(Hamarost újra a szabad világban. Addig kis válogatás az elmúlt hónapokból.)
A szandai defterbűl
Egyszer már írtam arról, micsoda hangulata volt a zűrzavaros és kellemes kilencvenes években megélt hétfő reggeleimnek. A Moszkva téri emberpiac mellett kapaszkodtam fel a Várfok úton - nem is sejtve, hogy egyszer még ott is fogok lakni - a Bécsi kapun át az Országos Levéltárt (OL) palotájába, az óriási mappái mögött trónoló török oklevél-isten, Vass Előd elejbe. Oszmán írás és oklevélolvasás.
Általában nem sokat bevezetőzött, morgott valami olyasmit, hogy "Na, kezdjük, úgy sem készült otthon." Mondjuk, ez így nem fedte a valóságot, de azért nagy lendülettel hajtottam ki a hatalmas mappát s belecsaptunk a lecsóba. A szolnoki szandzsák adóösszeírása 1547-ből.
Az oszmán állam - az iszlám államiság hagyományait követve - nagyon jó volt adóösszeírásokban. E defterek príma szociológiai források; lásd a szolnoki szandzsákbeli viszonyokról fennmaradt említett iratokat. S ez a rendszeresség más hungarus közigazgatási egységre is igaz.
Lássuk a szandai várban (budai szandzsák) állomásozó oszmán helyőrség 1549-1550-es összeírását.
Müstahfizler (várőrző gyalogos katonák, 51 katona):
- Mohamed aga dizdar (várnagy, várparancsnok), napi zsoldja 20 akçe,
- Ferhad Abdüllah kiaya (helyettes parancsnok), 12 akçe,
- öt bölük (szakasz) 49 emberrel, fejenként 6-7 akçe zsolddal.
Topçilerin cemaeti (tüzérek csapata, 11 katona)
- Mohamed Ali sertopçi (ágyúmester), 11 akçe,
- egy bölük 10 emberrel, fejenként 7 akçe zsolddal.
Ulufecilerin cemaeti (lovasok, 56 katona)
- Humbaz aga, 25 akçe,
- Ramazan Lutfi aga, 10 akçe,
- 54 lovas. fejenként 7-9 akçe zsolddal.
Azapların cemaeti (könnyűlovasok, 50 katona)
- Mohamed Ahmed aga, 25 akçe,
- Cafer Yusuf kiaya, 15 akçe,
- 48 könnyűlovas, 6 akçe zsolddal
Martaloszok (katonai szolgálatra vezényelt balkáni keresztény hadinép - itt a parancsnok kivételével valamennyien szerbek, 67 katona)
- Mohamed aga, tímárbirtokkal bíró parancsnok,
- Pavel Virasik sermaya (helyettes parancsnok), 10 akçe,
- Dimitri Vuk seroda, 10 akçe,
- Vukosev Vuić seroda, 6 akçe zsolddal,
- továbbá 66 martalosz.
A szandai vár helyőrsége ekkor 235 főt számlált.
Most meg egyet.
A szandzsáki defterbűl - kiegészítés
Az említett, 1549/50-ben regisztrált 235 harcos nem végezhetett jó munkát. Egy évvel később, az immár harmadik magyarországi Habsburg-török háború (1550-1558) keretében Horváth Bertalan uram, gyarmati várkapitány lazán bevette a Cserhát közepén magasodó erődítményt.
Hogy aztán a következő, a magyarok számára igencsak feketére sikeredett évben - lásd a tragikus végkifejletű deli Szondi György kétszemélyes gitáregyüttesének szomorkás históriáját a nagykőrösi tanár bácsi szépséges verselményében -, szóval 1552-ben megint a török lett az úr Szandán.
(Ebben az '52-es évben csak az egri sztori világít valamelyest a sötétben. Miként majd később a cégvezető Dobó Pesta ábrázatja a börtön ablakában, hová sikkasztásért került öreg korában. Vagy az Egri Vár Kft. ügyvezető igazgatójának, vitéz (nem olyan) Bornemissza Gergelynek nyaktól leválasztott feje a sztambuli Yedikulében.
Minden történet szépen végződik.)
Szandán az újabb, 1559/60-as defter összeírás szerint az alábbi katonaszemélyek állomásoztak:
Müstahfizler (várőrző gyalogos katonák, 32 katona):
- Haydar aga dizdar (várnagy, várparancsnok), napi zsoldja 8 akçe
- két bölük (szakasz) 31 emberrel, fejenként 6 akçe zsolddal
Topçilerin cemaeti (tüzérek csapata, 5 katona)
- Balî Hamza aga sertopçi (ágyúmester), 10 akçe
- egy bölük 4 emberrel, fejenként 7 akçe zsolddal.
Látható: mindössze harmincheten voltak. Micsoda hanyatlás! A majd' egy évtizedes hadakozás megtette a gazdasági hatását. S még a két vezető bére is silánnyá lőn.
A jó szakembert akkor sem fizették meg tisztességesen.
Mosse.
"...Nem voltak magyarok hasonló szerencsába..."
1503. február 13.-a péntekre esett. Ez akkor már majd' kétszáz éve baljós nap volt. (A népi hiedelem kindulópontja, 1307. október 13. péntek a templomos rend számára volt végzetes; szép és izgalmas történet az is, van benne Közel-Kelet, kereszténység, zsidóság, kis iszlám, olvassunk utána!)
Szóval, 1503 langyos délkelet-itáliai februárjaban Barletta vára alatt nevezetes esemény zajlott. Tizenhárom francia lovag vívott meg tizenhárom itáliai/olasz lovaggal. A 16. század elején a Nyugati-Meditertáneumért harcoló I. Ferenc-i Franciaország és az Izabella/Ferdinánd-i, születőben lévő Spanyol birodalom egyaránt le akarta nyelni Italiát. A spanyolok által birtokolt Barletta francia ostroma ennek a regionális politikai izmozásnak a része volt. A taljánok meg szívtak.
A lényeg: a 18-19. századi - s a történelmi csökevény mai - olasz nacionalizmus egyik gyújtópontja ez a "lovagi torna", a nemzeti érzés sarokköve: a talján lovagok Ettore Fieramosca vezetésével legyőzték az őket megsértő franciakat.
Hozzátenném halkan - árnyalva a historizaló nacionalizmus eufemizmusát - eme olasz "nemzeti" hős - mint ismert internacionalista zsoldos (condottiero) - spanyol földön, a spanyol király szolgálatában Valladoidban halt meg pontosan egy tucat évvel később.
Ezért is bírtam mindig a - nékem mindig is a - legjobb Bud Spencer-filmet. A "Zsoldoskatona" (Il soldato di ventura) Pasquale Festa Campanile - a szintúgy kihagyhatatlan Lator (Il ladrone) író-rendezője - gyönyörűséges víziója a népi-nemzeti heroizmus nevetségességéről.
De hát nem is erről lenne szó. Bár a párhuzam adott.
A híres-nevezetes szandai lovagi torna ügye. Ami nem is esett meg.
Tinódi Lantos Sebestyén az egri Varkocs Tamásról szóló históriás énekében említi az esetet. Valamikor 1543 és 1547 között a budai pasa Fülekre küldte embereit. A sikeres és pusztító portya után deli Oláh Ágoston Szandáról Budáig ment s embereivel kópiát törvén párbajra hívta a beglerbég vitézeit. Azok viszont csesztek menni, így hiába várták őket a cserháti helyőrségben.
Viszont ezáltal - szól a dalos krónikás - az magyaroké vala az dicsőség.
Ha csak így nem.
Vagyis, csak így. Győzelem, mogyeri módra.
Halljuk hát a lantos mester szavait!
"Serénséggel Veli aga, Álya aga,
Gyeffer aga, negyedik Hamza aga,
Őket küldé Föleg vár tartománra,
Ott dúlata, sok rabokat hozata.
Az jó Oláh Ágoston eszt hogy hallá,
Szondából kéredzék, ha mit kaphatna,
Tizenegy lóval utánnok ballaga,
Pestig méne, ő semmit nem kaphata.
Bé hogy juta az had Pestben, leszálla,
Harmadmagával Ágoston indula,
Kopjájokat törék az Bécs-kapuba,
Az terekek zöndülének várasba.
Az vitézek bátron eljövének,
Két mélyföldig ők megűzettetének,
Három beslia basának könyörgének,
Három kopját kapuból ők kivőnek,
Lobogókon leveleket lelének,
Abból érték nevöket vitézöknek,
Bajviadalt hárman nékikküldének,
Ezen az vitézök örömbe lőnek.
Az meghagyott napra elkészölének,
Kétszáz lóval Szonda alá menének,
Az terekek de oda nem jevének,
Az magyarok tisztösségöt nyerének."
Olvassunk Tinódit. Ez az ötszáz éves nyelv olyan, mint egy középiskolás avantgard. Vagy posztmodern.
Lantos Sebestyén "Erdély históriája" példáol így kezdetik:
"Sok csudák voltanak jó Magyarországba,
Ki nagy emléközet széles ez világba.
Tűz esztendő ulta ilyen nagy bolygásba
Nem voltak magyarok hasonló szerencsába."
Van egy olyik érzésem, mostanában nem reménkedhetünk hasonló szerencsába.
Ps. Még egyszer, olvassunk! (Akár a rém szórakoztató Tinódit.) A jelenlegi helyzetnek ugyanis vélelmezhetően két kifutása lehet. Ha a sósperec jut nekünk, legalább az utolsó etap legyen kellemes. Ha meg megússzuk, kell majd a műveltség, hogy a krízis után elkövetkezendő szart elviseljük.
A bujáki defterbűl 1
Hadim Ali budai pasa 1552 forró nyarán Észak-Magyarországra sietett, hogy - az albán származású Kara Ahmad serdar, helyettes nagyvezír oldalán - Dobó Pista ellenében részt vegyenek a nevezetes egri "Csillag születik" celeb-vetélkedő műsorban. Ali pasa azonban előtte még beugrott Szécsénybe meg Drégelybe. Ez utóbbi helyen a két lantos apród elregélte módon sihtát fújt Szondi Gyuri legendás brigádjának majd ide érkezett, Buják vára alá.
Úgy tűnik, a mogyeriek között már akkor is voltak xenofóbok: az erődítmény legénységének egy része a törökök érkezése láttán legott elpucolt. Nem ismerték a mondókát: türk ve macar arkadaşlar.
Mindegy.
Emígyen Ali pasa öt nap alatt bévackolódott a háromszintes impozáns várba.
Ami még romjaiban is.
A fiamnak itt magyaráztam el anno a középkori erődítmények alsó-, középső- és felső vár felépítését.
Egykor nagy létszámú helyőrséget fogadhatott magába.
Tegnap a várőrség létszáma egy fő volt.
A bujáki defterbűl 2
Zsigmond király szerette a városokat. Úgy a szabad királyiakat, mint a mezővárosokat. Elsősorban persze azért, mert egy összegben lehetett lehúzni őket adóügyileg. Zsigmond pedig mindig is mert nagyot álmodni, jócskán túlnyújtozkodott a takarón, minekutána állandóan pénzzavarral küszködött. Egy sor nagyobb települést emelt mezővárosi rangra - aztán jól megadóztatta őket.
Bujákkal is ez történt. Így aztán, amikor a városka az oszmán közigazgatás részévé vált, mint a hódoltsági városok többsége, szultáni khássz/hâs-i hümâyun/خاص همايون birtok lett. Ez azt jelentette, hogy adója közvetlenül ment a szultán bukszájába. Khássz-birtokká emellett a legjobban jövedelmező földterületek váltak - nyilván.
(Volt a khássznak egy másik fajtája is: a saját használatú nagybirtok, amelynek jövedelme valamely kiemelt állami/katonai tisztségviselőnek - vezír, beglerbég - járt s éves összege meghaladta a 100000 akçét.)
Evvel együtt a bujáki várban 1556-1557-ben mindösszesen 28 fős helyőrség állomásozott. Parancsnokuk Jusuf ağa dizdar volt, napi 15 akçe fizettséggel. Alatta három bölükben (szakasz) 27 ember szolgált, napi hat akçe zsolddal.
Hát, ez nem volt valami sok.
De kárpótlásul - ha elunták a Tetris-t -naphosszat bámulhatták a meglehetős tájat.
A bujáki defterbűl 3 - Vármecset
Az ember, ki lenni volna jó, azaz Evliyâ Çelebi, a globetrotter, ki mindenütt ott volt, itt is.
Amikor a várat 1663-ban a törökök visszafoglalták (minthogy a tizenöt éves háború során a király seregei - majd az izgága erdélyi statesman, Bocskai István - révén kikerült az oszmán igazgatás alól), szóval a nevezett évben a régi-új hódítók táborában ott volt a Fényes Porta történetének első számú utazója, ki nem mellesleg kiváló történész is volt. No, meg szúfi mester; családja nemzedékeken át a khalvatí/halveti/خلوتية rendhez tartozó gülsení/gülşeni/گلشنية irányzathoz tartozott. Emígyen Evliyâ Çelebinek volt egy szúfi "mozgalmi" neve is: Derviş Mehmed Zillî.
Van abban valami bensőséges, hogy az ember bárhol is járjon az egykori oszmán birodalom vidékein, mondjuk Bujáktól Asszuánig vagy Szekszárdtól Bagdadig, noch dazu Azerbajdzsánig, ennek a permanens seyyar/utazónak mindenhol hozzáolvashatja kiváló megfigyelőképességet bizonyító sorait.
Bujákról ezt írta volt: "A városban 300 szűk ház van. Egyetlen temploma az uralkodó nevéről elnevezett dzsámi lett. Vára az ég csúcsáig felnyúló meredek sziklán álló erős kicsiny vár. (Kicsiny, kicsiny..., Evliyâ, több empátiát a végeknek!) Egyetlen oldalról sincs magaslat körülötte. Van mély börtöne, melybe kötélen kell leereszkedni... A dzsámi mellett igen jó ízű kút van, melynek vize július hónapban is jéghideg. Teljes 90 öl mély. Csinos magyar város, lakói többnyire hatvani ráják."
E vármecset falai ma is állanak. Evliyâ bédekkere mindenhol jobb, mint a maiak.
Igaz, azokban olyan fontos dolgok is benne vannak, hogy hol lehet Guinnesst kapni.
Meg hogy hol van Dunkin' Donuts.
Ps. Ráadásul Evliyânak hosszú élet is adatott. Hiába, anyai részről abház volt. Róluk pedig hiteles orosz és szovjet forrásokból tudjuk, hogy 160 évig is élnek.
Vagy tovább.
A bujáki defterbűl 4
Minden jó, ha vége jó.
Ennek nem.
Egynehány hónapokkal Evliyâ Çelebi látogatása után Balassa Imre, gyarmati várkapitány embereivel visszaostromolta a várat. A védőknek a feladásért cserébe szabad elvonulást ígértek. Aztán amikor a török kijött a várból, az egész életében zavaros körülményeket teremtő Balassa parancsára a közeli Csécse mellett majd' mindenkit lemészároltak.
Kisvártatva rá Martuzan ağa jelent meg Buják alatt az embereivel. Újabb ostrom. Ezúttal török ígéret. Berczely János, a szintúgy közeli Bercel falu ura ugyancsak unhatta már a hajcihőt, embereivel kigyött a várból. S annak rendje-módja szerint üstöllést lemészároltatott.
Martuzan ağa aztán 1666-ban kirakta a pontot az épületes történet végére: felrobbantatta a várat.
"Lupus est homo homini, non homo, quom qualis sit non novit." (Plautus)
