Egyébként meg, Dohában jó sétálni. Merthogy a Corniche-t leszámítva sehol nem lehet. Illetve senki sem gyalogol. Kétlábon talán csak a working class. De ők is inkább a közeli placcra krikettezni.

Ezt imádom. Nem magát a sportot, mert azt lassú léptű-nagy türelmű angolszászoknak és gyarmati alattvalóiknak találták ki. Hanem a művelőit. A pakisztániakat.

Nincs hely, hogy innen Melakáig úgy menjek el pakisztáni férfiak mellett, hogy azok ne hallózzanak, heyezzenek. morningozzanak, integessenek.

Vagy teáztassanak. Ez mondjuk nálam szentségtörés, de nyitottra kondícionáltam magam: a pakisztáni tea jöhet.

Dinamikus nép és ország az, s természetesen az összes média-sugallta szteteotípia hamis róla. Magas szintű reáliák, irodalom, hagyomány. Merthogy hiszen Mohendzso Daro már ötezer éve. (Erre erős felszisszenés hallik a perzsa felföldről. S hangos kacaj a mélymagyar mélyföldről: mi meg ugye, a Szíriuszról kérem, s már hallom is a "Csabakirááályficsillagösvényen"-t.)

Akkor szeretem a pakisztániakat legjobban, amikor honvágyaznak.

Általában a tengerparton. Így.

Ps. Ennek zárásaként énekeljük el az ősi "Székely himnusz"-t. Csanády György és Mihalik Kálmán slágerét 1921-ből.