Visszakanyarodva egy kicsit a szaszei kolostorban folytatott beszélgetéshez. Nikola atya Bosznia jövőjének lehetséges kimenetelei egyikeként említette a számára legrosszabb opcióként jellemzett úgynevezett Bosznia Iszlám Köztársaság megszületését. Merthogy – mondta – a boszniai muszlimok azt akarnak csinálni az országból. S ennek leghatékonyabb ellenszereként ugyancsak a Karagyorgyevicsek újbóli belgrádi trónra emelését nevezte meg. Aztán a korona alatt egyesíthető minden szerb. Na ja.
Bármilyen balkáni iszlám köztársaság létrehozásának lehetősége jelenleg gyakorlatilag nulla. A polgárháború egyes fázisaiban ugyan jelentős számú mudzsáhid-kontingensek harcoltak a bosnyák erők kötelékében, aztán letelepítésük, állampolgárosításuk kavart belpolitikai viharokat, a boszniai muszlimok s egyáltalán a Balkán iszlám közösségei számára – a tradíciók, a szokások, a gondolkodás miatt – iszlám állam megteremtése nem reális opció. Annál inkább az említett török út, az oszmán hagyományok a
E tradíciók, az Oszmán birodalom 19. századi balkáni hanyatlásának krónikája az előző posztban már említett, s most bemutatandó könyv is. No, meg az ezt a visszaszorulást pillanatnyi érdekeinek megfelelően néhol segítő, néhol akadályozó Osztrák-Magyar Monarchia – s ezen belül jelesül Magyarország – „történelmi jussát” követelő, deklarált kultúrfölényét érvényesítő politikájának az apológiája.
Balanyi György (1886-1963) – a magyar tradícióknak megfelelően – elfelejtett tudós. Pedig hosszú élete és tudományos munkássága során igen szerteágazó témákban kutatta a történelmet s a kortárs politikai eseményeket. Ez utóbbi témákban a ma nem túl népszerű – de az ismeretbővítés miatt szükségszerű – pozitivizmusa miatt művei haszonnal forgathatók. Piarista szerzetes, tanár s tartományfőnök volt, emellett a Pázmány Péter Tudományegyetem és a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanáraként tanított. Az MTA tagja volt s publikált a Századokban és a Vigíliában. Kutatási területe is széles körre terjedt ki. Középiskolai történelemkönyvei fölött ugyan hümmöghetünk, de amellett, hogy ő lett a piarista rend házi történetírója s egyháztörténeti monográfiákat írt (például Assisi Szent Ferencről), 19. századi diplomáciatörténettel is foglalkozott. Legmélyebben az első világháború s a Monarchia azt követő széthullásának politikai előzményeibe, okaiba ásta bele magát. Ennek eredménye lett két műve. A most recenzált könyv mellett kritikus szemüvegen át olvasva ugyancsak tanulságos Világpolitika, A világtörténet legújabb fejezete 1871-1914, Budapest, Franklin Társulat, 1920 című műve is. Nem egy Kissinger-i, Hobsbawm-i, Paul Johnson-i mélység, de hasznos.
Ha az előző posztban tárgyalt Cvijić a szerbek Balkán feletti hegemóniájának elidegeníthetetlen, megkérdőjelezhetetlen és isteni jogát fogalmazza meg, ugyanezt teszi Balanyi a magyarokkal kapcsolatban. Csak utalásokban ugyan – egy 19. századi diplomácia-történetből azért kilógna a lóláb –, de többször is említi a történelmi jussot: Kálmánt 1102-ben horvát királlyá koronázták, s ettől kezdve nem volt magyar uralkodó – hacsak éppen nem testvérével, féltestvérével, unokatestvérével, fiával, befolyásos tartományurakkal etc. folytatott véres belháborút –, aki ne próbálta volna a magyar befolyási övezetet bővíteni déli irányban.
Magyarország ezen törekvésében mindig talált riválist. Leghosszabb ideig az Oszmán birodalom akadályozta a Drang nach Südent, aztán amikor „Európa beteg embere” lassan kitámolyogni kezdett volt a Balkánról, mindjárt két riválisa is akadt a „természetes magyar igényeknek”. Mindenekelőtt a balkáni népek ekkor kibontakozó nacionalizmusa, amely hogy, hogy nem saját hazát kívánt építeni a birodalom egyre növekvő romhalmazain. Az ebben a törekvésükben legaktívabb délszláv népek – mindenekelőtt a szerbek, bulgárok és románok – azonmód támogatásra találtak a minduttalan meleg tengeri kikötők és tengerszorosok felé ácsingózó fázós oroszoknál.
Balanyi megfesti az ördögök tablóját. A nagy ördög a cári Oroszország, amely profi ügynököket küld – így Ignatyev isztambuli nagykövetet –, hogy mérgezett gyógyszerekkel lássa el a betegeskedő Oszmán birodalmat s minden eszközzel akadályozza a jó doktor, a Monarchia térnyerését a Balkánon. A kis ördögök a balkáni szláv államépítők. Közülük hamarosan luciferi szerepbe emelkednek a szerbek – a velük ugyancsak rivális bulgárok pedig így lesznek szövetségesek. A szerbek, akik hamarosan dél-szláv hegemónián törik a fejüket, minden eszközzel megakadályozzák – így Balanyi –, hogy a Monarchia/Magyarország kiteljesíthesse kultúrmisszióját természetes befolyási övezetében. A történelmi Rama/Bosznia és Hercegovina azonban negyven évet kap a nyugati civilizáció áldásaiból.
Mindez pedig köszönhető Balanyi főhősének. Ez pedig gróf Andrássy Gyula, der Ältere, a Morarchia külügyminisztere, az 1878-as berlini konferencia sztárja volt, aki mellett a könyvben Bismarck is csak matt-fényű Vaskancellár. Bosznia-Hercegovina okkupálása, majd 1908-as annektálása a helyi szerb közösség számára nem sok jót hozott. A tartományt 1903-ig vezető Kállay Béni – egyébiránt a hivatali idő hosszúságában abszolút bajnok közös pénzügyminiszter – a muszlim közösséget preferálta.
Bár utódja változtatott ezen a politikán (a többek között Belgrádban, Szófiában és Moszkvában szolgált diplomata, gróf Burián István a szerb közösséggel való kooperációt preferálta), a szerb környezetben élő muszlim közösségekben Boszniától a Szandzsákig máig azt hallom, hogy a számukra „aranykornak” tartott oszmán idők után a Monarchia balkáni jelenlétét egyfajta „ezüstkornak” tartják. Viszonyítva ahhoz, ami számukra utána következett – ez nem is rendkívüli.
A korszellemnek megfelelően a könyvet átlengi egy kis faji felsőbbrendűségi gondolat. Ennek alapján sorolódnak alacsonyabb emberminőségi kategóriába a délszláv népek, de még a szövetséges/rivális törökök is. E szemléletből kilépni nem tud ugyan a szerző, de valamit érez: nem oknak látja ugyan e világnézetet a bukáshoz vezető úton, de érzékel valami végzetszerűséget, aminek végkimenetele csak az addigi világrend (jelesül a Monarchia és Magyarország) széthullása lehet.
A könyv diplomáciatörténet. Nem témája a magyarországi belpolitikai, kulturális, etnikai stb. viszonyok elemzése. A Monarchia s azon belül Magyarország viszonya az Oszmán birodalomhoz, a születő balkáni utódállamokhoz s általában a kultúrmissziós terepnek tekintett Balkánhoz azonban fontos adalékokkal szolgál annak a kataklizmának a megértéshez, ami a Nagy Háború után bekövetkezett.
Balanyi György: A Balkán-probléma fejlődése a párisi kongresszustól a világháború kitöréséig 1856-1914, Budapest, Franklin Társulat, 1920
