A szerző katona is volt, embert ölt. Talán ezért is: nem a cselekmények uralják az írásokat. Sokkal inkább - a posztjugó irodalomra oly jellemző módon - a gondolatok, érzések, intuíciók. S mennyivel többet megérthetünk ebből a közelmúltról, mint egy újabb fikciós vagy non-fikciós genocídium-leírásból.

Ütős része a könyvnek, amikor - anyja tanácsára - a jugó hadseregben, leplezvén muszlim voltát, jugoszlávnak mondja magát s a társai kiröhögik, hogy olyan népcsoport nincs is. S valóban, írja, a jugoszláv államszövetség legalacsonyabb létszámú kisebbsége volt a magát jugoszlávnak mondott népcsoport. (A legtöbben pedig - Šehićhez hasonlóan - eredetileg muszlim bosnyákok - Boszniában s a Szandzsákban.)

A könyv fordítója, az egészen kivételes irodalomtörténész, Radics Viktória nyilatkozta volt a minap, hogy unja a végiganekdótázott, cselekményekkel túlzsúfolt mai magyar irodalmi trendet. Mennyire igaza van! (Egy-egy Radics-tanulmány egyébiránt olyan, mintha az ember katéteres agyér-tisztításon esne át.)

Mostanában birkózom például Péterfy Gergely új könyvével is. Az előző, belső monológokkal mélyfúrást végző, a magyar "néplelket" setét árnyékaival bemutató, csodálatos sűrűségű "Kitömött barbár"-hoz képest, amelyben Török Sophie (az eredeti, Kazinczyné) bécsi természettudományi múzeumbeli gondolatai többet mesélnek a magyar szellemről, mint megannyi akadémikus monográfia, "A golyó, amely megölte Puskint" olyan, mint a címe: túlmozgatott, cselekményekkel unalmasra tömött írás. (Vagy mint ez a mondat...) Pedig nékem tetszően, kellően pesszimista regény az is.

Van azért például jugó hátterű vertikálisan merítő magyar irodalom is. Olvassunk Danyit vagy Végelt!

Mindegy.

Azt írtam, Šehić realista. Úgy van. Nincs új a nap alatt. Semmi nem marad.

És senki.

Bosanska Kupa

Itt született Husein Hilmi Durić, a tengerész-kormányozta magyar királyság első számú muszlim vezetője. Kvázi, budai mufti.