Most a helyszín csak mellékszál, ezért nem mesélem el, micsoda alakok, a damaszkuszi társadalom teljes spektrumát felvonultató törzsvendégek töltötték be a megismételhetetlen miliőt. Ezt éreztük akkor, mondogattuk is egymásnak: valahogy olyat élünk át nap mint nap, amilyet a kevésbé boldog - kinek milyen - húszas-harmincasokban a "nagyok" tapasztalhattak. Egy hamarosan végérvényesen elsüllyedő világot.

S természetesen nem a megjósolhatatlan háborúra gondoltunk. Szíria változott. Írtam már többször is, de újra: az általam saját bőrileg végigélt két évtizedben, már a kilencvenesekben, de különösen az ifjabb Aszad idején, a kétezresekben az ország dinamikusan - s egyre inkább pozitív irányban -átalakult. (És ezzel erodálódott a Hidzsáz kávézóban is tapasztalt világ.)

Természetesen semmi sem fehér és fekete, de aki ezt nem tudatosítja, az soha sem érheti föl, mekkora tragédia az, ami most történik.

Mindegy.

Illetve dehogy.

S vissza a "nagyok"-ra. Sajnos nem lehet mindenki kolonialista celeb. Aranyélete e közel-keleti hangulatözönben olyan birodalmi nagyoknak lehetett, mint Evans, T. H. Lawrence vagy Mallowan. Vagy ez utóbbi egzaltált neje, Christie.

De nem lehet mindenki Mallowan. Meg amúgy egy társadalmat mindig alulról kell szemlélni. Görbén nézni felfele, mint a nagyleleményű Odüsszeusz. Jó lehet ugyan a zamaleki golfozás után egy brit birodalmi fogadáson szellemeskedni Garden Cityben, de aki nem fordult meg a Níluson ringó dzsunkák prostituáltak szervezte alvilágában vagy al-Gebel ingázó proletárjai, netalán a Halottak Városa hasisszívói között, mit mond az a kairói valóságról?

Azt, amit. Hagyjuk.

Én mindig szerettem a plebssel. Borneótól Zagoráig. (Na jó, ez utóbbi helyen - asszonyi szóra - szállást kellett váltanunk. Semmi sem tökéletes.)

Mint most itt, Dohában. Decens kis panzió, sitthalom közepette. Lepattant bútorok, zsírszagú konyha, körlet szagú szobák. Van itt pakisztáni, bangladesi, filippínó, afgán, indiai, szenegáli.

A magyar sem lóg ki a sorból.

Ps. Ez a közlekedési tábla indukálta az előbbi gondolatokat. Ez ugyanis egy soha meg nem valósuló fikció. Itt ugyanis galabéjás alak, azaz katari állampolgár őslakos soha nem fordul elő zebrán. Csakis - egyre inkább - hólyag-autóban.

Úgy kellene autenticizálni a táblát, hogy az átmenő alak salwar kamist visel. Vagy vasalt nadrágot. Esetleg bermudát, amiben pedig a már nem létező birodalmiságot kommunikáló fehér ember jár-kel errefelé.

Nekem is van.

Na jó, vicceltem.