Tízegynéhány évvel ezelőtt egy kies kis kifőzdében üldögéltem a meshedi bazárban. Kiváló borjú-saslikot fogyasztottam még kiválóbb társaságban, az összoroszországi főmufti első helyettesével. Ki egyébiránt származása szerént azeri volt s az ott immár évtizedek óta regnáló dinasztia tagja. Elképesztő keleti és klasszikus nyugati műveltséggel.

Róla egyszer majd külön is, most csak annyit: amellett, hogy előző este a szálloda lobbyjában a helyi zongoristától átvéve a széket, Rahmanyinovot játszott és sírt (s vele együtt a világ számos pontjáról érkező síita és szunnita vallási vezető és tudós), a bazárban - miután vásároltunk ilyen-olyan autentikus kelet-iráni tárgyakat - falatozás közben felváltva szavaltunk oroszul Puskint és Majakovszkijt, arabul meg Imru'l-Qajszt, Mutanabbít és Abú Firászt.

Szürreális volt. S felemelő.

A vice-mufti valami olyasmi volt, ami tradicionálisan is ritka. Talán éppen a legnagyobb ilyes előd, Gazálí volt hozzá hasonló. Kinek túszi/meshedi sírja közvetlen közelében fogyasztottuk a nevezetes saslikot.

A klasszikus iszlám világban - nem is kis túlzással - az értelmiség előtt három pályaív volt adott. A teológus-vallástudósé, az orvosi és reál-tudományokkal is foglalkozó filozófusé és a szúfi misztikusé. Alapvetően az első kettő volt a mainstream, amit fokozatosan egészített ki a harmadik, egyfajta menekülési opció.

A vallási és reál/természettudományi diszcíplinák voltak a választóvonal. S nem úgy, ahogy azt a kívülálló gondolná. Az iszlámot mindig úgy jellemzik, mint azt a civilizációt, melyben a vallás és állam/politikum elválaszthatatlan egymástól.

Valóban, vallásjogi értelemben az ilyen - mint bármilyen, a totalitást megkérdőjelező - distancia értelmetlen az iszlámban, viszont a politikum, az állami struktúrák igencsak elhanyagolható szerepet kapnak a saríában. Az ortodox vallástudomány ugyanis nem az állam égisze alatt vagy avval összekapcsolódva alakult ki az első két évszázadban, hanem többnyire annak oppozíciójaként. Különösen igaz volt ez a bizánci - értsd: az iszlámtól idegen - hagyományokat kooptáló Omajjádok s a számos perzsa-iráni elemet átvevő Abbbászidák kalifátusra, ergo a kezdetekkor és az aranykor idején. S bármilyen furcsa, a vallásjog nem is foglalkozott/foglalkozik sokat a politikum isteni legitimációjának alátámasztásával. Minthogy az uralom/hatalmi legitimitás forrása amúgy Isten. Egy tömör, szentencia-mondatban: الحاكمية لله.

Itt most azért a mainstream szunnizmusról beszélek. A sía hagyománya más úton jár(t).

Mindezt csak azért bonyolítottam eképpen túl, hogy érzékelhessük: a vallástudós (عالم/álim, tsz. علماء/ulamá') tradicionálisan nem az állam támasza vagy alkalmazottja. Inkább opponense, független attól.

Ezért is küzd valamennyi, az államhatalom által kinevezett vallási vezető - muftik, kádik - erős legitimációs deficittel az iszlám csaknem valamennyi régiójában. Hogy finoman fogalmazzak. S ez az oka, hogy a vallástudósok és korán megjelenő intézményeik egyfajta proto-civil szerveződés bázisai lettek, s ahol az állam meggyengült vagy megszűnt funkcióit ellátni, maguk lettek a közösség endogén fejlődésű redisztribúciós rendszerei és szociális hálózatai.

"Állami alkalmazottá" elsősorban a reál/természettudomány művelői lettek. Élükön a csúcstudósokkal, a filozófusokkal. Ők többnyire Platón (إفلاطون) vállán állva az Első Tanító (المعلم الأول) Eszményi Államát (المدينة الفاضلة) igyekeztek adoptálni a kalifátus rendszerébe. Nem sok gyakorlati sikerrel ugyan, de kihúzva a gyufát a vallási ortodoxia köreiben. A filozófiát ugyanis - természetesen - istenérvekhez is igyekeztek használni, ami azért nagyon nem kóser (halál/حلال) vallástudományi szempontból. Volt gondjuk elég. A legnagyobbak, Ibn Színá, al-Fárábí vagy Ibn Rusd élete merő vesszőfutás volt.

Sokan közülük végül megelégelték e folytonos zaklatást s a munkaadó államhatalom általában irányukban mutatott elégedetlenségét, ezért "visszavonultak a küzdelmektől". Többnyire szúfi mesterekké avanzsáltak. Némelyek közülük misztikus irányzatok, taríqák (طريقة/طرقات - rendek, bár e szó nem a legkompatibilisebb ebben az értelemben) alapítói, elméleti megalapozói lettek. S ugyancsak harmadik utassá lett a hivatalos ortodoxiából (azaz az állam kiábrándult vallástudósok egy része is.

S voltak kevesen, aki párhuzamosan mindhárom pályán mozogtak. Ilyen volt Abú Hámid Muhammad al-Gazálí is.

Mondjuk így, Gézafia Könyves Kálmán kortársa volt (1058-1111) és perzsa. Miként az egy széleskörűen művelt muszlim tudóshoz illik. Kezdetben kiváló vallástudósként működött s aktívan részt vett a szeldzsuk uralkodók által programmá emelt szunnita ortodoxia megújításban. (Értsd: a 11. századra Észak-Afrikától Közép-Ázsiáig erőre kapott síizmus megtörésében.)

Ennek keretében Gazálí kora - világviszonylatban - oktatási csúcsintézményében, a bagdádi Nizámíjában lett tanár. (Ezt egyébként egy másik perzsa koponya, Nizám al-Mulk alapította szeldzsuk török dotációval. Ja, és hogy érezzük a kor szellemét: Nizám al-Mulk nagy barátja volt Omar Khajjám, a zseniális költő és matematikus meg például, Haszan al-Szabbáh, az iszmáílita nizáríja irányzat, azaz az aszasszín szekta alapjainak megvetője, mindketten szintúgy jeles perzsa személyiségek.)

Vissza Gazálihoz. Nizámíja-tanárként írt egy máig használt s annak idején nekem is tanított alapművet. A könyv tartalmát pontosan lefedi a címe: A vallástudományok felélesztése (إحياء علوم الدين). Nagyszerű munka. Hozzáteszem: sem Ibn Tajmíja, sem Muhammad bin Abdulvahháb munkássága nem értelmezhető e kőnyv nélkük. S mint ilyen a vahhabizmus meg a mai iszlám sem.

Mindegy.

A szunnita ortodoxia megújítása nem csak a heterodoxia irányzatai (ismét értsd: a sía) hatásának megszüntetését jelentette. A részben ennek örvén a vallástudományokba beszivárgó filozófiai gondolkodás is gondot jelentett a purifikátoroknak. Gazáli pedig, hogy minél teljesebb munkát végezhessen, a filozófiába is belerágta magát. Maga is filozófussá lett, igaz, vallomása szerint azért, hogy megírhassa a filozófusok elleni - szintén máig ható - másik alapművét, a Filozófusok összefüggéstelenségé-t (تهافت الفلاسفة). Ebben aztán kapnak a görögök hideget-meleget, s velük muszlim követőik, élükön Ibn Színá és al-Fárábí.

Gazálí sokat tudott. Túl sokat.

Az ilyes személyiségeknek előbb-utóbb meggyűlik a baja munkaadóval, hatalommal, minden olyan entitással, mely nem kedveli a kételyeket.

Gazalít is kirúgták - vagy eljött a Nizámíjából. Bizton az sem lendített a kedélyállapotán, hogy a korábban említett Haszan al-Szabbáh orgyilkosai kinyírták az egyetem-alapítót.

Hősünk öreg korára így fordult a szúfizmus rezignációja felé. S ebben is örökbecsűt alkotott. Összekapcsolhatónak nevezte az ortodox vallástudományt s a ténylegesen sok idegen elemet magába olvasztó iszlám misztikát. A szúfik, az ellenük irányuló támadásokkor máig hivatkoznak az ezer évvel ezelőtti mesterre.

Ki ezt az ortodoxiától a filozófián át a szúfizmusig hajló életpályát egy unikális műben foglalta össze. Az a címe: A tévelygésből megmentő (út) - المنقذ من الضلال.

Ezt művét még mogyeriül is lehet olvasni. Csak úgy mondom. Úgysem teszi senki.

A sírját megtekintettük Túszban. Ott áll Ferdauszí mauzóleuma mellett.

Majd róla is. Máskor.

Kép: Az Abú Manáratajn mecset, Wakra, Katar, idén februárban.

Jó volt.