Az meg hogy milyen a külcsín, majdhogynem mindegy. Szoktam mondogatni, a világ egyik legmenőbb - és ami a '20-as '30-as, '40-es évek modernizmusát illeti, a New York-i gyűjtemények utáni kettes számú - múzeuma az üzbegisztáni Karakalpak Autonóm Terület fővárosában, a kies Nukuszban egy teljesen lerohadt megyei könyvtárnak kinéző betonförmedvényben van. Amikor visszatértem az Aral-tó (hűlt helyé)től, s egy napot sétáltam a folyosóin, mit ad Isten, többször is a nyílt színen sírtam.

Mindegy.

A lényeg tehát: mi van benne.

Mert például a "Nagy Öbli Kié A Nagyobb Versenyben" van itt két múzeum. Ráadásul ugyanaz a francia sztárépítész, Jean Nouvel tervezte. Tavalyelőtt s tavaly kétszer is morgolódtam itt, amikor megvizitáltam az Abu dzabi kamu-Louvre-ot. Abban például nincsen semmi. Az emír faláról leakasztott és polcairól begyűjtött kincsek öszvehajigálása nem kiállítás. Illetve az, a koncepciótlanságé és a fantázia hiányáé. Meg egyáltalán.

Aztán itt van ez. Ugyanaz az építész, s benne - az Öbölben mindenképpen - egy valóban modern csoda. Egyfajta természettudományi vetülettel megspékelt történelmi kiállítás. Az ősrobbanástól napjainkig. Világszínvonalon, vetítésekkel, interakivitással, gyerekeknek fiataloknak különprogramokkal (például virtuális régészettel), kevés vitrinnel. Lenyűgöző.

És semmi túlhájpolt, felülértékelt nacionalizmus, vallási kizárólagosság. (Még a "szokásos" arab vezér/dinasztia-kultusz is keretek között marad.) Nálunk, mondjuk, ezen a téren mi a helyzet? Hadd ne mondjak példákat!

Ps. Na jó, kívülről is frankó az épület. Pont ilyen sivatagi rózsákat fotóztam százszámra a kelet-ománi Ramal Sarkíja sivatagában.