kívülről segítő későbbi boszniai elnök Alija Izetbegović is rendelkezett MT-kapcsolatokkal még a titói érában. Cerić Testvériség-kapcsolatai különösen most, az MT közel-keleti erősödése és egyiptomi hatalomra kerülése kapcsán kap még nagyobb jelentőséget.

Cerić jelentős pán-balkáni befolyása ellenére tisztelte az egyes országok iszlám vallási közösségeinek önállóságát s egyfajta koordinációt tartott csak szükségesnek. A reis-ul-ulema posztjáról való távozásának közeledtével többen bejelentkeztek utódnak. Közöttük olyanok, akik a balkáni muszlim közösségek jövőjét minél szorosabb egység létrehozásában, erős centralizációban látják. A pozícióhoz végül igen közel került szandzsáki (Novi Pazar-i) főmufti, Muamer Zukorlić ennek a vonalnak a fő hirdetője. Mögötte pedig jelentős iszlám világbeli – mindenekelőtt arab – országok állnak. A szerb állam – Cerić hathatós külső támogatásával – igyekezett a Szandzsákban majd egész Szerbiában és Boszniában is mind befolyásosabb Zukorlić nyomulását megakadályozni. Az elmúlt években létrehoztak egy Zukorlićéval párhuzamos, Belgrádhoz maximálisan lojális, az egyes balkáni muszlim közösségek autonómiáját hirdető intézményrendszert, amely Muhamed Jusufspahić szerbiai muftihoz és Adem Zilkićhez kötődik. Ez utóbbi a párhuzamos szervezet vezetője, mindenhol filiálét hoz létre, ahol Zukorlić tevékenykedik, legyen szó adminisztrációs irodásról, jótékonysági alapítványról vagy iskoláról. Keményen fúrják egymást Szerbia-szerte.

Zukorlić még a tavalyi szerbiai elnökválasztáson is indult. Ez a szerbiai belpolitikai illetve a Zilkić-szervezettel folytatott rivalizálása része volt. A szarajevói posztért azonban erősen ácsingózott. A várhatóan a Cerić-vonalat tovább vivő Husein Kavazović ugyancsak Azhar-hallgató volt és húsz évig töltötte be a tuzlai mufti posztját. A 48 éves új vezető egyelőre még nem mutat olyan karizmatikus vonásokat, mint elődje, aki bizonyára továbbra is befolyással lesz a boszniai muszlim közösségek vezetésére. Különösen, ha – miként a közel-kelti sajtó pedzegeti – az egyre elaggó, Katarban élő MT-teoretikus, Júszuf al-Qaradáví utódja lesz a szervezet spiritus rectori posztján.  

A szíriai események kapcsán folyamatosak a kisebb-nagyobb tüntetések a Közel-Keleten. Ki felkelők mellett, ki az Aszad-kormányzatot támogatva demonstrál. Ugyan ez utóbbiak vannak kevesebben, de a damaszkuszi hatalomnak számos – néha igen érdekes – helyen vannak hívei.

Így például Tunéziában is. S nemcsak a Szíriával valamilyen évtizedes politikai-gazdasági érdekközösségből adódó csoportokról van szó, hanem például ideológiai szövetségesekről és/vagy hittestvérekről.

Az elmúlt két év észak-afrikai eseményeinek elemzése során minden alkalommal hangsúlyozzák: Tunézia a leghomogénebb, vallási szempontból legegységesebb társadalom, ahol gyakorlatilag nem létezik vallási és etnikai kisebbség, amelyek helyzete tovább bonyolíthatja az átalakulás amúgy is kacifántos folyamatát. Bár az erősödő berber öntudatról is értekezhetnék, most inkább egy másik, kissé latens csoportról emlékeznék meg: a tunéziai síitákról.

Most megint egy kis bölcsészes múltba merengés. A területen idegen a síizmus. A 10. század elején éppen Mahdíja-i központtal jött létre a Fátimida kalifátus, amely csak Egyiptom meghódítása után tette át székhelyét a Nílus völgyébe, Kairó megalapításával. A század végétől ugyan helyi szunnita családok vették át a hatalmat (és a lakosság nagyobb része soha nem fogadta el az iszmáílita – hét imámos – államvallást), az intermezzó nem múlt el nyomtalanul Tunézia földjén. A Szahara kapujában lévő oázisvárosokban – mint például – Naftában sokáig fennmaradtak síita csoportok, mígnem végül beleolvadtak az ottani szúfi közösségekbe.

A síizmus mai jelenléte Tunéziában huszadik századi eredetű. Az ötvenes-hatvanas évektől a vallástudomány ifjú hallgatói egyre nagyobb számban utaztak tanulmányaikat folytatni a hagyományos egyiptomi (al-Azhar) úti célokon túl Irakba is. Így került Nedzsefbe egy fiatal szunnita vallástudós, Muhammad al-Tídzsání al-Szamáví. A huszadik század három talán legnagyobb síita vallástudósa (Abulqászim al-Khúí, Muhammad Báqir al-Szadr és Szajjid Muhammad Huszajn Tabátabáí) hatására síita lett, majd mára Észak-Afrika legjelentősebb síita hittudósává vált. Ő és hasonló életutat bejárt társa, Mubárak Bagdás sejk főként a művelt középosztályból és a művészeti-tudományos elitből nyert meg sokakat a síizmus hívének.

Ők azt hangsúlyozzák, hogy a síizmus – az előbb említett – történelmi előzményekkel bír a tunéziai (és általában az észak-afrikai) társadalomban és a mély gyökerekkel rendelkező szúfizmus hagyományaira építve fordítottak számos embert a síizmus felé. Ezt segítette a politikai-társadalmi környezet: a szekuláris államhatalom túlkapásai, a hatalomnak behódoló, azzal korrumpálódó hivatalos vallási vezetés és a vallásos alternatívaként felbukkanó illegális szalafizmus elől sokan kerestek vallásos-spirituális kiutat.

A nyolcvanas években azonban még egy lehetőség kínálkozott. Az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelme után a forradalom exportjával új, progresszívebb, politikusabb csoportok jelentkeztek. Ezek – kezdetben természetesen ugyancsak mély illegalitásban dolgozva – a városi fiatalok körében tettek szert népszerűségre. Hamarosan – a Ben Alí-rezsimmel kötött kompromisszumok segítségével – intézményesültek is.  Az ezt az irányzatot irányító Imáduddín al-Hamrúní vagy Abdulhafíz al-Bannání azt hangoztatják, hogy a tunéziai síiták zöme ekkor, Khomeiní ajatollah karizmatikus személyiségének hatása alatt tért be. Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnök hivatali ideje óta pedig megerősödtek a Teheránnal/Qommal fennállós kapcsolatok és a tunéziai síita közösség társadalmi-kultúrális aktivitása is.

A tunéziai síiták számát illetően nincsenek pontos adatok. Az említett második csoport legjelentősebb szervezet a tíz éve működő Ahl al-Bajt Kulturális Egyesület ( جمعية أهل البيت الثقافية) szerint létszámuk 196000 fő, ami valószínűleg túlzás. Tídzsání szerint is több százezres közösségről van szó. Valószínűbb azonban a több tízezres nagyságrend. Ez sem elhanyagolható, tagjaik ugyanis megtalálhatók a fővároson kívül az ország szinte minden régiójában (Szúsza/Suisse, al-Mahdíja, Gafzsa, Gábisz, al-Hámma, Dzserba-szigete).

Még érdekesebb, hogy az ország északi részén fekvő Menzel Búzelfa városában nem elhanyagolható alavita származású közösség él, akikben a éppen a szíriai események hatására kezdett megerősödni a gyökereik iránti érdeklődés. 

December 13-án meghalt Abduszalám Jászín sejk, a marokkói és tágabb értelemben a Magrib/Magreb térség egyik legbefolyásosabb iszlamista vezetője, teoretikus, szúfi, pártalapító.

Már e felsorolás is jelzi, nem mindennapi pályát járt be az 1928-ban Marrákis-ben született Jászín, akit általában – ha említettek – mint a vezető marokkói iszlamista politikai erő, az Igazság és Jótékonyság Szervezet (جماعة العدل و الإحسان) alapítójaként tiszteletlek, életpályájával mutatta be a magribi modern iszlamizmus minden specifikumát, az Egyiptomtól a Masriq, sőt az indiai szubkontinensig jellemző szunnita iszlám mozgalmaktól erősen eltérő voltát.

A szegény családból származó Jászín szépen végigjárta vallásos alapoktatás majd a franciák felügyelet világi tanárképzés grádicsait és feltűnés nélkül éldegélt mint alap- majd középiskolai tanár, később mint tanfelügyelő.

A nagy megvilágosodás csaknem negyven évesen esett meg vele: 1965-től hat éven át egy szúfi rendházban mélyítette el vallási ismereteit s fordult – először – a spiritualitás felé. Az afrikai népi iszlámban megkerülhetetlen szerepet játszó szúfizmus egyik legjelentősebb marokkói mesterének, a búdsísíja-irányzat (البودشيشية ) vezetőjének, al-Háddzs Abbásznak lett a tanítványa. A závijá-ban azonban nem csak a szúfizmus eszméi ihlették meg. Az itt eltöltött évek után született művei (Az iszlám a térítő munka és az állam között/ الإسلام بين الدعوة والدولة, 1972 és Az iszlám holnap/الإسلام غدا, 1973 ) tanúskodnak arról, hogy elvonulságában igen alaposan megismerte a huszadik század vezető iszlamista teoretikusainak munkáit, a Muszlim Testvériség-alapító Haszan al-Bannától kezdve, a szervezet fő elméleti spiritus rectoráig, Szajjid Qutbon át  a pakisztáni Abúlalá al-Mavdúdíig.

Ezeknek a könyveknek hamarosan meglett a hatásuk Jászín sejk gondolkodásában. Egyre politikusabb álláspontja miatt konfrontálódott a szúfi irányzattal s kilépett a závijából. De az igazi összetűzésre csak ezután került sor: 1974-ben nyílt levelet intézett az akkori uralkodóhoz, II. Haszanhoz a hangzatos „Iszlám vagy a vízözön” (الإسلام أو الطوفان) címmel. Ebben a királytól számon kérte az ország vezetésben és joggyakorlatában hiányzó iszlám elveket. Az írásnak óriási visszhangja lett, ami az államhatalom részéről három és fél éves börtönbüntetéssel végződött.

Kiszabadulását követően Jászín sejk iszlamista reformelképzeléseivel megpróbálkozott a vallástudósok körében is. Sikertelenségét alapvetően az magyarázza, hogy vallási vezetők – legalább is a jelentős pozíciókban lévők – valamennyien az állam/uralkodóház lekötelezettjei voltak – hasonlóan a többi iszlám országban működő állam és vallási vezetők kapcsolati hálójához hasonlóan. Végül saját útra lépett: 1981-ben létrehozta a már említett Igazság és Jótékonyság eldőjének számító Közösség családja (أسرة الجماعة) jótékonysági szervezetet (ez a később politikai célokkal fellépő iszlamista szervezetek tipikus útja). Ennek keretében napi- (Reggel/الصبح) és hetilapot (Közösség/الجماعة) adott ki. Ez utóbbiban jelent meg 1983-ban a „Szó és tett” (قول وفعل) című cikke, amelyben korábbi írásához hasonlóan fejtette ki véleményét az uralkodó iszlám újévi köszöntőjéről. Két év börtön lett a jutalma.

Jászín sejk 1987-ben változtatta szervezet nevét Igazság és Jótékonyságra. A politikai ambíciók ilyen formájú kinyilvánítása ismét sok volt az uralkodása vége felé elég keményvonalassá merevedett II. Haszannak. 1989-ben Jászín sejket valamit a szervezet vezetőit ismét lecsukták.

Amikor a jelenlegi uralkodó, V. Muhammad 1999-ben trónra lépett, a hatalom gesztusokat tett az ellenzék csoportjai felé. Jászín sejk és az új király viszonya is rendeződni látszott. Egészen addig, amíg a vallási vezető újra kezébe nem ragadta a tollat. Az „Akit illet” (إلى من يهمه الأمر) című cikkében még csak nem is politikai kérdéseket feszegetett. Erkölcsi nézőpontból támadta az uralkodó(háza)t, kérdőre vonva, az elsíbolt állampénzek felől. Az eredmény mégis: hosszú házi őrizet.

Jászín sejk és az Igazság és Jótékonyság alapvetően nem utasítja el a politikai életben való részvételt. A jelenleg működő, véleménye szerint az iszlám alapelveitől eltávolodott politikai struktúrában azonban nem hajlandó részt venni, a választásokat következetesen bojkottálja. Jászín sejk alapvető követelése volt az alkotmány – azaz a játszma alapelveinek – újrafogalmazása. (Bár alkotmánymódosítások többször is előfordultak az elmúlt években, azok nyelvi, gazdasági jellegűek voltak, a női egyenjogúságot érintették vagy a politikai posztok illetékességi körét módosították, az alapelvekhez nem nyúltak.)

Pedig a sejk elképzelései és a regnáló hatalom iszlám-értelmezése között koránt sincs akkora különbség, mint volt a többi bukott észak-afrikai rezsim és iszlamista bírálói esetében. Jászín – Haszan al-Banná nyomán a nevelésügyet tartja a társadalom reiszlamizációja kulcskérdésének. Ez fontosabb számára, mint a politikai hatalom. Az abban való részvételt csak annyiban tartja fontosnak, hogy teret nyisson a helyes/iszlám nevelés érvényesítésének. Tehát Jászín alapvetően elveti a Banná-i hármas fázis-elméletét: nevelés-szerveződés-a hatalom megszerzése. Ugyancsak jelentős distinkció tehető Jászín és a modern – szunnita – iszlamizmus alapító atyáinak, Szajjid Qutb/al-Mavdúdí világlátása és fogalomhasználata között a jelenleg létező hatalmi rendszerek jellemzésére. Míg ez utóbbi kettő a nem-iszlám társadalmakkal együtt a vallásilag illegitimnek tekintett iszlám kormányokat is a pre-iszlám korra használatos terminológiával tudatlannak (dzsáhilíja/جاهلية) titulálják, Jászín sejk soha nem illette ezzel a kifejezéssel a marokkói államhatalmat. Legmesszebb akkor megy társadalma jellemzésében, amikor a marokkói társadalmat fitnára (vallási alapú széthúzásra) hajlamosnak írja le. Erősen kerülte tehát, hogy hitetlennek bélyegezzen (takfír/تكفير) személyt, szervezet vagy hatalmat; kerülte a szalafizmus minden hatását.

Mindez a sejk életútjából, a szúfi hagyományok adoptálásából adódik. Nem véletlen, hogy halálát jelentős veszteségként értékelik a magribi mérsékelt iszlamista erők. Jászín ugyanis a társadalom reiszlaizációját nem a szalaf/aszláf (سلف), azaz az ősök, a muszlimok első generációinak életvezetése felé fordulásában látta, hanem a Marokkóban és a térségben a mindennapi életet át meg átszövő szúfi hagyományok megtisztításával, tudatosításával, széles körű elmélyítésével képzelte el.

Az élete utolsó szakaszában újból szúfiként visszavonult életet élő Jászín sejk két kötetben írta meg – rendkívül tanulságos és a mai magribi iszlám megismeréséhez megkerülhetetlen filozofikus önéletrajzát Jótékonyság 1-2./ الإحسان,1998-1999). Részben a hatalom által  kikényszerített visszavonulása majd mostani halála jól jött az arab országokban zajló változások begyűrűzése miatt erős nyomás alatt álló uralkodónak. És iszlamisták vezetik ugyan a kormányt (Ben Kírán), de a vezetőjét veszített eddig valóban széles körű társadalmi bázissal rendelkező Igazság és Jótékonyság jövője kétséges. Ha a a szervezet meggyengül, netán elhal, a fellépő vákuumba biztos lesz – nem annyira mérsékelt – jelentkező.

December elején lezajlott egy konferencia a katari fővárosban, Dohában „Öböl-térségbeli arab-iráni kapcsolatok”-ról címmel egy alapvetően tudományos szervezet, az Arab és Nemzetközi Kapcsolatok Fóruma (منتدى العلاقات العربية والدولية بالدوحة) szervezésében. A szervezők alapvető célja az volt, hogy a számos ellentéten felülemelkedve megfogalmazzanak valamiféle közös érdek-minimumot – nem sok sikerrel.

A résztvevők (arabok, irániak és néhány nyugati) szokatlanul kiélezett vitákat folytattak az Öböl északi és déli partját szembeállító kérdésekről. A tanácskozás által érintett tíz témát az következőképpen foglalhatjuk össze:

• hagyományos szunnita-síita dogmatikai és politika-értelmezésbeli szembenállás,
• az ellenérdekelt vallásjogi irányzatok beavatkozása a másik többségi területén,
• területi viták az Öbölben (a három, Irán által megszállt és magának vindikált sziget: Tana bal-Kubrá, Tanab al-Szugrá és Abú Múszá),
• az Öböl-térség arab államai által sérelmezett iráni aktivitás (beavatkozás) Irakban, Jemenben, Szíriában és a palesztin területeken,
• és általában Irán és az arab országokban tapasztalható változások viszonya.

A témákból látszik, hogy valójában Irán tetemre hívása történt egy nagyszabású konferencia keretében. Felvonultatták az ilyenkor szokásos összeesküvés-elméleteket, amelyek közül a legszebb az, amely az arab változások mögött amerikai-iráni együttműködést sejt. Mintha nem lenne nyílt titok, hogy az változások előkészítésében majd támogatásában alapvető szerepet éppen az Öböl-térség monarchiái – jelesül Szaúd-Arábia és Katar – játszották.

A konferencia egyik konklúziója is beszédes: a résztvevők aláhúzták, hogy az iráni értelmiség, a tudóstársadalom bizony nem fogalmaz(hat) meg saját rendszerével szemben kritikát, míg az arab kutatók, lám, mily kritikusak saját rendszereikkel szemben is. Az említett értelmiségi csoportok munkásságában elmélyedve – ugye – éppen az ellenkezője látszik igaznak a nagy végkövetkeztetésnek…

Közös nevezőket kerestek a dohai konferencia szervezői, végül követelés-diktátum lett belőle. A regionális befolyását egyre elveszítő Irán ellen a politika, a gazdaság és a politika mellett a tudományos életben is összehangolt támadás zajlik Szaúd-Arábia vezetésével. Többek között ezért is ragaszkodik Teherán (és az iráni társadalom nagy része) az akár békés, akár katonai célú atomprogramhoz. Az atomhatalmi státus – bármennyire is szeretnék az Öböl déli partjain – már meglehetős védettséget adna a perzsa államnak. Számára pedig ez az elsődleges, nem az izraeli kérdés. 

Nadzsíb Míqátí miniszterelnök nem mond le. Ezzel kezdődik mostanában minden libanoni belpolitikai témájú cikk. A kormány és ellenzék közötti patthelyzet szemmel láthatóan az utóbbinak kedvezőtlenebb. A szomszédos Szíriában formálódó átalakulás inkább őket sürgetnék. A damaszkuszi rezsim szövetségesének számító Hezbolláh szövetséges kormányfő azonban kitart: a vezető politikai pozíciók birtoklása jól jöhet egy esetleges szíriai összeomlás idején, amikor mindenki arra számít, hogy az Aszad-rendszer hívei – természetesen jelentős mennyiségű fegyverzettel – nagy számban fognak Libanonba menekülni.

Továbbra is Valíd Dzsumblat drúz vezető a kulcsfigura. A kormányban részt vevő Haladó Szocialista Párt ( الحزب التقدمي الاشتراكي) vezetője fél lábban vesz részt a koalícióban. A kis létszámú és egyre fogyatkozó drúz közösség legjelentősebb politikusa azonban az elmúlt negyed évszázadban annyiszor váltott tábort, hogy bármely csoportosuláshoz tartozzon is, soha nem tekinthető biztos szövetségesnek. Az azonban a libanoni belpolitikai egyik ki nem mondott alapszabálya, hogy ahol éppen Valíd Dzsumblat tartózkodik, az az aktuális többség. (Éppen e szélkakas-viselkedése miatt tartják egyébként Libanon második számú legfineszesebb politikusának – a Hezbolláh-főtitkár, Haszan Naszralláh után…)

Amikor októberben meggyilkolták Viszám al-Haszant, a Belbiztonsági Erők (قوى الامن الداخلي ) Információs Részlegének ( فرع المعلومات) – titkosszolgálatának – az igazgatóját és megingott Míqátí helyzete – gyakorlatilag eljutottak a formális lemondásig és a köztársasági elnök, Michel Szulajmán nekikezdett volna az alkotmányban rögzített parlamenti képvislői meghallgatásokhoz (az elnök egyenként tárgyal a képviselőkkel és mindenki megnevezi a miniszterelnök-jelöltjét), Dzsumblat – a tőle megszokott módon – hezitált egy kicsit. (A hezitálás persze nem volt teljesen magyarázat nélküli: ez idő alatt még tartott Dzsumblat – végül sikertelennek bizonyult – kampánya a dél-szíriai Dzsabal Drúz-ban élő hittestvérei körében, akiket a damaszkuszi kormány elleni általános felkelésre és a szíriai ellenzékhez való teljes körő csatlakozásra próbált rávenni…) Aztán további támogatásáról biztosította Míqátít. Ezzel véget is ért a kormányválság.

A kormányzás válsága azonban nem. Továbbra is komoly gondok vannak a gazdaság terén, a szociális elégedetlenség tovább nő – mind a libanoniak körében, mind a menekülttáborok palesztinjai között. A biztonsági helyzet pedig továbbra is instabil. A több tízezer szíriai menekült ellátása napi gondot okoz, a velük átszivárgó fegyveresek pedig a belső stabilitást fenyegetik. Az északi Tripoliban a napokban megint súlyos, halálos áldozatokkal járó összecsapások voltak a szíriai hittestvéreikhez családi, gazdasági és politikai szálakkal ezer módon kapcsolódó alavita kisebbség és a utóbbi időben erőre kapott szalafita iszlamisták között. A napokban ismét tankokal vonult be a libanoni hadsereg Tripoli észak-keleti részébe, Dzsabal Muhszin és Báb al-Tabbána negyedek közé, hogy elválassza egymástól az ott harcoló alavita és szalafita erőket.

A politikusok most azon agyalnak, hogy a jövőre esedékes parlamenti választások, amelyek – talán – kissé tisztába rakják a helyzetet, milyen idő-relációban állnak majd a szíriai eseményekkel. Nehéz körvonalazni, kinek mi a valós érdeke, de a jelenlegi kormányerők (a Szabad Hazafias Mozgalom, a Hezbolláh és szövetségeseik) a szíriai rezsim prolongálásban érdekeltek – legalább a választások lebonyolításáig. Ennek érdekében – és mint az iráni szövetségi hálózat tagjai – támogatják is a damaszkuszi kormányt. (Ezzel együtt azért mind a Hezbolláh, mind keresztény szövetségesei retorikájában látszanak apró distinkciók is az ezen az oldalon megfogalmazott véleményekben – mintegy felkészüléseként egy esetleges szíriai hatalomváltásra és a szövetséges elvesztésére.) Ugyanakkor az Aszad-rendszer esetleges a választások előtt bekövetkező bukása esetén várhatóan Libanonba áramló szövetséges erők (és fegyverek) is erősíthetik a jelenlegi kormányerők belpolitikai pozícióit.

Az ellenzék (a szunnita Jövő Irányzat, a keresztény Falangista/Katáíb Párt, a Libanoni Erők és csatolt részeik) érdekei világosabbak: a damaszkuszi rezsim mielőbbi bukását szeretnék. Még mindig sok a körükben megfogalmazott illúzió, hogy a Nyugat/Egyesült Államok Aszad bukása után majd megakadályozza, hogy erői/fegyveresei beszivárogjanak Libanonba, erősítvén az ottani szövetségeseket. A szkeptikusabb/tisztábban látó libanoni politikai elemzők azonban azt jósolják, hogy Szíriai kiesése az iráni politikai-katonai szövetségesi rendszerből korábban nem látott módon fogja felértékelni Libanon (a Hezbolláh) jelentőségét Teherán szemében. Ami pedig az eddigeknél is intenzívebb támogatásban fog testet ölteni.

A sogenannte „arab tavasz” lassan megjelenik a lágy arab-félszigeti télben – írogatják mostanában a térség politikai elemzői. A jóslat a helyi habitusnak megfelelően erős túlzásnak hat, de néhány ottani állami intézkedéssorozat rávilágít a hatalom berkeiben élő félelmekre.

Az előző posztban említett Rasíd al-Gannúsí-interjúban is elhangzott Kuvait és Katar neve. A Muszlim Testvériség (MT) további terjeszkedésétől való félelem pedig egyre gyakrabban megfogalmazódik úgy az Öböl-országok politikusai körében mint – az állam által gondosan ellenőrzött – sajtójában. Ennek megfelelően az állam részéről már meg is történtek ez első megelőzőnek szánt törvényi lépések.

Az Egyesült Arab Emirátusok – amely az elmúlt időszakban minden eszközzel támogatta a MT távoli, testvéri országokban végzett tevékenységét – hirtelen igen érzékeny lett, amikor ugyanez a szervezet a határokon belül kezdett szervezkedni. Nemrég például hét polgárát fosztotta meg a számos előnnyel járó állampolgárságától arra hivatkozva, hogy a MT érdekében végzett a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő illegális politikai tevékenységet az országban.

Khalífa bin Zájid Ál Nahján sejk, az Emirátusok államfője pedig az alábbi törvényerejű rendeletet adta ki (egyébiránt egy általánosan a médiával és az internethasználattal kapcsolatos intézkedés részeként, bújtatva): börtön jár mindannak, „aki a világhálót vagy más információs technikai csatornákat olyan célból használ, hogy az államot, annak intézményeit, elnökét, elnökhelyettesét, az emirátusok kormányzóit és trónörököseiket, a kormányzók helyetteseit, az állam zászlaját, himnuszát, címerét vagy jelképeit nevetségessé tegye, jó hírnevének illetve presztízsének kárt okozzon. (كل من استعمل الشبكة العنكبوتية او احدى وسائل تقنية المعلومات بقصد السخرية او الاضرار بسمعة او هيبة او مكانة الدولة او اي من مؤسساتها او رئيسها او نائبه او حكام الامارات او اولياء عهودهم او نواب الحكام او علم الدولة او السلام الوطني او شعارها الوطني او رموزها)

A szöveg önmagáért beszél. A sajtó és – ezzel a törvénnyel – a világháló kontrollja igyekszik megakadályozni egyes nemkívánatos iszlamista erők térnyerését. Az észak-afrikai tapasztalatok alapján Öböl-ben jól tudják: a városi középosztálybeli fiatalok mozgósításában alapvető szerepet játszhat a média és különösen a világháló. Ha ez a könnyen mozgósítható társadalmi erő megkapja a megfelelő ideológiai – iszlamista – kereteket, komoly gondot okozhat a regnáló hatalomnak. 

Rasíd al-Gannúsí, a tunéziai iszlamista Nahda Mozgalom (حركة النهضة الإسلامية) vezetője kis interjúját nézem a The Guardian oldalán. A szokásos szóvirágos lózungokból bontogatom ki az interjúalany tényleges mondanivalóját. Ahogy az egy igazi „forradalmat indukáló” vezetőtől elvárható, a mostani nehézségek nagyon-nagyon érintőleges említésekor a felelősöket keresve már felreppentette az ilyenkor szokásos "ellenforradalmi erők áskálódásait". Miközben azért finoman a kérdező tudomására hozza, ami a lényeg: nem skandináv modellt szándékoznak építeni az „arab tavasz” országaiban.

Az arab nacionalizmus majd’ évszázados hagyományát követve Gannúsí egységes kultúrájú arab világról beszél, amely visszafordíthatatlanul a változás útjára lépett. Ez a változás azonban – mondja – más és más formában jelentkezhet az egyes országokban: békés tüntetések vagy fegyveres felkelés kikényszerítette rendszerváltozásban vagy a fennálló rezsim ugyancsak társadalmi nyomásra kezdeményezte belső reformok útján. Erre hozza példának a monarchiákat, mint Marokkót, Katart vagy Kuvaitot.

Lehet, hogy Gannúsí tud már valamit, de Katar egyelőre még változatlanságot mutat ezen a téren. Nem úgy Marokkó s egyre inkább nem Jordánia, ahol az utóbbi hetekben már kemény izmozás folyik a király/kormány és a – leginkább iszlamista – ellenzék között. Kuvaitban ugyancsak feszült küzdelem folyik a belpolitikában. De vajon valóban új korba lépett-e a kis Öböl-ország s egy, az uralkodó család vezette belső reformfolyamat zajlik,  vagy csak egy lassan két évtizedes küzdelem elhúzódó eseményeinek vagyunk szemtanúi?

Szombaton, december elsején parlamenti választások voltak Kuvaitban. Ebben az évben immár a második. A februárban megválasztott ötvenfős Közösség Tanácsa (مجلس الأمّة) egy évet sem húzott ki. A tíz hónapja választott parlament, amelyben az észak-afrikai országokhoz hasonló reformokat követelő ellenzék meglehetősen erős pozíciókat, többséget szerzett, négy hónapig próbálta az ország urakodója, Szabáh al-Ahmad al-Dzsábir al-Szabáh sejk idegeit. Miután a sejk által kijelölt miniszterelnök, Dzsábir al-Mubárak al-Szabáh sejk sehogy sem tudott zöld ágra vergődni az ellenzékkel, az emír nyáron feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki.

A kormány – azaz az emír – azonban még enné is tovább ment: rendelettel változtatta meg a választási törvényt. Míg korábban egy állampolgár öt különböző választókerületben indult négy jelöltre adhatta le a voksát, az új uralkodói rendelet szerint egy szavazóhoz egy leadott szavazat tartozott. Az ellenzék tiltakozó akciókba kezdett, az uralkodó azonban az alkotmányra hivatkozott. Annak 71. pontja ugyanis kimondja: „Ha a parlament ülésszakai alatt, illetve annak feloszlatásának idején halasztást nem tűrő intézkedéseket kell hozni, ez ügyben az emír kiadhat az alkotmányt nem sértő törvényerejű rendeleteket…” (إذا حدث فيما بين أدوار انعقاد مجلس الأمّة أو في فترة حلّه، ما يوجب الإسراع في اتّخاذ تدابير لا تحتمل التّأخير، جاز للأمير أن يُصدر في شأنها مراسيم تكون لها قوّة القانون، على أن لا تكون مخالِفة للدّستور)

Az ellenzék szerint nem volt rendkívüli helyzet, amely indokolta volna a választási törvény megváltoztatását. Ennek alapján zajlottak le ugyanis a 2008-as, a 2009-es és a 2012 februári választások. Ugyanakkor a kormány (az uralkodói család) érve éppen a gyakori parlamenti patthelyzet és a mindúttalan előre hozott választások elkerülése volt. A megváltoztatott rendszer sem garantálja azonban a nagyobb törvényhozási stabilitást, tekintve, hogy eddig az egyes megválasztott képviselők szélesebb (saját választókerületén - abból kintről kapott szavazatoknak köszönhetően - túlnyúló) társadalmi legitimitásra támaszkodhattak. Ezzel kapcsolták össze a városi lakosságot a vidéki beduin gyökerű törzsekkel. Most ez szélesebb  körű legitimáció gyengül és erősebben érvényesül a territorialitás.

A nyár és az ősz végtelenített ellenzéki tüntetésekkel telt – tiltakozásul a megváltoztatott törvény miatt, néha véres rendőri beavatkozásokkal. Végül az uralkodó az alkotmánybírósághoz (المحكمة الدستوريّة) passzolta az ügyet, amely várhatóan meg is hozza majd a határozatát – a választások után…

A választási rendszerrel való játék évtizedes múltra tekint vissza Kuvaitban. Az 1962-es alkotmány ide vonatkozó passzusainak be nem tartása folyamatosan az ellenzék – amennyiben már egyáltalán létezett – sérelme volt. A ’67-s választásokat elcsalták, 1976-ban majd 1986-ban az emír felfüggesztette a parlament működését. 1990-ben az uralkodó család Nemzeti Tanácsra (المجلس الوطنيّ) keresztelte a parlamentet, amit annak idején ugyancsak bojkottált az ellenzék.

Nagyobb változás az iraki invázióval történt. 1990 októberében a Szaúd-arábiai Dzsiddában az emigrációban lévő egész kuvaiti politikai spektrum megegyezett a parlament (Közösség Tanácsa) az ország felszabadulása utáni visszaállításáról és az alkotmány tiszteletben tartásáról. Ennek alapján került sor az 1992-es választásokra.

Miután azonban az uralkodó család és az általa irányított kormány valamit a parlament között továbbra is feszült maradt a viszony, ez utóbbi megerősödését a hatalom minden eszközzel korlátozta. A parlament ellenzéki erői alapvetően sérelmezték/sérelmezik, hogy a kormány/uralkodó család feletti ellenőrzési jogköre gyakorlatilag a nullával egyenlő. Külön hangsúlyozzák, hogy nincs rálátásuk a gazdasági életet teljesen az ellenőrzése alatt tartó al-Szabáh-család nemzetközi pénzügyi tranzakcióira. Az állampolgárok számára az állam által nyújtott legendás adómentesség és a szolgáltatások ingyenessége/olcsósága már nem elégíti ki az ellenzéket, amely nagy vonalakban három irányzatra osztható.

A világias liberálisok a városi felső-középosztály gazdaságilag megerősödő, de jelentős társadalmi háttérbázissal nem rendelkező csoportjaiból kerülnek ki. Politikai erejük, a Kuvaiti Demokratikus Fórum (المنبر الديمقراطي الكويتي) nem túl erős, és az ellenzék többi irányzatának erősödő nyomása esetén az uralkodó család könnyen a maga oldalára állítja őket – miként ez a múltban többször is megtörtént.

A szunnita iszlamisták a térségbeli tendenciáknak megfelelően Kuvaitban is megerősödtek az utóbbi években. Legerősebb szervezetük a Muszlim Testvériség helyi formációja, az Iszlám Alkotmányos Mozgalom (الحركة الدستورية الإسلامية). Az utóbbi években ez egyik legnagyobb parlamenti frakciót tudhatták magukénak.

A ellenzék harmadik legnagyobb csoportját a lakosság mintegy negyedét (saját forrásaik szerint harmadát) kitevő síita közösség politikai formációi alkotják. A múltbeli gyökerei révén erős iráni kötődésű közösség a kilencvenes évektől aktivizálódott, majd az ezredfordulót követően – ugyancsak a regionális trendeknek megfelelően – iráni kapcsolatai segítségével megerősödött. Követeléseik elsősorban a síita irányzat egyenjogúsítására irányulnak, s mint a mostani választás mutatja, céljaik érdekében nem mindig tartanak az ellenzék többi pártjával.

A kormánnyal szembeni elégedetlenség táplálta utcai megmozdulások Kuvaitban megelőzték az „arab tavasz” rügyfakadását: 2009-ben már „Takarodj!”-táblával a kezükben tüntetők masíroztak az utcákon, felszólítván az akkori miniszterelnököt, Nászir al-Muhammad al-Ahmad al-Szabáhot a távozásra. Az észak-afrikai események aztán háttérbe szorították a kuvaiti eseményeket, amelyek néha épp oly véresek voltak, mint a tunéziaiak vagy az egyiptomiak s számos ellenzékit tartóztattak le és zártak börtönbe.

Ennek eredményeképpen a 2012 februári választásokon az ellenzék erői elsöprő győzelmet arattak: a parlament 50 képviselői helyéből 35-öt szereztek meg. Megkezdték egy antikorrupciós bizottság felállítását, felülvizsgálandó az előző kormányok munkáját. Az februári választás előtti kormányt gyakorlatilag illegitimnek minősítették. Ezt a döntést használta ki az alkotmánybíróság júniusi határozatában: miután a választást kihirdető kormány illegitim volt, ezáltal az általa lebonyolított választások is ebbe a kategóriába esnek, ergo: eredményük is negligáltatik. E csodaszép logikai következtetés vége lett, hogy az uralkodó feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki december elsejére.

Az ellenzék természetesen lila hajat kapott a döntéstől. Megpróbáltatásait pedig tovább növelte a választási törvény módosítása. Az uralkodó érve a parlament stabilitásának biztosítása volt, ami az ellenzéket nem hatotta meg. Bojkottot hirdettek s az állami média győzelmi propagandája ellenére távolmaradásuk jelentős részvételi arány-visszaesésel járt.

A hivatalos eredmények szerint 38,8%-os volt a részvétel, az ellenzék szerint viszont a jogosultak mindössze 26.7%-a járult az urnákhoz. Mindenesetre az ellenzéki jelenlét gyakorlatilag megszűnt a kuvaiti parlamentben. Nincs jelen az Iszlám Alkotmányos Mozgalom, a Kuvaiti Demokratikus Fórum, a Népi Akció Frakció (كتلة العمل الشعبي) és a Demokratikus Nemzeti Szövetség (التحالف الوطني الديمقراطي) sem. Ugyancsak nincs parlamenti képviselete a két legnagyobb beduin törzsnek, a Mutairnak és a al-Avázimnak, amelyek a lakosság mintegy 18%-t teszik ki, míg a harmadik, az al-Adzsmán és a többi kisebb törzs is  is csak összesen egy képviselőt tudhat a törvényhozásban.

Ugyanakkor a kormány felé forduló síiták alaposan kihasználhatták az ellenzéki bojkottot: korábbi hét helyett megszerezték a parlamenti helyek egyharmadát: 17 képviselőjük lehet. Az emír által kinevezendő kormány most feléjük kell, hogy gesztusokat tegyen, hogy a parlament hosszú életű legyen. Az uralkodó december 16-ára hívta össze a parlament első ülését. Kérdés ezek után, hogy mi lesz a reformokkal, ha lesznek, hogyan kapnak társadalmi támogatást? Meddig működhet a most megválasztott felemás törvényhozás. Sok jó tapasztalatunk nem lehet: eddig egyetlen parlament sem tölötte ki a teljes négy éves mandátumát. 

Egyiptomban mostanában az alkotmányozás áll a figyelem középpontjában. Miután a továbbra is vitatott – az ellenzék által egységesen elutasított – szöveget a mérsékelt iszlamista dominanciájú Alkotmányozó Tanács (الجمعية التأسيسية) elfogadta, december 15-re népszavazást írtak ki az elfogadásáról. Most egy kis porszem került az iszlamisták államátalakító gépezetébe. A referendum bojkottját hirdették meg ugyanis a bírói testület tagjai.

Egész pontosan a Bíró Klub ( نادي القضاة) nevű szervezet, amely a bírák szakszervezeti közössége. Kétségtelen, hogy a szervezet jelentős befolyással rendelkezik a bírói testületben s az ország összes tartományából csatlakoztak tagjai a bojkott-felhíváshoz, a kormány felügyelete alatt álló Legfelső Igazságszolgáltatási Tanács (مجلس القضاء الأعلى) megkezdte a népszavazás előkészítését.

A bírói testület felháborodásának oka nem az alkotmánytervezet sokat vitatott szövege, nem annak iszlamista színezetű pontjai, vagy a teljes bírói függetlenség továbbra sem orvosolt hiánya. Ami a bíróknál kiverte a biztosítékot, az Muhammad Murszí utóbbi hetekben rendeletekkel végrehajtott példátlan hatalomkoncentrációja, amely – bár az elnök hangsúlyozza annak ideiglenes jellegét – felülmúlja a megbuktatott Huszní Mubárak legszélesebb körű kompetenciáját.

Pedig éppen a harmadik hatalmi ágban történt a legkevesebb változtatás a népi megmozdulás hónapjaiban majd az iszlamista kormány hatalomra kerülése után. (az egyetlen - igaz, nem elhanyagolható jelentőségű személycsere a főügyészi poszton volt: Talaat Ibráhím Abdulláh már Murszí embere.) Ennek tulajdonítják, hogy az előző rendszerben elkövetett gyilkosságokért, kínzásokért illetve törvénytelen fogva tartásokért, valamint a felkelés során bekövetkező hatalmi túlkapásokért mindeddig Habíb al-Ádilí, Mubárak egykori belügyminisztere kivételével gyakorlatilag valamennyi katonai/rendőri/titkosszolgálati vezetőt felmentették a bíróságok. Ez történt például Haszan Abdurrahmán, az azóta feloszlatott Állambiztonsági Felügyelő Szervezet (جهاز مباحث أمن الدولة) elnöke, Ahmad Ramzí, a Központi Biztonsági Erők (قوات الأمن المركزي) parancsnoka, Adlí Fájid, a Közbiztonsági Hivatal (مصلحة الأمن العام) igazgatója, Iszmáíl al-Sáir, a Kairói Biztonsági Hivatal (أمن القاهرة) igazgatója, Uszáma al-Murászí, a Gízai Biztonsági Hivatal (أمن الجيزة) igazgatója vagy Umar al-Farmáví, az Október 6-a Város Biztonsági Hivatalának (أمن مدينة السادس من أكتوبر) igazgatója esetében. Valamennyien nyakig benne voltak a tüntetések véres elfojtásának.

Felmerül a kérdés: a Muszlim Testvériség vezette kormány a bíró apparátus gyakorlatilag teljes és a katonai vezetés részleges érintetlenül hagyásával (ez utóbbiban a személycserék igen szűk körre terjedtek ki) támogatásukat kívánja-e megszerezni? Ezzel gyakorlatilag iszlamista színezettel látná el és prolongálná a mubáraki rezsimet, legalábbis annak hatalmi struktúráját.

Ezt a forgatókönyvet erősíti néhány újsütetű kinevezés. Eklatáns példa erre, hogy Murszí múlt októberben nevezte ki a befolyásos titkosszolgálat, a Nemzetbiztonsági Szervezet (جهاز الأمن الوطني) élére azt a Khálid Tharvatot, aki az említett feloszlatott Állambiztonsági Felügyelő Szervezetben először a Muszlim Testvériség tevékenységét nyomon követő részleg vezetője volt, majd a civil mozgalmak, a politikai pártok (ellenzék) és a média felügyeletét irányította. Egyébiránt a feloszlatott Nemzetbiztonsági Szervezet számos tábornoka és főtisztje kapott befolyásos pozíciókat az utóbbi hónapokban az iszlamista kormány jóvoltából.

Más megközelítésben sokan úgy vélik, hogy a Muszlim Testvériség – a szalafiták támogatásával – csak ideiglenesen támaszkodik a bukott rezsim katonai/titkosszolgálati és bírói vezető tisztségviselőihez, s az új alkotmány elfogadása – illetve az újabb parlamenti választások – után lát majd neki a régi rendszer eme pilléreinek ledózerolásához. (E magyarázat szerint az új főügyész kinevezése az első lépés, személye pediglen garancia, hogy a bukott rezsim prominens vezetői mégis csak elnyerik büntetésüket.)

A két intézményhálózat jövője azért is alapvető fontosságú, mert az iszlamisták – és a „forradalom” – alapkövetelése a korrupció (faszád) felszámolása volt, ami e kettő közreműködése nélkül nem megy.

Ahmad Tuszún egyiptomi író az iszlamisták szándékait illető kételyeit emígyen fogalmazza meg: a "független" hatalmi ágak eddig is virtuálisak voltak Egyiptomban, s nem várható, hogy ez a rendszer meg fog változni. Csak nem nemzeti-katonai egyenruhában pompázik majd, hanem vallási elöljárók abájájába öltözik.

Lassan minuszos hír lesz a szíriai polgárháborúból. Még a külpolitikai rovatokban is egyre ritkábban fordulnak elő híradások, akkor is inkább egy-egy robbantás vagy sokkoló videó internetre kerülése adja az apropót. Így volt/van ez az iraki és az afganisztáni eseményekkel is. Pedig a szíriai helyzet kifutása – miként szinte minden elemző rámutat – minimum regionális jelentőségű.

Most pár napja a Damaszkusz környéki Dzseramánából érkezett hír robbantásról. A tudósítások hangsúlyozták, hogy zömében drúzok és keresztények lakta negyedről van szó. Valóban: Damaszkusz déli elővárosai közül Dzseramána kitüntetetten – a Golán-fennsíkról és a dél-szíriai Dzsabal Drúz vidékéről származó – drúz és zömmel a fővárosból az utóbbi évtizedekben kitelepült keresztény többségű terület. Itt – az elmúlt évtizedben többször megfordulván tanúsíthatom – csaknem dél-európai miliő uralkodott az utcákon: a nappal minibuszok és taxik-zsúfolta utcákon esténként csillogó kirakatok előtt a szír ízléshez fazonírozott ruhában grasszáltak a lazán öltözött fiatal lányok és fiúk, télen-nyáron fesztiválhangulatot adva a negyednek.

Az említett déli elővárosi övezet többi részén is igen heterogén a népesség:  Dzsreamánától nyugatra található a síiták lakta Szajjida Zajnab-negyed, Mohamed próféta unokájának, Ali imám leányának iráni stílusú sírhelyével és a hozzá tartozó, zarándokokat kiszolgáló szolgáltatási hálózattal. A Zajnab-negyed és Damaszkusz között terül el a Jarmúk és a Palesztin-negyed, mint két nem hivatalos menekülttábor.

Ami az esti happeningeket illeti, nem sokban különböznek az említett drúz-keresztény Dzseramánától, de a szegénység és a menekültsors erősen rányomja bélyegét ezekre a negyedekre. Egy huzamosabb ideig ott lakó barátommal – ki bő tíz éve többször megvendégelt a Jarmúkkal határos s azzal szervesen ősszenőtt Taqaddum-negyedben – gyakran elgondolkodtunk, hogy a bármiféle tervezés nyomát nélkülöző házegyüttesek miként, miféle közel-keleti organikus építészeti cselekedetsorozat eredményeképpen jöhettek létre. Nem egy Makovecz, de amit vasbetonnal lehet, azt kihasználták az ott lakók. (A világfa, a csodaszarvas, a tulipán vagy a turul értelemszerűen hiányoztak, voltak viszont a statika törvényeinek ellenszegülni látszó spontán beton Szemiramisz függőkertek, ferdén rakott négyemeletesek, alul-fölül hozzátoldásokkal; gecekondu-stílusban. Egy modern Hattusas. Vagy Babilon – Istár kapu nélkül.)

Uszkve majd egymillió ember él ebben a három negyedben (Jarmúk, Palesztin, Taqaddum). Hagyományosan palesztin negyednek vagy menekülttábornak nevezik, holott csak a lakosság negyede palesztin. Igaz, így is tekintélyesnek mondható több mint kétszázötvenezres létszámuk. Ez a legnagyobb egy helyen élő palesztin közösség Szírián belül. Eképpen nagy társadalmi-politikai jelentősége is. Nem véletlen, hogy a polgárháború során már több támadás érte a negyedet – az utóbbi hónapokban a kormányerők részéről. A legfrissebb – persze csak megközelítően pontos – adatok szerint 52 palesztin halt meg a dél-damaszkuszi negyedekben, míg több mint hétszáz egész Szíriában a polgárháborús összecsapások során.

A Jarmúknak kisebbségi helyzetük ellenére a palesztinok határozzák meg a hangulatát, társadalmi és politikai életét. A negyed hivatalos elöljárója (az önkormányzat elnöke) gyakorlatilag a menekültek ENSZ (UNWRA) általi 1954-es letelepítése óta mindig palesztin volt s ide települtek 1970-es jordániai, 1985-ös libanoni elűzetésük, majd a madridi egyezménnyel való szembekerülésük után az Izraellel kompromiszumra nem hajló palesztin szervezetek központjai is.

Amennyiben hatalomváltás következne be, ezek a szervezetek kiszorulhatnak a Jarmúkból. Az esetleges hatalmi vákuumot az utóbbi években itt is megerősödni létszó iszlamisták vehetik át. A szegénység és munkanélküliség sújtotta negyed megfelelő terep lehet a számukra. Ugyancsak lehetséges szcenárió, hogy az Izraellel szemben radikálisabb fellépést – jelesül a Golán-fennsík visszaszerzésére teendő konkrétabb lépéseket – szorgalmazó iszlamisták közelednek az „elutasítók frontjához” és őket felhasználva növelik befolyásukat a szíriai palesztinok körében. Akár saját társadalmi társadalmi bázisukat is erősíthetik belső szíriai politikai ellenfeleikkel vívandó politikai küzdelmeikhez. Kurz und gut: egész paklira való politikai kártya gyűlik a majdani hatalombirtokosok kezébe: alavita/síita, drúz, keresztény, kurd, török, palesztin. Jó zsugásnak kell lenni egy nyertes partihoz. 

A koszovói lapok november 12-én adták hírül, hogy elesett az első albán „mártír” a szíriai polgárháborúban. A pristinai Naman Demoli, aki korábban a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) tagja volt, a közel-keleti országban zajló háborúban szalafita-dzsihádista Nuszra Front (جبهة النصرة) kötelékeiben harcolt. Az eddig is ismert volt, hogy a szíriai ellenzék iszlamista csoportjaiban számos külföldi – köztük nyugatiak is – részt vesznek, Demoli halála azonban ráirányította a figyelmet a „balkáni kontingensre”.

A pristinai fiatalember ugyanis koránt sincs egyedül. A halálhír közlése után két nappal az említett Koha Ditore lap interjút közölt egy koszovói fotóriporterrel (V. Xhamshedi), aki az közép-szíriai al-Rasztan város környékén találkozott a Nuszra Front egységeiben harcoló koszovói albánok két csoportjával is. A város a szíriai polgárháború egyik gócpontja: az Aleppó-Hamá-Homsz útvonalon fekszik, birtoklása így stratégiai jelentőségű. Az sem véletlen, hogy itt aktivizálódott a dzsihádista csoport: több mint egy éve a Szír-sivatagon (بادية الشام) át ide szivárogtak át harcosai a közép-iraki szunnita övezetből s utánpótlást továbbra is onnan kapnak.

Az UÇK-ban szerzett katonai tapasztalat a jól kamatozódik. Miután egykori tagjainak nagy része (elsősorban persze a talpasok) a függetlenség kikiáltása óta a munkanélküliek Európa-bajnok-arányszámú táborát gyarapítják, csak idő kérdése volt, hogy megjelenjenek a lassan erősösödő szalafita csoportok háza tájékán. Egyelőre az erősen szekularizált, több mint 95%-ban muszlim koszovói albán társadalomban nincsen jelentős támogatói bázisuk, de az egyre erősebb külföldi – mindenekelőtt Szaúd-arábiai – pénzügyügyi támogatásoknak köszönhetően lassan lábra kapnak.

Hasonló folyamatok a polgárháború utáni Boszniában is lejátszódtak: láthatjuk a nyomait a városok-falvak határán álló többnyire hatalmas, a hagyományos balkáni oszmán építészeti hagyományoktól élesen elütő vasbeton mecsetekben. Az ezredforduló után a bimbózó szalafita mozgalom megtorpant a Balkánon. A lassan két évtizede tartó gazdasági pangás és annak súlyos társadalmi következményei azonban most újra kedvező táptalajt készítenek az újra aktivizálódó iszlám szélsőségességnek.

A „nemzetközi” jótékonysági alapítványok rendkívül aktívak. Miután a hivatalos vallási vezetés (Koszovói Iszlám Közösség – Bashkësia Islame e Kosovës BIK) évtizedek óta ellenőrzése alatt tartja a mecseteket és a vallási-oktatási-szociális intézményhálózatot (nevezi ki és finanszírozza az imámokat és más tisztviselőket), a szalafiták újabb mecsetek építését szorgalmazzák – saját pénzből, saját imámokkal, saját ideológiával. Miután a hidzsáb viselése már engedélyezett a felsőoktatási intézményekben, most a közoktatásban lépnek fel ilyen követeléssel. Folyamatosan kérvényezik, hogy Pristina központjában egy új hatalmas mecsetet építhessenek, utat mutatván a koszovói albánoknak spirituális jövőjüket illetően.

A szalafiták és a hagyományos iszlám hívei közötti feszültség azonban egyelőre még nem éri el a zömében erősen szekularizált társadalom ingerküszöbét. Az állam (illetve az azt támogató BIK) viszont már igyekszik korlátokat felállítani a szélsőségesek további térnyerése ellen. A kormány erősen törekszik Szaúd-Arábia közel-keleti gazdasági-politikai riválisa, a Balkánt továbbra is külpolitikai prioritásai közé soroló Törökország felé orientálódni, amire már csak geopolitikai elszigetelődése miatt is szüksége van. A szélsőségesek ellen pedig igyekszik minden eszközt felhasználni. Legutóbb például a neves szalafita hitszónokot, egyébiránt a fővárosi Nagymecset imámját, Shefket Krasniqit állították bíróság elé – jobb híján azzal a váddal, hogy megsértette az abánok nemzeti ikonjának számító Kalkuttai Teréz anya emlékét.

Krasniqit igyekeznek kiszorítani befolyásos pozíciójából. A szalafiták elleni fellépés az állam részéről egyre határozottabbnak tetszik. Kérdés, mennyire lesz ez elég, miután hazatér majd a „szíriai kontingens”? Láttunk már ilyet az afganisztáni mudzsáhed-korból, majd az iraki polgárháborút követően. Sok jó nem sült ki belőle azokban az országokban, ahová a bő fronttapasztalatokkal megáldott iszlám szélsőségesek visszatértek. 

A Szahara nyugati részén élő tuaregek politikai öntudatra ébredésének vagy inkább ébresztésének érdekes fejleménye, ami jelenleg Mali északi részén történik. A tuaregek a térség függetlenségének elnyerése utáni fél évszázadban többször is nekifutottak az elszakadásnak – Maliban például 1962-64-ben, 1990-1995-ben és legutóbb 2007-2009-ben – de egyelőre sikertelenül. Most az államuk létrehozásának deklarációjáig is eljutottak, kérdés azonban, hogy az eddig senki által el nem ismert entitás meddig képes fenntartani magát. Destabilizáló hatása máris regionális jelentőségű: az Azawad-terület ugyanis a tuareg törzsek értelmezésében Mali mellett Niger, Csád, Algéria és Líbia egyes területeire is kiterjed, így nincs nagy örömujjongás a régió kormányai körében.

A tuaregek politikai öntudatának nagy lökést adott a francia gyarmati rendszer, amely a Szahara térségében szinte mindenhol preferálta a tuaregek saját nyelven történő oktatását az arabbal szemben. Miként Lyautey marsall, Francia-Marokkó irányítója 1921-ben megfogalmazta: „A francia mellett a berber nyelvet kell tanítani az iskolákban és minden eszközzel ki kell szorítani az arabot az oktatásból. Az arab ugyanis – így Lyautey – a Korán és az iszlám civilizáció nyelve.” A franciák igyekeztek minden eszközzel az akkor még nem is létező arab egység-gondolatokat eltüntetni.

Ez a tuargek körében nagyjából sikerült is. Nemcsak az arab egységtörekvéseket nem díjazták, többnyire az arabok által irányított egyes kormányokkal is többnyire szembe mentek. Az a franciák iszlámot elimináló törekvései azonban nem voltak sikeresek. Most a Maliban hatalomra jutott tuaregek legerősebb erői a szélsőséges iszlamisták: a hatalomra jutó szalafiták már megkezdték a társadalom teljes radikális iszlamizációját a mindennapi érintkezésekre vonatkozó szabályoktól kezdve a szúfizmus helyi központjai elleni támadásokig.

Egy kicsit nézzük meg a hatalomra került erők politikai-ideológiai irányultságát. A híradások általában az Azawadi Nemezeti Felszabadító Mozgalomról szólnak. Az MNLA (tuaregül: Tankra n Tumast ḍ Aslalu n Azawd, الحركة الوطنية لتحرير أزواد). A 2011 októberében több csoportból létrejött szervezet a tuaregek mellet számos arabot és szonghai valamint fulani törzsbeli támogatót is maga mögött tudhat. Az eredetileg a szekuláris nacionalizmust  zászlajára tűző MNLA azonban csak akkor tudott áttörést elérni, amikor a szakadár csoportok megerősödtek a líbiai rezsim összeomlása után a térségbe érkezett jól felfegyverzett tuareg csoportokkal, akik már erősen a térségben egyre inkább erőre kapó dzsihádista iszlamisták befolyása alatt álltak.

Így a felkelők talán legbefolyásosabb szervezete a Hit Segítői Mozgalom (حركة أنصار الدين) lett, élén az alapító Ijád Ag Gálí-val. Az idén tavasszal a színre lépett csoport, amelynek társadalmi bázisát a vezető saját törzse (ivogasz), fegyveres erejének zömét a Líbiából elmenekült zsoldosok, míg az ideológiai és nemzetközi logisztikai hátterét a térségbeli al-Qáida-filiálé adják. A létrejött állam jogi-ideológiai alapjait ez a szervezet alakítja ki, alapvetően szélsőségesen szalafita alapokon, ami az egykori afgán tálibán-rendszerre hajaz és merőben idegen a tuareg tradícióktól.

A Nyugat-Afrikai Egyistenhit és Dzsihád Mozgalom (حركة الجهاد والتوحيد في غرب إفريقيا) a harmadik, az államalakításban fontos szerepet játszó tényező. A 2011 októberében alakult szervezet a Hit Segítői Mozgalom „arab kiadása”, miután alapvetően arab törzsek tagjait foglalja magába, gyakorlatilag hasonló célokkal. Erős algériai és mauritániai kapcsolatokkal rendelkeznek. Például ők rabolták el a Gao-i algériai konzult. Vezetője Szultán Oulad Bádí (Abú Alí), az agytröszt pedig Hamád Oulad Muhammad Khajr, egy mauritániai dzsihádista, aki  a fél Szaharán végigüldözött már a Nuáksut-i titkosszolgálat.

A három említett csoport felett egyfajta koordináló szerepet játszik az AQIM, azaz az Iszlám Magrib-beli al-Qáida (تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الاسلامي‎). A korábbi posztokban többször említett szervezet megerősödése a térségben nem váratlan. A hatalmi vákuummal sújtott országok és/vagy az iszlám világ – szigorúan földrajzi értelemben vett – perifériája kiválóan alkalmas terep a számára. Az Azawad-i kísérlet jövője erősen befolyásolhatja az al-Qáida térségbeli befolyását. A vele kapcsolatban álló dzsihádista csoportok több ország kapuján dörömbölnek Mauritániától Marokkón, Algérián és Tunézián át Líbiáig. De nem felejtkezhetünk meg a térség déli államairól sem. Nigéria vagy Csád sem a politikai stabilitásáról híres, a nigériai Boko Haram akciói pedig hetente kerülnek be a lapokba. (Már ahol.)

Az egész térség stabilitását fenyegetheti egy szélsőségesen iszlamista állam léte. Így most egy nemzetközi felszámolócsapatot küldenének Észak-Maliba mind a térség államai, mind az Afrikai Egységszervezet, mind a Nyugat. A tuaregeknek nem kóser a szalafita rendszer, de mi lesz – kérdezik – a függetlenségükkel. A várható következmények tehát nem rózsásak. 

A liberálisok kivonultak az alkotmányozó tanácsból. Ez a legújabb fejleménye az egyiptomi belpolitikai folyamatoknak. És fontos fejleménye. Rámutat az iszlamisták vezényelte alkotmányozás alapvető és megkerülhetetlen kihívására: miként viszonyul majd az új alaptörvény s ennek alapján az ország kiépítendő/módosítandó politikai-jogi struktúrája a minél szélesebb körben érvényesíteni szándékozott saríához. Egyelőre nincs közös nevező, egyelőre az értelmezésbeli különbségek még az iszlamisták irányzatai között is áthidalhatatlanok.

A kivonuló liberálisok álláspontja világos: legszívesebben nem változtatnának semmit az erősen világi alkotmányon, amely a nasszeri-szadati-mubáraki szekuláris vagy arra hajló politikai gondolkodáson alapult. (Most hagyjuk a részleteket, a szocializmus felé kacsingatást, a kapitalizáló open door-politikát vagy a mubáraki korrupt liberalizmust.) Az iszlám jog preambulumba vétele (eddig is ott volt, dísznek) és szellemének az alaptörvény egészére való kiterjesztése semmiképpen nem volt kóser a liberálisok számára.

Az iszlamisták megegyezésének hiánya talán még nagyobb fontosságú. Itt dőlhet el ugyanis, hogy – legalábbis törvényi szinten – „iszlám színezetű demokrácia” vagy iszlám köztársaság alapjait fektetik-e le, netán egy iszlám teokrácia magvait hintik el a Nílus áradásaitól évezeredek óta termékeny folyóvölgyben.

Az alaptörvény szellemiségét illetően a szalafiták megtisztítanák az alkotmányt a Nyugattól eredeztetett valamennyi „nem-isteni” törvénytől. Ebből pedig van bőven; az egyiptomi alkotmány – hasonlóan a Közel-Kelet többi egykori gyarmati államához – visszavezethető a napóleoni Code Civilre és európai társaira. A Muszlim Testvériség (MT) által megszemélyesített mérsékelt iszlamisták nem állnak ilyen szigorúan ehhez a kérdéshez: a 19-20. századi modernitás számos elemét – így egyes, a felvilágosodáshoz köthető – jogértelmezési alapelvet például minden további nélkül átvennének.

A különböző irányultságú iszlamisták közötti konkrét véleménykülönbség az alábbi kérdésekben rajzolódik ki. A szalafiták ragaszkodnak hozzá, hogy az alkotmány második cikkelye így hangozzék: „Az iszlám jog döntései a jogalkotás egyetlen forrását képezik” (أحكام الشريعة الإسلامية هي المصدر الوحيد للتشريع) Ugyanakkor a mérsékeltek (MT) – és a liberálisok is – meghagynák az eredeti szöveget, miszerint „Az iszlám jog alapelvei a jogalkotás fő forrását képezik.” (مبادئ الشريعة الإسلامية هي المصدر الرئيسي للتشريع) Nem kell különösebb szemantikai magyarázat a különbség érzékeltetéséhez. A szalafiták saját szemszögükből értelmezve az eredeti mondatot joggal sérelmezik, hogy az „alapelvei” kitétel már rontja a saría érvényesítésének általános szabályát, míg a „fő” kifejezés még tovább csorbítja ezt az érvényesíthetőséget. S valóban, az elmúlt évtizedekben (a régi alkotmányt 1971-ben szövegezték) erre hivatkozva korlátozták az iszlám jog minél teljesebb körű hatását.

Halványabb, de körvonalazható a mérsékeltek és radikálisok közötti véleménykülönbség abban, hogy az új alkotmány az Azhar Egyetem Vezető Vallástudósi Testületét (هيئة كبار العلماء) tenné – kvázi vallási alkotmánybíróságként – minden, az iszlám joggal kapcsolatos kérdésben azon legfelsőbb hatóságnak, amelynek döntései az állam számára is kötelezőérvényűek lennének.  A mérsékeltek értelmezésében ez a saría szellemisége feleti testületi védelmet jelentené, míg a szalafiták elvárnák: ez a testület az iszlám jog szellemét és minden egyes fejezetét és kitételét érvényesítsék a modern jogalkotásban. Ebben a kérdésben a keresztények, miként a világi liberálisok is a mérsékeltek értelmezése mellet foglalnak állást.

Egy szintén neuralgikus pontja az alkotmányozás folyamatának a 68. cikkely szövege, amely a férfi és női egyenjogúsággal foglalkozik. A világiak az alábbi szöveget látnák az alaptörvényben: „Az állam köteles meghozni azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják a nő és férfi egyenlőségét a politikai, gazdasági és társadalmi élet minden területén, amennyiben azok nem mondanak ellent a saría személyi és örökösödési jogi döntéseinek”. (تلتزم الدولة باتخاذ كافة التدابير التي ترسخ مساواة المرأة بالرجل في مجالات الحياة السياسية والاقتصادية والثقافية والاجتماعية وسائر المجالات الأخرى بما لا يخالف أحكام الشريعة الإسلامية فيما يخص الأحوال الشخصية والميراث) A szalafiták azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy a „személyi és örökösödési jogi” kitétel lerontó korlátozása ne szerepeljen és valamennyi jogegyenlőség-korlátozó saría-kitétel érvényesülhessen. (Mint például az alábbi területeken: a katonai szolgálat, a vallási elöljáróság/imamátus, a feleség férj engedélye nélküli utazása, az Azhar Egyetem vezetői pozíciója vagy az államelnöki poszt vagy a temetéssel kapcsolatos előírások.)

A világiak véleménye szerint az alkotmánynak ezen a téren pragmatikusnak kell lennie, ugyanis a nők helyzete még térségbeli viszonylatban is igen rossz: egy legutóbbi felmérés szerint helyzetük 135 ország közül a 125. legrosszabb minősítést kapta. Az egyiptomi nők az élet minden terén rosszabb helyzetben vannak férfi társaiknál  - egy statisztikai adatot kivéve: a várható élettartamuk három évvel hosszabb (71 illetve 68 év).

A szabadságjogok korlátozásának félelmét gerjeszti az a tény is, hogy – s itt már teljes az egyetértés a mérsékelt és radikális iszlamisták között – az alkotmánytervezet nem deklarálja tételesen a vallásszabadságot a nem szunnita muszlim lakosság számára. A jogkorlátozás széles csoportokat sújt a síitáktól kezdve a koptokon és más keresztény felekezeteken át a zsidókig és a bahái-hívőkig. Az eddig kidolgozott és ismertté vált alkotmány-szöveg semmilyen biztosítékot nem tartalmaz ezeknek az állampolgároknak a vallási szertartások megtartásának szabadságát illetően.

Miként ugyancsak – tudatosnak tűnő – hiányosság, hogy a kidolgozás alatt álló alkotmány semmilyen olyan nemzetközi egyezmény ratifikálását vagy elismerését nem tartalmazza, amelyek az emberi szabadságjogok garantálását biztosítják.

Túl az említett nézetkülönbségeken kissé mélyebb és elvontabb következtetést fogalmazhatunk meg: a mubáraki rezsimet megdöntő széles politikai és ideológiai spektrumú erők között a társadalmi bizalomnak még a szikrája sincs meg. (A múlt ismeretében ez nem meglepő, de szomorú.) Ez talán még elkeserítőbb, mint a nyugati gyökerekkel (is) rendelkező világi-liberális alkotmány-értelmezők és az purifikátor szerepben tetszelgő, még egymással is izmozó iszlamisták közötti antagonisztikusnak tűnő ellentét. Minimális közös nevező és legalább egy kicsiny közös halmazt tartalmazó politikai (és persze gazdasági, társadalmi, kulturális stb) program nélkül nem fog menni. Sőt, minden széjjel fog menni. 

Megint egy személyessel kezdem. A boldog emlékezetű ’89-es évben Kairóban találkoztam egy jó ideje ott élő magyar nővel, aki éppen akkor tért iszlám hitre. Zamaleki lakásában mutatta, hogy papírja is van róla. A hölgy nem tűnt egy istenkereső típusnak – áttérésének igen gyakorlatias magyarázata volt. Korábban feleségül ment egy egyiptomi kopt keresztény férfihez, s ennek keretében betért a kopt egyházba. A házasság később megromlott. Válni viszont nem tudott volna másként, csak nyilvános kitéréssel – Egyiptomban értelemszerűen az iszlám felvételével. (Lett volna egy másik út is, ha egyházi hatóságok előtt bizonyítja, hogy férje részéről erőszak áldozata lett, de – amennyire a néhány vele folytatott néhány beszélgetés alatt számomra kiderült – a hölgy erkölcsi érzéke ezt az utat nem engedélyezte számára.)

Ez a vallások közötti fluktuáció is témája volt a koptok körében most lezajlott pápaválasztásnak. De nem ez volt a vezérmotívum. Sokkal inkább az, hogy a felekezetet negyven évig vasmarokkal irányító. Az előző rendszerhez – finoman szólva – erős pragmatizmussal közelítő – III. Senuda halála után megválasztandó vezető folytatja-e elődje erősen politikus munkásságát, vagy visszafordul a korábbi pápák képviselte spirituális vezető szerep felé. A választás után a kép valamivel tisztább a kép.

A választási tradicionális folyamata rámutat a kopt vezetésben meglévő három egyház-irányítási szemlélet meglétére s a közöttük való erőviszonyokra. Az egyházfő halála után mintegy 2400 vezető kopt személyiség jelöl utódot. E választók között megtalálhatók a szent szinódus tagja, az egyház püspökei, a világban lévő egyházkerületek képviselői, a világi elöljárók/segítők valamint a vezető kopt politikusok (volt és jelenlegi miniszterek). A több fordulós választás után végül hárman maradtak, akik közül egy tízéves bekötött szemű fiú húzta ki a jövendő pápa nevét egy üvegtálból – ezzel mintegy biztosítva az „isteni beavatkozás/kiválasztás” érvényesülését.

Az utosló körig állva maradt jelöltek, illetve támogatottságuk mértéke pontosan leképzik a kopt egyházban és annak vezetésében meglévő megosztottságot és erőviszonyokat.

A legtöbb szavazatot (1980) a legfiatalabb jelölt, az 1953-ban Kairóban született Rafael püspök kapta. Az eredetileg az Ajn Samsz Egyetemen végzett sebészorvos VI. Kiril (1959-1971) és III. Senuda (1971-2012) pápák közös tanítványának számít, aki az egyházvezetésben egyforma súllyal koncentrál a spirituális feladatokra és világi/politikai szerepre. Programjának másik fontos pontja a többi keresztény egyház irányába történő nyitás erősítése volt.

A relatíve legkevesebb (1430) szavazatot a hetven éves Rafael Ava Mina szerzetes kapta, aki az előbb említett VI. Kiril pápa szellemi követője, és aki szerzetesi életével is deklarálja a világi vonal elhagyását és az egyházvezetés spirituális szerepének kizárólagosságát.

1633 szavazatot kapott az „isteni” sorsolás végső győztese, Tavadrosz püspök. A pontosan a hatvanadik születésnapján megválasztott egyházi vezető Vadzsíh Szubhí Báqí Szulajmán néven 1952-ben született Manszúríja-tartomány egyik kis falujában. 1975-ben az Alexandriai Egyetemen szerzett gyógyszerész oklevelet, majd egy évtizeddel később Nagy-Britanniában képezte tovább magát. Gyógyszergyár-igazgatóként hagyott fel világi életével s lett szerzetes 1988-ban. Ekkor vette fel a Tavadrosz nevet. 1989 óta szerzetes. Buhajra-tartomány püspökeként választották pápának. Az egyházi elöljárók közül többen szavaztak rá: az említett Rafael és hat további püspök, köztük az ausztráliai Melbourne kopt közösségének egyházi vezetője.

Ez a széles körű vallásvezetői támogatás különösen fontos, hogy II. Tavadrosz megvalósíthassa elképzeléseit. Ezek fő jellemvonása a III. Senuda által képviselt politikus egyház szerep továbbvitele, különösen a mostani megváltozott egyiptomi közéletben. Nyitott a Muszlim Testvériséggel való párbeszédre, miután a kopt közösséget fenyegető igazán jelentős veszélynek a szélsőséges iszlamista csoportokat (a szalafitákat és a dzsihádistákat) tartja. Szándékai szerint a kopt egyház belpolitikai pozícióinak megerősítés érdekében tovább nyitna a fiatalok felé valamint erősítené az egyiptomi és a külföjdön élő közösségek közötti személyes és gazdasági kapcsolatokat.

A politikai profil további erősödése nem minden kopt vallási és világi vezetőnek tetszik. Ellenállnának annak a folyamatnak, amely a vallások politikába történő általános benyomulását eredményezi. Pedig az új pápa – a befolyásos amerikai és ausztráliai közösségek által támogatott – törekvései mögött ott a ki nem mondott cél: a Muszlim Testvériség mintájára kopt/keresztény politikai pártot kell létrehozni a megfelelő érdekérvényesítés céljából.

Ennek hiánya már az új alkotmány mostani formálódása során meglátszik. Az iszlamisták által preferált dzimmí-státus (amely védettséget, bizonyos téren kiváltságokat adna a keresztény közösségeknek, de nem biztosítaná a modern értelemben vett jogegyenlőséget) a kopt vezetők számára elfogadhatatlan. Ugyanakkor nem kevés azon – főként világias gondolkodású – koptok száma, akik a saría személyi jogi kiterjesztését nem elleneznék: például könnyebbséget jelentene a korábban említett válási nehézségek elkerülése érdekében.  (Tavadrosz álláspontja ebben a kérdésben érthetően konzervatív: minden válás miatt kitért nőt visszakövetel az egyháznak.)

Van még egy – ugyancsak a nyugati koptok részéről érkező – nyomás az új vezető felé, hogy oldja fel elődje rendelkezését, amelyben megtiltotta a jeruzsálemi szent helyekhez való zarándoklatot. E tiltás alapja az volt, hogy III. Senuda a palesztin kérdés végső rendezéséig szolidaritást vállalt a muszlimokkal. Kérdés, hogy Tavadrosz pápa fenntartja-e ezt a rendelkezést – a jelenlegi iszlamista kormánynak tett gesztusként.

Az új pápa előtti ugyancsak jelentős kihívás az elődje hosszú vezetése alatt az egyházban elterjedt politikai és pénzügyi korrupció felszámolása lehet. Politikai téren talán kisebb nyomás nehezedik majd Tavadroszra, miután a korábbi kizárólagos autoritással rendelkező mubáraki erőszakszervezet meggyengült. Az egyházi pénzügyek rendbetétele azonban – bár ez irányban erős nyomás érkezik a befolyásos külföldi közösségek részéről – nagyon nehéz lesz.

A széles körű támogatás ellenére tehát nincs teljes egység az új pápa mögött. A három jelölt mögötti támogatás rámutat egy formálódó generációs különállásra is. Míg az idősebbek – történelmi/személyes tapasztalataik alapján – visszahúzódnának a politikától és a világi kérdésektől – a lelki/spirituális világra koncentrálva, a fiatalabbak már egyensúlyt keresnének a két világszemlélet között.  Egyelőre azonban – bármennyire is hangsúlyozza a nyugati sajtó, hogy a megválasztott vezető élettapasztalata szerint egyesíti magában a világi és spirituális szemléletet, politikájában nem várható eltérés a senudai úttól.

A hagyományok szerint Szent Márk által Kr.u. 50-ben alapított egyiptomi egyház 118. pápájának nem lesz könnyű dolga. 

Érdekes interjút olvasok az egyiptomi dzsihádista mozgalmak doyenjével, Ahmad Rifáí Tahával (Abú Jászir al-Maszrí). A sejk az al-Dzsamáa al-Iszlámíja (الجماعة الإسلامية) Súra Tanácsának egykori elnöke, a szervezet katonai szárnyát vezette a nyolcvanas-kilencvenes években. Amikor a kilencvenes évek közepén a szervezet az 1997-es luxori súlyos terrortámadásra adott kemény kormányzati válasz eredményeképpen kifulladni látszott, Taha a radikálisok mellé állt s mesterével, Ajman al-Zaváhirível tartott. Aláírta az Uszáma bin Ládin és Zaváhirí fémjelezte a „Zsidók és Keresztesek Elleni Harc Iszlamista Világfrontja” (الجبهة الإسلامية العالمية لقتال اليهود والصليبيين) kiáltványt. A szeptember 11-i terrortámadást követő nemzetközi hajtóvadászatban Szíriában tartóztatták le, majd miután az Aszad-rezsim kiadta Egyiptomnak, újból Mubárak börtönében kötött ki, ahol már a nyolcvanas években is eltöltött fél évtizedet, miután részt vett az előző elnök, Anvar al-Szádát/Szadat meggyilkolásában. Jelenleg az egyik legaktívabb és legnagyobb befolyással bíró radikális iszlamista politikus Egyiptomban, így véleménynyilvánításaira mindig érdemes odafigyelni.

A beszélgetés rávilágít a jelenlegi Muszlim Testvériség (MT) vezette – mondjuk így – mérsékelt vallásos kormány és a radikális iszlamisták furcsa viszonyára, s az utóbbiak – miként a sejk szavaiból kitűnik – kivárásos politikájára.

A dzsihádot politikai programjába emelő szervezetek – Taha szerint – bizalmat szavaznak az MT-delegálta elnöknek. Mindezt persze azzal a várakozással teszik, hogy a kormány irányításával megkezdődik az iszlám társadalom teljes rehabilitációja. Ez a politikai struktúra átalakítása és az erőszakszervezetek abból való kiszorítása mellett mindenekelőtt a média és az oktatás teljes iszlamizációját jelenti. Ennek a média terén már megtörténtek az első lépései, amikor az állami kézben lévő napi- és hetilapok főszerkesztői székébe – a szerkesztőségi munkatársak véleményének teljes mellőzésével – iszlamista irányultságú újságírók kerültek. Nagy ideológiai áttörés még nem tapasztalható ezeknél a lapoknál, de a tabuk már feltűntek bizonyos vallási témák illetve személyek érinthetetlensége képében.

Az közoktatásban – miként az a szintén iszlamista kormányzat irányított Tunéziában is történik – megkezdődött a tankönyvek és a tanrendek revíziója. Várhatóan itt is új tananyag segíti elő a fiatal generációk reiszlamizációját. (Már azokban a társadalmi rétegeben, ahol ez egyáltalán szükséges.) Az egyetemeken és főiskolákon a folyamat nehezebb lesz, mindenesetre most annyi látszik, hogy a kormányzat pénzügyi támogatása alapvetően az általa preferált vallási intézményekhez áramlik, minek következtében már most érezhető az elégedetlenség a mérnöki vagy orvosi karokon.

Ami a radikális iszlamisták kormánynak adott türelmi idejének az alapja, az a kormányzattól elvárt lépések a jogrend és igazságszolgáltatás teljes reformjára tett ígéret. A szélsőségesek és mérsékeltek közös célja az iszlám jog teljes rehabilitációja. Azaz a saría minden szegmensének érvénybe léptetése, mint az iszlám társadalom isteni legitimációjának megtestesülése. Ez az eddig is érvényesített család- és örökösödési jog mellé emelné többek között a leginkább vitatott büntetőjogot annak minden szankcionáló eszközével – így a csonkolással és a megkövezéssel. Bár megfigyelők szerint ennek életbe léptetése nehezen elképzelhető a mérsékelt iszlamisták részéről, teoretikus alapvetéseik ismeretében kijelenthető, hogy valójában nincsenek messze a radikálisok ez irányú elképzeléseitől. Taha arra a megjegyzésre, miszerint ennek bevezetése komoly nemzetközi akadályokba illetve tiltakozásokba fog ütközni, úgy reagál, hogy az ember, mint teremtmény érdekeit maximálisan szem előtt tartó isteni eredetű jogot nem bírálhatja felül az ezt meg nem értő, abban nem hívő bármilyen nagyságú embercsoport..

Taha kifejti, hogy nemcsak az isteni törvények életbe léptetése a cél, hanem a joggyakorlat ehhez való igazítása is. Itt nem is az egyiptomi bíróságok a saría által előírt lépésektől (szereplők, tanúk, bizonyítékok) nem sokban eltérő jelenlegi gyakorlata ellen szól, hanem például attól a szerinte az iszám joggyakorlattól idegen szemlélettől, amely az ítélethirdetésig az ártatlanság vélelme alapján jobban védi a vádlottat, mint a károsultat.

A kormányt Taha és elvtársai az utóbbi hónapokban többször állították nehéz – ennek következtében máig meg nem hozott – döntés elé. Miután egyik követelésük, miszerint a Mubárak-érában bebörtönzött dzsihádisták kapjanak amnesztiát, megvalósult, most azzal a követeléssel léptek fel, hogy a kormány engedje haza az egyiptomi állampolgár Zaváhirít. A dzsihádista doktor nem csak elvtársainak szemében a nemzet és az iszlám hőse. Ugyanígy éreznek a mérsékelt beállítottságú vallásosok is. A dzsihádista doktor még nem kapta meg a beutazási engedélyt, a téma azonban napi szinten maradt Egyiptomban.

Ugyanígy a dzsihádisták másik követelése, hogy a kormány kérje az Egyesült Államoktól az ott az 1993-as WTC elleni terrortámadás megszervezésével elítélt egykori al-Dzsamáa al-Iszlámíja-vezért, Umar Abdurrahmán sejket. Hivatalosan még ez sem történt meg, de dzsihásiták napirenden tartják ezt a követelésüket is.

Azonban radikálisok is megosztottak azonban a kormányhoz való viszonyt illetően: a Taha képviselte – most a kormánnyal szemben legalábbis valamelyest mérsékeltebb álláspontot képviselők szüneteltetik a fegyveres fellépést a legitimnek tekintet kormánnyal szemben. Ez áll amögött, hogy Taha keményen elítélte a Sínain történt dzsihádistákhoz köthető terrortámadásokat. A félszigeten erősödő iszlamista csoportok létét azonban fontosnak tartja – a szomszédos Izraellel való jövőbeli viszony miatt.

Ez a viszony lehet ugyanis sz első törésvonal a mérsékeltek és radikálisok között, akik a belpolitikai átalakulásokat illetően évekig készek várni – mondja Taha. Nem így a zsidó állammal való – a bukott kormányzattól örökölt – kapcsolatot illetően. Ezt a dzsihádisták szerint azonnal fel kell mondani, miután az iszlamisták végső célja Palesztina teljes területének visszahódítása. Vagy legalábbis első körben a verbális konfrontáció Izraellel. Ennek első lépése a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. Amennyiben ez hosszú időn át elmarad a kormány részéről, várható a radikálisok fellépése.

A másik fenyegető törésvonal az Egyesült Államokhoz való ugyancsak megörökölt kvázi-szövetségesi viszony. Ennek ugyan már amerikai részről is megtörtént a megkérdőjelezése, de a radikálisok még nem látják ennek konkrét megtörténtét az egyiptomi vezetés részéről. Taha jól érzékeli: ennek fő akadálya az újonnan iszlamisták felé nyitott vezetőkkel ellátott erőszakszervezetek erős ellenállása ezen a téren. Amennyiben a MT-kormány nem lép az Egyesült Államoktól való eltávolodás érdekében, ugyancsak aktivizálhatja a radikálisokat.

És itt rejlik a legfőbb választóvonal a mérsékeltek és radikálisok között. Ugyanis míg az előbbiek a fegyveres apparátusokkal (azok politikai és gazdasági háttérbázisával) alapvetően az elvesztett közel-keleti középhatalmi és arab világbeli vezető szerepet igyekeznének újjáépíteni, a radikálisok – mezei szalafiták és dzsiháditásták – prioritása alapvetően a saría rehabilitációja és az iszlám társadalom/állam felépítése. A hosszú távú együttműködésnek nem sok esélyt adok. 

Tripoli után immár az ország déli részén is fegyveres összetűzésekig fajult a szíriai polgárháború begyűrűzéseként kialakult politikai feszültség. A Szajdában kirobbant harcok azonban minőségileg más szintjét jelentik ennek az ellentétnek. Észak-Libanon „fővárosa”, Tripoli Báb al-Tabbána és Dzsabal Muhszin-negyedei közötti összecsapásokban – szír-barát oldalról – a szomszédos országhoz rokoni szálakkal kötődő alaviták vesznek részt, így a konfliktus félig-meddig a szomszédban zajló háború egyik mellékfrontjának is tekinthető. A múlt hét végi szajdai eseményekben azonban már „tisztán libanoni” politikai erők feszültek egymásnak. (Igaz – mint minden libanoni konfliktusnak – ennek is bőséges nemzetközi elágazásai vannak.)

A Szajda/Szidón déli bejáratánál fekvő al-Taamír-negyedben csaptak össze a szalafiták helyi fegyveresei és a Hezbollah biztonsági erői. Az előzmények: a zömében síiták lakta településrészen néhány nappal az események előtt a helyi szalafita sejk, Ahmad al-Aszír megtiltotta, hogy a síiták közelgő Ásúrá-ünnepére feldíszítsék az utcákat. A felszólítás ellenére a Hezbollah aktivistái megkezdték a negyed feldíszítését, amit a szalafita aktivisták azonmód le is szedtek. A feszült légkörben hamarosan előkerültek a fegyverek és tűzharc alakult ki a szalafiták és a Hezbollah biztonsági erői között. Két libanoni és egy egyiptomi állampolgár meghalt, számosan megsebesültek, köztük a Hezbollah szajdai megbízottja, Zajd Dáhir és testőrei. Az összecsapás alatt és után a szajdai negyedeket szalafita és síita részről is elárasztották a fegyveresek, akiket végül a libanoni hadsereg és belbiztonsági erők csak nagy nehézségek árán tudtak szétválasztani. Sikerült viszont – legalábbis egyelőre – megakadályozni, hogy a síita-szalafita ellentét fegyveres akkumulációja átterjedjen a szomszédos Ajn al-Hava palesztin menekülttáborba.

Az esemény – azon túl, hogy minden politikai erő elítélte és önmérsékletre szólított fel – több veszélyes, Libanon sorsát erősen a szíriai fejleményekhez kötő fejleményre hívja fel a figyelmet.

A szalafiták immár az ország több pontján kiépítették kapcsolati hálóikat. Ez persze nem meglepetés, mivel ennek komoly előtörténte van. A szélsőséges szunnita csoportok eddig az alábbi területeken mutattak és mutattnak jelentős aktivitást, illetve rendelkeznek számottevő társadalmi támogatottsággal:

• Tripoli egyes negyedei (mindenekelőtt: Báb al-Tabbána, Abú Szamrá, al-Qubba). Itt a hosszú polgárháború óta, a nyolcvanas évektől megvan a társadalmi beágyazottságuk. Itt az Egyistenhit/Tauhíd Mozgalomtól kezdve kisebb csoportokig sok szervezetük aktív.
• Al-Danníja/Dannijé vidéke. A Tripolitól keletre, a Libanon-hegység 1000-2000 méter magas völgyében húzódó völgy az ezredforduló óta szalafita és dzsihádista csoportok menedéke (ide húzódtak annak idején az országban felbukkanó Afganisztánt megjárt mudzsáhidek). 2000 után a hadsereg több tisztogató akciót is véghez vitt ezen a területen, de a lakosság egy részében továbbra is megmaradt a támogatottságuk – különösen, miután Funajdiq és al-Qammúa falvak számos fiatalja kapott szaúd-arábiai vallástudományi ösztöndíjakat.
• Bejrút al-Auzáí-negyede. A fővárosból délre induló autópálya melletti negyed igazi közel-keleti szuburbia: a hatóságok által nehezen kontrollált részen minden – akár egy mással is szemben álló – extremitás megél. Így a szélsőséges szúfizmustól kezdve az utóbbi években itt is megjelenő és megerősödő szalafitákig.
• Szajda-Ajn al-Halva. A város melletti palesztin menekülttábor – az országban a legnagyobb – hagyományosan, a kilencvenes évektől kezdődően a szunnita extremizmus egyik libanoni központja. A hatóságok által ugyancsak nehezen ellenőrzött táborban született az Aszbat al-Anszár, az Aszbat al-Núr, a Dzsund al-Sám, a Fatah al-Iszlám és számos kisebb, egy-egy sejkhez kötődő csoport. A Danníjé-i, majd a 2007-ben totális háborúval lerombolt Nahr al-Bárid-i tábor szalafita/dzsihádista csoportjainak maradékéai is ide menekültek. Újabb fejlemény azonban, hogy – főként a Jövő/Musztaqbal-kormányok (Fuád al-Szinjúra, Szaad al-Harírí) megengedő politikája következtében megerősödő szaúd-arábiai befolyás következtében ezek, az addig a táborban izolált csoportok egyre nyíltabban jelentkeztek a szomszdos nagyváros, Szajda negyedeiben. E szaúdi térfoglalás az egyébként Nyugat-barátnak elkönyvelt szunnita erők kiemelten fontos érdeke: ezt látják egyetlen hatékony eszköznek az egyre erősödő síita demográfiai, gazdasági és politikai nyomás visszaszorítására.

Jelenleg a szalafiták szerveződése egy-egy általuk megszerzett ecset köré szerveződik. Ezek közül Szajdában a legjelentősebb a Bilál bin Rabbáh-mecset, amelynek imámja, a fent említett Ahmad al-Aszír al-Huszajní. Az 1969-ben Szajdában született sejk a bejrúti Dár al-Fatva Iszlám Egyetemén (كلية الشريعة التابعة لدار الفتوى) folytatott vallástudományi tanulmányokat. A szíriai polgárháború kirobbanása óta minden eszközt megragadott a felkelők támogatására, tüntetéseket szervezett, útlezárásokkal tiltakozott. Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban fordult a szíriai kormány libanoni szövetségesei ellen. Mindenekelőtt a Hezbollahot és főtitkárát bírálta – a libanoni politikai nyelvezettől idegen kemény kirohanásokkal s lefegyverzését követelte. Libanoni politológus szakértők szerint aktivitása erősen összekapcsolható az egyre erősebb és nyíltabb szaúd-arábiai alapítványi támogatásokhoz.

Szajda prioritása a mérsékelt és szélsőséges szunnita erők szempontjából is érthető: a város Dél-Libanon legjelentősebb települése, politikai birtoklása kulcsfontosságú az ország egésze feletti hatalom biztosítása érdekében. A kilencvenes évektől a Hezbollah és szövetségesei befolyása folyamatosan növekedett Szajdában. Ennek hátterében a demográfiai folyamatok mellett többek között az állt, hogy a városban hagyományosan erős a baloldali világi pártok befolyása is – akiket viszont az Izrael elleni közös küzdelem egy zászló alá terelt a Hezbollahhal. A 2005-ig még jelen lévő szír erők kiemelten támogatták ezt a szövetséget. Kivonulásuk után e világi pártok befolyása meggyengült, a keletkező vákuumot gyorsan betöltötték a szaúd-arábiai hátterű szalafita sejkek szervezte  csoportok. A mérsékeltek (Jövő/Musztaqbal) pedig szemet hunytak efölött. (Elgondolkodtató, hogy a szajdai összecsapások áldozatainak temetésére a legnagyobb koszorúk Bahía Harírítől (Rafíq húga, parlamenti képviselő a Jövő/Musztaqbal színeiben) és Ahmad Harírí-től, a szervezet főtitkárától érkeztek.)

Amennyiben Szíriában iszlamista színezetű vagy részvételű kormány kerülne hatalomra, várhatóan még inkább megnő majd libanoni hittestéveik politikai mozgástere. A mérsékeltek azonban veszélyes játszmát űznek. Amennyiben a síitákkal való konfrontációt választják – és egyelőre nem látszik más irány a politikájukban – szükségük lesz a szélsőségesek latens vagy nyílt támogatására. A szalafiták politikai koncepciója azonban gyökeresen eltér a mérsékeltek elképzeléseitől. Ha hagyják megerősödni őket – netán a Szíriából esetleg kiszorított szalafitákkal is kiegészülnek –, az súlyos fenyegetést jelent majd nemcsak a rivális síitákra/Hezbollahra, hanem magukra mérsékeltekre is. S ezáltal Libanon stabilitására is. 

Egy évvel vagyunk a tunéziai parlamenti választások után. Egyre-másra jelennek meg az elemzések az „arab tavasz” első országáról. Egyelőre természetszerűen több a kérdés, mint a világos, jól körvonalazható válasz.

Ilyen újabb kérdésekbe csomagolt válaszokat adott Rasíd al-Gannúsí, a mérsékelt iszlamista Újjászületés/Nahda Mozgalom vezetője az egyik vezető Londonban megjelenő szaúdi hátterű napilapnak.

Gannúsí szerint a legnagyobb kihívások Tunézia előtt a gazdasági fejlődés hiánya és az ezzel együtt továbbra is főként a fiatalokat sújtó munkanélküliség. Az iszlamista vezető – aki nem tölt be hivatalos állami funkciót, mégis a legbefolyásosabb politikusnak számít – kötelező kincstári optimizmussal sorolja, hogy mennyivel javult az ország helyzete – a tavalyi állapotokhoz képest. A mezőgazdaság kiváló évet produkált, több turista érkezett, mint a zavargásokkal teli 2010-es évben, a közbiztonság javult. Bár az első és harmadik kijelentést személyes tapasztalataimmal árnyalni tudnám egy kicsit, de maradjunk annyiban, hogy valamiféle gazdasági konszolidáció valóban tapasztalható.

A feltörekvő gazdaságok nehézségei azonban Tunéziát is sújtják. Mitegy százezer szakmukásra (hentesre, asztalosra, villanyaszerelőre stb) volna szükség. Az építőipar, ameyben újra megjelentek a Öbölmenti és európai befektetők, stagnál, mert nincs elég mukaerő. Ugyanez tapasztalható a szolgáltatóiparban. A reptereken például – mondja Gannúsí – kiszolgálás lassúsága (például a csomagkiadás) is összefügg a létszámhiánnyal. Ezek a hiányzó szak- és betanított mukások – ismerhetjük a helyzetet – milliós nagyságrenben élnek-dolgoznak Európában, elsősorban Franciaországban és Olaszországban. A munkaerőhiány a mezőgazdaságot is elérte: az idei olajbogyó és szőlőtermés szőlőtermés betakarítása is nehézséget okoz.

Ezekre a kihívásokra Gannúsí válasza is tipikus. Az iszlamista vezető szerint nem kell annyi diplomás ember. Ezek a fiatalok – munkalehetőségek híján – két irányba mozdulnak: vagy lábukkal szavaznak, hajóra szállnak Marseille és Nápoly irányába, vagy tüntetnek, lázadoznak. Ez nem jó, mondja Gannúsí. A megoldás: kevesebb egyetemi férőhely, több szakmunkásképző.

A belpolitikai instablitás első számú tényezői azonban továbbra is a szalafiták. Társadalmi támogatottságuk továbbra sem elhanyagolható – különösen a városi középosztályban és a szegény rétegek körében. A Nahda - részben a kormány gyengesége, részben taktikai okokból - korántsem lép fel olyan vehemenciával ellenük, mint a Muhammad Murszí egyiptomi elnök (lásd a Sínai-félszigeti terrortámadás elkövetőire kimért tizennégy halálos ítéletet). Egyre nyilvánvalóbb, hogy a Nahda kompromisszumokra törekszik a szélsőséges iszlamistákkal. Gannúsí az említett riportban úgy fogalmazott: a szalafiták saját fiatalságára emlékeztetik és a radikalizmus a fiatalok természetes viselkedése.

Politikai téren további problémát jelent, hogy a tavaly megválasztott parlament, amelynek kitűzött feladata az alkotmány újraírása volt, a választások előtti pártok közötti megállapodás értelmében egy évre kapta mandátumát. Erre hivatkozva a főként szekuláris, liberális erőket képviselő ellenzéki ellenzéki pártok mostantól megkérdőjelezik a parlament és a kormány legitimitását s új választásokat követelnek.

A kormány három pártja (Újjászületés/Nahda Mozgalom/ حركة النهضة, Kongresszus a Köztársaságért/ المؤتمر من أجل الجمهورية, Demokratikus Fórum a Munkáért és Szabadságért/التكتل الديمقراطي من أجل العمل والحريات) s közülük mindenekelőtt a Nahda Mozgalom arra hivatkozik, hogy a megegyezés szóban történt, „csak” afféle gentlemen’s agreement volt, és az ország jelenlegi nehéz helyzetében a kormánynak és a parlamentnek tovább kell működnie. Ádil Latífí politikai elemző szerint a megegyezés ily könnyű negligálása a kormány részéről rámutat politikai tapasztalat hiányára és a politikai kultúra korlátolt voltára is.

A kormányban tapasztalható inkompetencia néhány minisztériumban különösen riasztó. Miután a Nahda Mozgalom – részben a szalafiták nyomásának is engedve – megkezdte a sajtó gleichschaltolását és az oktatás iszlamizálását, úgy tűnik az ideológiai munka mellett nem képes a kezelni a mind gyakrabban és erősebben felmerülő gyakorlati problémákat. A felsőoktatásért felelős miniszter például mit sem tud kezdeni a most elkezdődött szemeszterben felmerülő gondokkal (a hallgatók beiratkozása, lakhatása, ellátása, ösztöndíja, az egyetemek biztonsági helyzete), ugyanakkor hathatós intézkedéseket hozott a női fejkendő-viselet megkönnyítése érdekében.

A kormány elképzelései a hatalmi struktúra átalakítására ugyancsak kételyeket ébresztő. Csak egy példát említenék: az igazságszolgáltatást. S – egyelőre – nem is az iszlamista győzelmeket hozó „forradalmi országok” favorit-témáját, a saría érvényesítésének a kérdését, hanem a hatalmi ágak függetlenségének problémáját. A korábbi világi diktatúrák kedvenc hatalmi eszköze volt az igazságszolgáltatás, melynek kötődése a diktatórikus rezsimekhez megkérdőjelezhetetlen volt. A változások egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava volt a bírói testületek függetlenségének megteremtése. Egyelőre ez továbbra is csak kívánalom marad. A hatalomtól független bírói testületek létrehozását mindeddig elutasította a kormány.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Nahda-delegálta igazságügy miniszter vígan együttműködik a Zajn al-Ábidín bukott elnök idején delegált igazságügyi vezetőkkel, akik máig kezükben tartják például a bírói szakszervezeteket. Ugyanakkor azt a reformista bírói egyesületet, amely már az előző rendszerben is fellépett a bírói függetlenség mellett, az igazságügy miniszter igyekszik minél inkább kiszorítani a politikai játszmából. Az ok is érthető: ezek a bírók a függetlenség követelés mellett kiállnak az igazságszolgáltatás ideológiamentessége mellett is.

A diktatúra-mentesítés jelszava kiválóan alkalmas arra, hogy a kormány az említett oktatás és média mellett más területeken is vezető pozíciókba helyezhesse lojális embereit. Ez történik a minisztériumokban, a Nemzeti Bank vezetésében és a tartományi vezetők körében.

Gannúsí sajtónyilatkozatban őszintén beszél arról, hogy a választott, legitim hatalomnak – azaz nekik – időre van szükségük, hogy átvegyék az állam fölötti minél teljesebb irányítást. A jelenlegi kormánypártok gyors hatalomba történő belemelegedésére – és ugyancsak a demokratikus politikai kultúra hiányára – utal a külügyminiszter, Rafíq Abdusszalám minapi elszólása, miszerint „a Nahda még hosszú éveket fog a hatalomban tölteni”.

Mindezeket az átmenet nehéz időszakának is felfoghatjuk. Egyelőre azonban nem látszik az irány. Pontosabban annyi látszik, hogy a hatalom új birtokosai sem tudnak mit kezdeni az előszó rendszert megingató gazdasági/társadalmi kihívásokkal. Egyelőre folynak a látszatintézkedések és a hatalomra került politikai erők „trónba melegedése”. Láttunk már ilyet. Sőt, szinte csak ilyet láttunk. 

A szíriai helyzet megítélésében megosztottság tapasztalható a palesztin értelmiség körében is. Az államapparátus palesztin negyedekben működő kirendeltségeinek valamint az állami erőszakszervezetekhez kapcsolódó hálózatoknak a munkatársai túlnyomó többségükben a fennálló rendszer hívei. Ugyancsak ezt a tábort erősítik azok a tanárok, egészségügyi, szociális dolgozók, akik valamely Irán/Hezbollah által működtetett oktatási/egészségügyi/szociális intézményben kaptak állást. Nem elhanyagolható társadalmi csoportól van szó. Az utóbbi években a növekvő szociális problémák kezelésére a szír kormány tágabb teret adott az iráni hátterű alapítványok tevékenységének ezeken a területeken. Amennyiben rezsimváltás következne be, az új államapparátusnak ezen a téren is súlyos kihívásokkal kell majd szembenéznie.

Ez a lojális csoport – amelynek társadalmi presztízse igen magas szintű – a szíriai konfliktusra, mint külföldről irányított idegen befolyásra tekintenek. A szíriai ellenzék mögött külső politikai erőket, országokat (mindenekelőtt Szaúd-Arábiát, az Egyesült Államokat és főként Izraelt) sejtenek – a vélemény valóságalapjától teljesen függetlenül.

A fennálló hatalomhoz lojális csoport nem elhanyagolható társadalmi befolyású tagjai azok az palesztin üzletemberek és befektetők, akik az elmút évtizedekben gazdasági érdekeik érvényesítése fejében kompromisszumokat majd szövetségeket kötöttek a szír állammal. Miután jelentős nemzetközi kapcsolati hálóval rendelkeznek, az új hatalomnak mindenképpen ki kell egyeznie velük – ami ugyancsak nem lesz könnyű.

Egyelőre nem látszik semmi jele, hogy a palesztin közösség irányában valamilyen egységes – vagy legalább annak tűnő – koncepcióval lépne fel az ellenzék. Pedig enélkül nagyon nehéz lesz ezt a több százezres csoportot integrálni az új állami struktúrába. Az ellenzéki iszlamisták erős Izrael-ellenes retorikája nem lesz elég a palesztinokboldogulásához. Ahhoz viszont elég lehet, hogy az iszlamisták még nagyobb társadalmi támogatottságot szerezzenek a Golán-fennsík tényleges visszaszerzésére teendő erőfeszítéseiknek, illetve egy Izrael elleni tényleges katonai fellépéshez. 

A szíriai palesztin szervezetek második csoportját a békefolyamatot elvető, Palesztin Ellenállási Mozgalmak (الفلسطيية المقاومة فصائل)alkotják:

• Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamász – حركة المقاومة الاسلامية – حماس‎)
• Palesztinai Iszlám Dzsihád Mozgalom (حركة الجهاد الإسلامي في فلسطين)
• Fatah-Intifáda (فتح الانتفاضة)
• Népi Front Palesztina Felszabadításáért – Főparancsnokság (PFLP-GC – الجبهة الشعبية لتحرير فلسطين - القيادة العامة)
• Palesztinai Forradalmi Kommunista Párt (PRCP – الفلسطيني الثوري  الشيوعي الحزب )
• Palesztin Népi Harc Frontja- Khálid Abdulmadzsíd-irányzat (PPSF – جبهة النضال الشعبي الفلسطيني)
• Száiqa (الصاعقة )

A korábban alapvetően a Hamász által befolyásolt szervezetek álláspontja kezdettől fogva ellentmondásos volt a szíriai események megítélést illetően. Ennek oka, hogy a Hamász az Aszad-rendszer egyik legfőbb szövetségese, amely másfél évtizede adott otthont a szervezet legbefolyásosabb vezetőjének, Khálid Misalnak. Ugyanakkor a Hamász a Muszlim Testvériség palesztinai filiáléjaként jött létre és mint ilyen mindig kapcsolatban maradt a szunnita iszlamista szervezet nemzetközi hálózatával. Miután a szíriai Muszlim Testvériség a felkelők oldalán jelent meg, a Hamász vezetésében komoly ellentét alakult ki a szíriai konfliktushoz való viszonyt illetően.

Míg a szervezet gázai szárnya a harcok eszkalláódásával és egyre véresebbé válásával mindinkább az Aszad-kritikusok közé került, a damaszkuszi vezetésre a szír kormány, a Hezbollah és Irán együttes erővel igyekezetek nyomást gyakorolni, hogy biztosítsák a Hamász lojalitását a szíriai vezetéshez. Ennek ellenére úgy tűnik, a Hamász vezetői, akiknek zöme mára elhagyta Szíriát, e lojalitás felmondása mellett szavazott. Mindebben nagy szerepe volt nemcsak a Muszlim Testvériséghez fűződő kapcsolatnak, hanem a palesztin negyedeket egyre gyakrabban sújtó támadásoknak.

A múlt héten eldőlni látszott a szakítás a damaszkuszi rezsimmel: a szíriai biztonsági erők a Hamász valamennyi irodáját – köztük Khálid Misal mezzei központi hivatalát – bezárták és lepecsételték. A lépés nem előzmény nélküli. Október elején a szíriai állami televízió „hontalan ellenállónak” és persona non gratanak nevezte Misalt. Az elmúlt hetekben pedig a szír kormányerők erősen lőtték a Jármúk-negyedet.

A Hamász tehát alapvetően ideológiai döntése folytán eltávolodott a szír vezetéstől. Az Iszlám Dzsihád azonban kitart. Ez a szervezet mindig is erősebben kötődött a szír vezetéshez, Iránhoz valamint a libanoni Hezbollahhoz. Számukra az Aszad-rendszer összeomlása támogatói bázisának jelentős meggyengülését eredményezheti, a palesztin társadalomban pedig számottevő presztízsveszteségel számolhat.

A kisebb szervezetek, mint  Fatah-Intifáda, a PRCP vagy a PPSF – miután társadalmi bázisuk igen korlátozott – a szíriai kormány rendíthetetlen híveként a táborokban az Aszad-rendszer legfőbb szövetségeseként viselkedő PFLP-GC és a Száiqa felé húzódnak. E két utóbbi szervezetnek élet-halál kérdés a szíriai polgárháború kimenetele. Politikai és társadalmi bázisuk is Damaszkusz jelenlegi uraihoz köti őket.

Érdemes megemlíteni – mintegy harmadik palesztin tényezőként – a Palesztin Felszabadítási Hadsereg (PLA – الفلسطيني التحرير جيش) szíriai szárnyát (Hattín-brigád). Ez a szervezet, amely elvileg a PLO katonai szárnya volna, Szíriában a Száiqával együtt a damaszkuszi kormány irányítása alatt áll. Fegyveresei felkelés első hónapjaiban még laktanyáikban maradtak, de 2012 augusztusában már a kormánycsapatok oldalán találjuk őket: Damszkusz környéki közművek (Harrán al-Avámíd és Adrá elektromos központjának illetve vízművének) védelmére vezénylik ki őket. Eddig ugyan nem konfrontálódtak a felkelőkkel, de amennyiben ez megtörténik, várható, hogy az eddig egységes szervezetben is szakadás illetve dezertálás-hullám megy végbe. Szakértők szerint ugyanis a sorkatonai állomány inkább húz a felkelők irányába, mint a rendszerrel szimbiózisban élő tiszti kar. Apró jelei látszanak már ennek: a dél-szíriai Deraa kormányerők általi ostromakor számos PLA sorkatona dezertált és lépett be a felkelők soraiba. 

A szíriai felkelés kirobbanásakor, 2011 tavaszán a palesztin közösségek és szervezeteik sokáig kimaradtak az összecsapásokból. Ennek fő oka az volt, hogy a menekült-társadalomban legnagyobb befolyással bíró szervezetek, mint a Hamász, az Iszlám Dzsihád, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP), a Főparancsnokság (PFLP-GC), a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért (DFLP) vagy a Száiqa szorosan kötődött a szír kormányhoz. Az oslói békefolyamatot elutasító szervezetek valamennyien Damaszkuszban, az Aszad-kormány védőernyője alatt éltek.

A helyzet egyre erőteljesebb eszkalálódásával azonban egyre kevésbé tudták kivonni magukat az összecsapásokból. Ez köszönhető részben a palesztin közösségeket is elérő nemzetközi média-hadjáratnak (az elektronikus és nyomtatott sajtó valamint különösen a fiatalokra hatással bíró internet szerepe tagadhatatlan), de különösen annak, hogy a szíriai ellenzék heterogén csoportjaiban egyre több olyan szervezet, személy jelent meg, akik a majdani új Szíria külpolitikai prioritásai közé vették a palesztin kérdés „valódi megoldását”. Ezt úgy is értelmezhették, mint a menekültek visszatérési jogát (vagy kárpótlását) érvényesítő, Izraellel szembeni erőpolitika lehetőségét a felkelők győzelme esetén.

Ezzel együtt a felkelés kirobbanása utáni első hónapokban a szíriai palesztinok álláspontja az alábbi törésvonalak mentén vázolható.

Az első csoportba tartoztak a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) szövetségi hálózatába tartozó csoportok:

• Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (Fatah – حركة التحرير الوطني الفلسطيني – فتح‎)
• Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP – الجبهة الشعبية لتحرير فلسطين)
• Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért (DFLP –  الجبهة الديموقراطية لتحرير فلسطين)
• Palesztin Nép Pártja (PPP – حزب الشعب الفلسطيني),
• Palesztin Népi Harc Frontja- Szamír Gúsa-irányzat (PPSF – جبهة النضال الشعبي الفلسطيني)
• Palesztin Felszabadítási Front (PLF – جبهة التحرير الفلسطينية)
• Palesztin Demokratikus Unió (FIDA – الاتحاد الديمقراطي الفلسطيني‎– فدا‎)

Ezek álláspontja alapvetően az eseményektől való távolmaradás volt. Ez azonban nem jelentett semlegseséget, miután a szervezetek vezetői több alkalommal kinyilvánították hűségüket a szír kormány irányába. Alapvetően azonban a konfliktust nem biztonsági, hanem politikai kérdésnek tekintették, amelynek megoldását minden külső tényező (idegen kormányok, szervezetek) kizárásával, a konfliktusban részt vevő valamennyi erő bevonásával, tárgyalásos úton látták megvalósíthatónak.

A harcok kirobbanása után sokáig ez az álláspont kapta a legnagyobb társadalmi támogatottságot a palesztinok lakta negyedekben és menekülttáborokban. A hangulat akkor kezdett megváltozni, amikor a fegyveres összecsapások kiterjesztésével mind több támadás érte az egyes palesztin negyedeket is, miután azok – az említett okok  miatt – nem izoláltak a különböző szír csoportok és felekezetek lakta városrészektől; különösen a dél-damaszkuszi és aleppói régióban. A felkelők megjelenése ezekben a negyedekben a kormányerők mind gyakoribb behatolását eredményezte, amely egyre intenzívebb tüzérségi csapásokkal, razziákkal, letartóztatásokkal s mindezek következtében számos civil áldozattal járt.

Fordulópontnak látszik a 2012. augusztus 2-i támadás, amelynek során a szíriai reguláris erők ágyúzták a legnagyobb palesztin közösséggel bíró és a legtöbb palesztin szervezet központjának otthont adó Jármúk-negyedet A támadásban több tucat ember meghalt, a sebesültek száma pedig százas nagyságrendű volt.

A PLO ernyője alá tartozó szervezetek még aznap hivatalos kommünikében ítélték el a támadást – igaz a szíriai hadsereg vagy a kormány említése nélkül. A „pozitív semlegesség” álláspontja azonban megrendült.

Tovább a nőtt a PLO-szervezetek elégedetlensége szeptember első hetében, amikor újabb, több tucat áldozatot követelő bombázások elszenvedője volt a Jármúk-negyed. Az újabb hivatalos megnyilatkozás sem ment azonban túl a támadások név nélküli elítélésén. 

A helyzet alapvetően a hatvanas években változott meg – a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO) megalakulásával. A PLO saját hadsereget hozott létre s a szír kormány ekkortól kezdve a palesztin fiatalok sorkatonai szolgálatát ebbe a szervezetbe irányította. Az addig a szír hadseregben szolgáló palesztin tisztek (mint például Abdulazíz al-Vadzsíh, Abdurrazáq al-Jahjí, Miszbáh al-Budajrí, Uthmán Dzsafar Haddád, Muhammad al-Halabí) pedig  az új hadsereg vezetői lettek.

Az 1967-es arab-izraeli háború után 1970-ig engedélyezte a kormányzó Baath Párt – elsősorban annak baloldali szárnya (Szaláh Haddád,Núraddín al-Attászí és Júszuf Zaín) nyomásának engedve –, hogy a palesztin fegyveres szervezetek (a Népi Front Palesztina Felszabadításáért – PFLP kivételével) bázisokat tartsanak fenn Szíria területén és ott katonai kiképzést folytassanak. Emellett a szír kormány már a maga palesztin szervezetét is létrehozta a Száiqa képében.

Az 1970-ben hatalomra került Háfiz al-Aszad a ’73-as háború utáni tűzszüneti egyezményben kötelezettséget vállat arra, hogy a Golán-fennsík irányából nem engedélyezi a palesztin szervezetek katonai akcióit. Ekkorra amúgy a palesztinok fegyveres tevékenysége már áttevődött a szomszédos Libanonba. Az izraeli beavatkozással súlyosbított polgárháború során került sor Aszad és Jászir Arafát/Arafat közötti eltávolodásra, ami kihatott a Szíriában élő palesztinok helyzetére is.

A legtöbb palesztin szervezet irodát nyithatott Damaszkuszban, egyesek korlátozott és a szír erőszakszervezetek által ellenőrzött katonai felkészítéseket is folytattak, de a damaszkuszi vezetés ügyelt arra, hogy e szervezetek egyike se szerezzen jelentős befolyást a szíriai palesztin közösség tagjai körében. A legfőbb szövetségesnek tekintett Ahmed Dzsibríl-féle Népi Front Palesztina Felszabadítsáért – Főparancsnokság – PFLP-GC) volt a kivétel. Ők már a nyolcvanas években jelentős társadalmi bázissal (és katonai kiképzőtáborokkal) rendelkeztek a szíriai palesztinok között.

Amikor Jászir Arafát székhelyét Bejrútból Tuniszba helyezte át (fogalmazzuk eufemisztikusan így a menekülést), végleg megromlott a két vezető közötti kapcsolat, ami akkor érte el a mélypontját, amikor a PLO vezetője 1993-ban aláírta az oslói egyezményt. Ekkor ismét megnőtt Aszad befolyása a palesztinok körében, miután a szíriai palesztinok többsége az egyezmény ellen foglalt állást és örömmel fogadta az azt elutasító politikai szervezeteket, amelyek ekkor Damaszkuszba tették át központjukat.

Míg az idősebb Aszad élete végéig aktívan játszott a palesztin kártyával – még belpolitikai célokra is felhasználva azt -, az ezredforduló után fia, Bassár már egyre kevésbé tudott vele mit kezdeni. Különösen igaz ez a 2005-es libanoni kivonulás utáni időszakra. Ekkorra ráadásul a akkumulálódó gazdasági nehézségek miatt az amúgy is a társadalom perifériájára szorult palesztin menekültek helyzetét meglehetősen kilátástalanná tették.

A palesztin negyedekben azonban továbbra is jelentős volt a Hamász, az Iszlám Dzshád, a PFLP-GC és egyre inkább a libanoni Hezbollah befolyása. Ez utóbbi síita szervezet ugyan, de iráni politikai és a libanoni diaszpórában gyökeredző nemzetközi gazdasági kapcsolatai révén jelentősen tudott javítani a szíriai palesztin közösségek életkörülményein.

Ebben a konstellációban „virradt fel az arab tavasz”.

A szíriai palesztinok eddig csak akkor kerültek be a hírekbe, amikor éppen lakónegyedeiket érte támadás – hol a kormányerők, hol a felkelők részéről. Pedig helyzetük s különösen jövőjük ugyancsak nehezen kezelhető probléma lesz a hatalom új (esetleg régi) birtokosainak. Egy majdani új Szíria és Izrael komplikáltnak ígérkező viszonyának tükrében a palesztin menekültek ügye ugyanolyan létkérdése lesz a szír államnak, mint a többi, már most eszkalálódó konfliktus: az alavita, az önmagában is heterogén keresztény és a kurd kisebbség jövője vagy a szekuláris rendszerben szocializálódott idősek és középgeneráció és az iszlamista retorikára fogékony fiatalok közötti várható feszültség.

A nakba után, 1948-ban megjelenő palesztin menekültek helyzete Szíriában is sajátos volt. Kialakítottak ugyan számukra menekülttáborokat – főként Damaszkusz és Aleppó mellett –, de közösségeik beágyazódása a szír társadalomban a libanoni táborokba történő izoláció és a jordániai integráció közötti utat járta meg. Lakónegyedeik hamarosan összeolvadtak a nagyvárosokkal s egyfajta elővárosi funkciót vettek fel. Nemsokára a hatvanas-hetvenes évektől megerősödő vidéki bevándorlás következtében ezek a negyedek kevert lakosságúak lettek, jelentős számú szunnita és drúz népesség lakik együtt a palesztin közösségekkel.

A társadalmi fél-integrációnak a függetlenség elnyerése után, az ötvenes években törvényekkel igyekeztek lökést adni s bár a hatvanas években hatalomra jutott Baath Párt egyik fontos legitimációs forrása volt az Izraellel való harc, a zömében szunnita palesztinok teljes jogú állampolgárokká emelése két szempontból sem történt meg.

Egyrészt a mindinkább alavita befolyás alá kerülő politikai/katonai vezetésnek nem volt érdeke tovább növelni a szunnita többség arányát a zömében hasonló irányzathoz tartozó palesztinok állampolgárrá tételével. (Ugyanakkor számos keresztény palesztin megkapta ezt a státust – gesztusként az alaviták politikai ambícióit támogató, a gazdasági szférában erős pozíciókkal rendelkező keresztény közösség felé.)

A teljes integráció elutasításának másik indoka – miként majd’ minden jelentős palesztin menekülttömeggel rendelkező arab országban – az volt, hogy a teljes jogú állampolgárság elismerése a visszatérési jog követelésének feladásához vezető első lépés lenne – s mint ilyen, ez alapvetően az ellenség, Izrael érdekeit szolgálná.

Ezzel együtt azért történtek – politikailag jól megfontolt lépések az integráció irányába: palesztin politikusok jelentek meg a befolyásos politikai szervezetek vezetésében. Ilyen volt a Baath Párt, az arab Nacionalisták Mozgalma, a Szír Nemzeti Párt, a Felszabadítási/Tahrír Párt, az al-Dzsamáa al-Iszlámja vagy a Muszlim Testvériség. Emellett a közigazgatásban, a köz- és felsőoktatásban is szerepet kaphattak. (Ez utóbbiban különösen, mivel a fiatal szír állam híján volt megfelelő számú értelmiségnek s zömében galileai városi értelmiségi menekültek így megtalálhatták az integrációs csatornákat a szíriai társadalomba.)

Az ötvenes-hatvanas években a fővárostól dél-nyugatra fekvő kisvárosban, Qatanában Palesztin Tiszti Iskolát működtettek a szíriai hadseregbe beengedett palesztin tisztek számára. Bár a sorkatonai szolgálatot kötelezővé tették a palesztin férfiak számára, magasabb katonai rangba vagy az erőszakszervezeti struktúra titkosszolgálati szegmenseibe nem kaptak bebocsáttatást.

Az előző posztot folytatva. A libanoni miniszterelnök most már váltig hangoztatja, nem mond le a Viszám al-Haszan-merénylet miatt. Nadzsíb Míqátí több irányból kapott támogatást.

Elsőként természetesen az őt „kreáló” Hezbollahtól, amelynek nem érdeke semmilyen kormányátalakítás és különösen nem egy kormányváltás. A síita szervezet minden erejével szíriai helyzetre összpontosít. Ennek következtében még most esedékes háromévente megrendezendő kongresszusát is elhalasztotta. Bár egyes – főként szunnita – médiumok emögött a vezetésben jelentkező véleménykülönbségekre (a szíriai szövetségről való lemondás versus biztos konfrontáció a szunnitákkal) és személyes ellentétekre következtetnek, a szervezet előtt előtt nem látszik más út, mint kiállás az Aszad-rezsim mellett, majd annak esetleges bukása után a helyzet újraértékelése (és lehetőség szerint kihasználása).

Ugyancsak Míqátí mellett állt ki – diplomatikus nyilatkozatai ellenére – a köztársasági elnök is. Michel Szulajmán már a lemondás bejelentésekor haladékot kért miniszterelnöktől, arra való hivatkozással, hogy tárgyalásokat kezd a különböző politikai pártokkal egy új konszenzusos kormány megalakítása céljából. Jól tudhatta azonban, hogy az ellenzéki szövetség minden tagja ragaszkodni fog Míqátí azonnali távozásához, és ezt az elnöki konzultációkon való részvételhez fogja kötni. Így is lett, az egészből nem lett semmi, és Szulajmán megelégedésére, maradhat Míqátí.

A miniszterelnök a legfőbb biztosítékot azonban a kormányába három minisztert delegáló Valíd Dzsumblattól kapta. A drúz vezető, akit az ellenzék nem először igyekezett megnyerni magának – ismervén korábbi igencsak politikai szélkakas viselkedését, összeveszett Szaad al-Harírí-vel és – libanoni politikai elemzők szerint – most már rátartiságból is határozottan kiáll a jelenlegi kormány mellett. Dzsumblat eddigi harmincöt éves politikai pályafutását ismerve ez az emocionális viselkedés egyáltalán nem idegen tőle. Most nem részletezném, hosszú politikai szereplése alatt hányszor váltott tábort, szövetséget, e lépése mögött mégis inkább hosszú távú stratégiai célok rejtőznek.

A libanoni hegyvidéken egykor vezető szerepet betöltő – egyébiránt ugyancsak síita gyökerű – drúz vallási közösség létszáma rohamosan fogyatkozik, a lakosságon belüli aránya már 10% alatt van. A kivándorlásnak és a többi – mindenekelőtt a síita – közösség pozitív demográfiai mutatóinak köszönhetően, a drúzok jövője sem kecsegtet sok jóval. A Hezbollahhal 2006-ban politikai szövetséget kötött maronita Michel Aún/Aoun-hoz hasonlóan Dzsumblat is jól ismeri fel, hogy a cédrusok országának jövőjét alapvetően a síiták fogák meghatározni. Ez jövőbeni síita-keresztény kiegyezésen alapuló új konfesszionalista rendszerben a síitákal való szövetség – még ha a azok vezető erejének ideológiájával esetleg nem is értenek egyet – létfontosságú a drúzok túlélése szempontjából. Dzsumblatot sokan bohócozzák le, politikai bölcsességét még kevesen látják. Mindenesetre a jelenlegi kormány jolly joker-szerepét szívesen játssza.

Míqátí tehát egyelőre marad. Most már csak az ellenzéket kellene rábírni a parlamenti munkában való részvételre. A jövő évi választások miatt erre szükség is lenne, mert el kell fogadni a minden választás előtt módosított új választási törvényt. Érdekes lesz, hogy Harírí-ék hogyan állnak hozzá egy, a kormánytöbbség által kreált és saját fazonra szabott javaslathoz, amelynek nem titkolt célja, hogy a Hezbollah és szövetségesei immár ne csak pár lépéssel, hanem utcahosszal előzzék meg az ellenzéket. 

Bejrútban egyre többen érzik úgy, visszatért a múlt. Illetve, hogy be sem fejeződött. A 2005 és 2010 közötti merényletsorozatban számos politikus/újságíró/közéleti személy vesztette életét – kezdve a poszt-polgárháborús korszak első számú miniszterelnökétől, Rafíq al-Harírítól Szamír Qaszír publicista-írón át Dzsurdzs/George Háví volt kommunista pártvezetőig. A Hezbollah-támogatta Nadzsíb Míqátí-kormány érkeztével a merényletek megszűntek.

Most minden jel arra mutat, hogy a szomszédos Szíriában zajló polgárháború további begyűrűzésének eredményeképpen robbant újabb bomba. A merénylők ezúttal kemény célpontot választotta: a kelet-bejrúti,  zömében görög ortodox keresztények lakta Asrafíja-negyed központjában autókonvojával együtt röpítették a levegőbe a Belbiztonsági Erők (قوى الامن الداخلي ) Információs Részlegének ( فرع المعلومات) – titkosszolgálatának – az igazgatóját, Viszám al-Haszant. A merényletben, amelyet fényes nappal a negyed legforgalmasabb terén (Sassine) követtek el, tízen haltak meg és több mint százan megsebesültek.

Az amúgy is feszült belpolitikai helyzetben a korábban is folyamatos támadások alatt álló miniszterelnök benyújtotta a lemondását Michel Szulajmán elnöknek, aki egyelőre – úgymond – maradásra bírta a Szíria-barát erők (a síita Hezbollah/حزب الله, és Amal/ حركة أمل, a keresztény Michel Aoun-féle szabad Hazafias Irányzat/ التيار الوطني الحر és a Szulajmán Franzsié-vezette Marada Irányzat/ تيار المردة, valamint a baloldali szekuláris pártok) által támogatott milliárdos, de könnyű politikai fajsúlyú Míqátít. Maradt tehát a feszült patthelyzet a kormánypárt és az általában Nyugat-barátnak nevezett ellenzék között. Az észak-libanoni Tripoli véres utcai harcai után pedig a fővársban is utcai demonstrációk, itt-ott összetűzések kezdődtek. 21-én vasárnap az ellenzék tartott több százezres tiltakozó gyűlést a Mártírok terén, a nyugat-bejrúti szunnita negyedekben pedig megint csak a Szíriához való viszony törésvonala mentén feszültek egymásnak a helyi fiatalok. Halott is volt.

Az ellenzék azonnal Szíriát vádolta a merénylettel. Vezető ereje, a Harírí-féle szunnita Jövő Mozgalom/ تيار المستقبل azonban óvatosan csak a Harírí-család hagyományos gazdasági-politikai riválisának számító kormányfő felelősségét firtatja, a kormány mögött álló Hezbollahot nem támadja, kerülvén egy esetleges valóban katasztrófába torkolló szunnita-síita összetűzést.

A merészebbek  ellenzékiek – mint Szamír Dzsadzsa/Geagea, a radikális maronita politikai párt, a Libanoni Erők ( القوات اللبنانية) korábban a politikai vezetők közül egyedüliként tizenegy évet börtönben töltött vezetője – az Aszad-rendszer iráni és libanoni szövetségeseire mutogatnak. Jelesül a Hezbollahra, amelynek a jelenlegi kiélezett politikai helyzetben nem fűződhetett különösebb érdeke egy magas rangú belbiztonsági tiszt likvidálásához.

Haszan Naszralláh, a Hezbollah főtitkára – bár az utóbbi hetekben többször is tartott helyzetértékelő beszédet – a merényletet elítélve és a felelősséget Izraelre hárítva nem tett látványos ellenlépéseket. Egyedül a miniszterelnök személyéhez ragaszkodik kitartóan. A síita szervezetről kiváló könyvet (Hezbollah: Politics and Religion. London: Pluto Press. 2001) szerző libanoni politikai elemző-író, a Libanoni Egyetem szociológus-professzora, Ámál Szaad Gurajjib szerint a Hezbollah a kivárás politikájával a Míqátí-kormányt igyekszik életben tartani a jövő évben esedékes parlamenti választásokig, illetve a szíriai események végkimeneteléig. Hatalmi pozíciója fenntartása segítheti ugyanis a szomszédos szövetséges kormány helyzetének rosszabbra fordulása esetén a libanoni visszavonulási útvonalak biztosítását az Aszad-hű erők számára.

Akkor miért éppen Viszám al-Haszan? A fiatal, mindössze negyvenhárom éves szunnita tábornok sokak szemében lehetett szálka. A 2005-ben meggyilkolt Rafíq Harírí protokollfőnökeként szorosan kapcsolódott a Nyugat-barát orientáltságú, Szíriától elforduló Harírí-családhoz. A volt miniszterelnök halála utáni Szíria-ellenes politikai hangulatban nevezték ki 2006-ban a Belbiztonsági Erők titkosszolgálata élére, nem kisebb megbízatással, mint, hogy aktívan vegyen részt a Harírí-gyilkosság felderítésében. Ő volt, aki a merénylettel összefüggésben letartóztatta a négy titkosszolgálat igazgatóját, akiket azzal vádoltak, hogy Szíriával együttműködve részt vettek a merénylet előkészítésében (vagy legalább is nem tettek ellene). Mellékesen: a négy igazgatót később szabadon bocsátották, rehabilitálták stb. Ezzel együtt természetesen nincs kizárva, hogy mégiscsak benne voltak..

Haszan gyorsan felívelő vezetői karrierje során számos Izraelnek dolgozó hálózatot göngyölített fel és aktívan részt vett a 2007-es Nahr al-Bárid-i összecsapásokban kicsúcsosodott dzsihádista csoportok elleni harcban. A legutóbb vezetett akciójával viszont valóban a szíriai vezetésnél szerezhetett fekete pontokat: az ő egységei tartóztatták le a lakásán robbanóanyagokat rejtegető volt falangista politikust, Michel Szamáhát.

A kormányt tehát erős nyomás éri az ellenzék részéről. A Nyugat- (és Szaúd-Arábia-) barát szunnita erők (Jövő Mozgalom/ تيار المستقبل), az ugyancsak Nyugat-orientált keresztény erők (Libanoni Erők / القوات اللبنانية , Libanoni Falangista Párt/ حزب الكتائب اللبنانية, Michel al-Murr) sietősre vették. A legerősebb drúz párt (Haladó Szocialista Párt/ الحزب التقدمي الاشتراكي‎)  álláspontja – szokás szerint – különleges. Valíd Dzsumblat drúz vezető kemény bírálója a szír kormánynak, de ugyanakkor reálpolitikai megfontolásokból kívülről támogatja a Míqátí/Hezbollah-kormány fennmaradását, a Hezbollah ellenzéki helyzetbe szorítását ugyanis még nagyobb veszélynek tartja a libanoni állam jövője számára.

Az ellenzék számára alapvető fontosságú, hogy minél előbb újra kormányzati pozícióba kerüljenek (vagy legalábbis egy nemzeti egységkormányba). Legkésőbb a jövő évben esedékes parlamenti választásokon. Ennek feltétele, hogy tevőlegesen beleszólhassanak a választási törvény várható – minden referendumot megelőző – módosításába. A kormányra kerülés számukra azért létfontosságú, mert nem mindegy, hogy a szíriai polgárháború végén milyen lesz Libanon vezetése.

Amennyiben a a jelenlegi damaszkuszi kormány támogatói ülnek majd a bejrúti Szarájban, az jelentősen megkönnyítheti az Aszad-rendszer hatalmának esetleges szíriai prolongálását vagy híveik, támogatóik, fegyvereseik és esetleg fegyverzetük Libanonba menekítését. Az pedig nagyban – a Hezbollah és szövetségesei javára – rajzolná át a libanoni politikai erőviszonyokat. Nem beszélve Teheránról, amelynek szemében ebben az esetben a kis mediteterrán ország stratégiailag különösen felértékelődne, mint Irán egyetlen állva maradt, katonailag is beszámítható szövetségese az Izraellel határos térségben.