Észak-Szíriában mindig is szerettem.
Szarmada arabjai között ettem a legjobb sültcsirkét, Hárim fantasztikus kora keresztény templomai között pásztorokkal teáztam, a Dzsabal Závija bizánci romvárosai többet meséltek, mint tucatnyi történelemkönyv, Afrín kurdjai (és törökjei) megmutatták a helyi asszír régészeti lelőhelyeket, Manbidzsban lakott a legjobb szír hallgató-barátom Szíriából, 2007-ben magyar rendszámú kocsimmal látogattam meg a Nadzsmuddín várát (Qalaat Nadzsm) s egy helyi tanárral vettük végig a vidék történetét, anélkül, hogy egyetlen szó esett volna közöttünk a pár nappal korábbi közeli izraeli légicsapásokról, Ra'sz al-Ajnból kurd traktorost stoppoltam a Tell Halaf-i ásatásokhoz, Tell Tamarban tanultam a legtöbbet a keresztény asszírokról s -tól, Qámislibe úgyszólván hazatértem, a Tigris-parti Ajn Dívár középkori hídjához nincstelen és hontalan kurd parasztokkal sílesikló testtartásban utaztam egy kisteherautón - búzazsákok tetején.
S ott volt még Raqqa meg Deir ez-Zór.
Minden Egész eltörött...
Ps. Ezek a fontos dolgok. Nem az ilyes irományok, mit ugyancsak a Mancsban követtem el október közepén (2019/42. 10.17.).
Azóta arrafelé is sok minden történt. Meg semmi.
A tankok járta sáv
Régóta érett Törökország újabb szíriai katonai beavatkozása. Az offenzíva célja az, hogy a kurdok meggyengítésével új erőegyensúly alakuljon ki a térségben. És meglehet, valóban bekövetkezik ez – csak épp nem úgy, ahogy azt Ankara elképzelte.
A török csapatok a múlt héten széles körű, légicsapásokkal előkészített szárazföldi hadműveletekbe kezdtek a Szíriával közös határ keleti részén. Kezdetben Tell Abiadnál megbontották a két országot régóta elválasztó beton- és szögesdrót kerítést, s harckocsik nyomultak be szíriai területre: ezt a vidéket, s vele együtt Szíria területének összesen közel ötödét, jó pár éve kurd politikai és katonai szervezetek tartják ellenőrzésük alatt. A város elfoglalása után a hadoszlopok a határral párhuzamosan futó országúton robogtak tova újabb városok felé. Mindeközben komoly légi- és tüzérségi csapások érték nemcsak az ott állomásozó kurd erőket, de civil célpontokat is. Az október 9-én kezdődött offenzíva előtt a szabad utat az amerikai elnök nyitotta meg, amikor bejelentette, hogy az Egyesült Államok kivonja Szíriából azt a nagyjából százfőnyi katonai kontingenst is, amely ebben a régióban a kurdok számára valamiféle biztonsági garanciát nyújtott.
A török erők mellett helyi szövetségeseik, az ún. Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) egységei is részt vesznek a Béke Forrása Hadműveletben (Barış Pınarı Harekâtı). A támadások máris civil áldozatokkal jártak; helyi források szerint lakóövezeteket, kórházakat is bombáztak. Egy kurd politikusnő autóját török katonák megállították, kiszállították, és a helyszínen agyonlőtték. A nemzetközi felháborodás máris nagy; a defenzívába szorult kurdok azonban már megtanulhatták: sem civil, sem kormányzati tiltakozások nem fogják megoldani a problémájukat.
Trump megágyazott
Az események előtt nem volt hiány figyelmeztető előjelből. Donald Trump utasítására folyamatosan, az elmúlt hetekben is újabb és újabb amerikai erőket vontak ki a térségből úgy, ahogy azt az elnök pár hónapja kilátásba helyezte. A kurdoknak juttatott, korábban jelentős nyugati katonai támogatás érezhetően csökkent, gyakorlatilag némi logisztikai háttér megteremtésére korlátozódott. Az Egyesült Államok mindazonáltal gazdasági szankciókat helyezett kilátásba a NATO-tag Törökország önjáró katonai tevékenysége nyomán. Hasonlóan lépett fel az Európai Unió. Elítélő határozatát – amelyet a magyar kormány egy teljes napig megvétózni igyekezett – végül még az elmúlt héten meghozta. Emellett Franciaország, Hollandia és Németország felfüggesztette törökországi fegyverszállításait, Svédország pedig teljes uniós fegyverszállítási embargóval fenyegette meg Ankarát. De mindeddig sem a nyugat-európai országok, sem az Egyesült Államok nem tett lépéseket, hogy a magukra hagyott kurdokat megsegítsék. Annak ellenére, hogy Északkelet-Szíriában eddig tevőleges részt vállaltak az események alakításában.
A korábban sokáig jogfosztottságban élő szíriai kurdok a polgárháború során – jelentős amerikai és nyugat-európai támogatással – az ellenőrzésük alá vonták északkelet-szíriai lakóterületeiket, és 2012-re de facto függetlenné váltak a központi kormányzattól. A Demokratikus Egység Pártja (PYD) s annak fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (YPG) afféle paraállamot hoztak létre, amelyet Rojavának neveznek. Szerepük akkor növekedett meg igazán, amikor nyugati fegyverekkel felszámolták az Iszlám Állam nevű terrorentitást az Eufrátesz völgyében. Azóta Rojava jószerivel önálló államként létezett az Eufrátesz és a Tigris közötti, gazdag termőfölddel s jelentékeny szénhidrogénkinccsel rendelkező területen. Törökország kezdettől fogva ellenezte az újabb kurd entitás létrejöttét. Különösen azért, mert a vezető szíriai kurd politikai erő, a PYD az Ankarával negyed évszázada véres háborút vívó Kurd Munkapárt (PKK) ideológiai testvére.
A nyugati fenyegetések mind ez idáig hatástalanok voltak, Recep Tayyip Erdoğan török elnök igencsak eltökéltnek mutatkozik. Szüksége is van rá. A legutóbbi önkormányzati választásokon elveszítette a nagyvárosokat, a gazdaság gyengélkedik, az autokrata kormányzás egyre több társadalmi réteg érdekeit sérti. Erőt kell felmutatnia, s mindeközben a hadsereg vezetésének is kínálnia kell valamit. Az „ősellenség” kurdok mindig kéznél vannak.
Az európai fenyegetésekre Erdoğan belengette: amennyiben az EU folytatja a nyomásgyakorlást, a területén élő, hozzávetőlegesen 3 millió menekült nagy részét elengedi Európa felé. Helyi szakértők szerint azonban a ma törökországi táborokban és városokban élő, zömében szíriai menekültek Nyugatra küldése nem reális lehetőség: ők ugyanis inkább hazamennének. A szíriai hadműveletek mögött is felfedezhető – legalább részben – a menekültkérdés kezelésének szándéka. Török kormányzati körök hosszabb távú, háromlépcsős tervről beszélnek: elsőként 30 kilométer széles, a török–szír határ teljes hosszában (azaz több mint 800 kilométeren) húzódó „biztonsági zónát” szándékoznak létrehozni. Mindezzel párhuzamosan akár nagyobb mélységig ható katonai csapásokkal hosszú távra meg kívánják gyengíteni a szíriai kurd erőket, megakadályozandó egy újabb kurd állam létrejöttét (az iraki Kurdisztánban már régóta kialakult egy ilyen entitás). Harmadik lépcsőben pedig a biztonsági zónába telepítenék a szíriai menekültek többségét.
A nagyszabású elképzelés megvalósíthatósága azonban kétséges. A védelmi sáv létrehozása kulcsfontosságú városok feletti török ellenőrzést kívánna meg. Rasz al-Ajn, Darbászija vagy Ámúda máris a török hadsereg célkeresztjébe kerültek. Ebbe a zónába tartozna azonban a szíriai kurdok „fővárosa”, al-Kamisli is. Ez pedig teljesen elfogadhatatlan Rojava vezetésének. Ennek megfelelően léptek is a múlt hét végén. A PYD megegyezett Damaszkusszal, hogy a szíriai kormányerők bevonulnak a törökök által fenyegetett határ menti városokba, s mindehhez Oroszország nyújt légvédelmi segítséget. Ezen az önvédelmi lépésen nincs okunk meglepődni: hónapok óta várható volt, hogy Bassár el-Aszad hatalomban maradt kormányzata nyit a kurdok irányába. Ezt a gesztust most kényszerűségből a kurdok tették meg. Sokan vélik úgy, hogy a háború utáni szíriai rendezés alapja a szekularizmus közös nevezőjén álló két hatalmi központ kiegyezése lehet: az Aszad-kormányzat és a kurdok együttműködése szavatolhatja az ország egyben maradását. Sőt, talán az újjáépítését is – tessen ez bármennyire kevéssé is az északi szomszédnak. Ankara a szíriai konfliktusban részt vevő külső erők közül egyetlenként nem csak „helyettesek” útján visel háborút, hanem többnyire közvetlenül avatkozik bele. Mostani fellépése akár közelebb is hozhatja a hosszú és véres konfliktus végét.
