Bosznia többségében szerbek lakta, a Dayton-i egyezmény alapján létrejött egyik entitása a Republika Srpska (RS) átmeneti képződmény. Ezt mondják azok az optimisták, akik a jövőben összeolvadni látják a muszlim-horvát részét, a Federacija Bosne i Hercegovine és a Republika Srpskat. A teljesen egységes Bosznia-Hercegivina lehetősége azonban kérdéses. Az RS átmeneti voltát hangoztatja szerb lakosságának nagy része is. De ők – lassan két évtizeddel a polgárháború után – másfelől közelítenek a kérdéshez. Szerintük is átmeneti ez az állapot, de a megoldás továbbra is minden szerb egy államban való egyesítése lehet.
Ezt fejtette ki hosszan Nikola ortodox szerzetes a kelet-boszniai Szasze a Drinától nem messze 1243-ban alapított kolostorában. Miután mindent megmutatott (Uros király kendője, fatörzs, benne természetes úton képződött – ottani interpretáció szerint Isten teremtette – kereszt-rajzolattal. Ez, úgy látszik, világjelenség. A közép-szíriai al-Andarín faluban láttam egyszer egy méhlépet, amelyben Isten nevének rajzolata volt olvasható. A megszáradt lép falon függött, képkeretben.), beültünk a kantinba.
Ott, miközben magunkba döntöttünk fél liter, a szerzetes által hozzám hasonlóan ihatatlanra főzött pocsék kávét, szépen végigtárgyaltuk a Balkán történelmét az első szerb (?) törzsek 6. századi megjelenésétől napjainkig. Nikola végkövetkeztetése az volt: nincs kiút számukra, mint a királyság restaurációja Belgrádban és akkor majd rend lesz teremtve a Balkánon. A Nagy-Szerbia utáni vágyakozás és többi itt élő néphez való viszonyról pedig annyit: Nikola atya ezek után néhány helybeli szerb munkással beszélgetve a kolostort is befogadó völgyben tapasztalható muszlim ingatlanvásárlásokat szapulta. Mesebeli környezetben, mesebeli kolostorban – légvonalban tíz kilométerre Srebrenicától.
A szerbek nyugat-balkáni hegemóniájának tudományos megalapozása a modern szerb nacionalizmushoz hasonlóan csaknem két évszázados múltra tekint vissza. A mostani boszniai utamon olvasott egyik könyv, amelyről most írok, a földrajztudomány területén végezte el ezt a munkát, s bár máig tartó hatással bír a szerb nemzeti elképzelések alátámasztására s maga a szerző sem volt mentes kora nacionalista gondolkodástól, a mű egészen unikális összefoglalása a Balkán-félsziget természet- és emberföldrajzának – történelmi, nyelvészeti és néprajzi elemekkel kiegészítve.
Jovan Cvijić – hogy képbe tegyük – egy másik földrajztudósként híres, politikusként már kétségesebb megítélésű magyar személyiség, Teleki Pál kissé idősebb kortársa volt, 1865-1927-ig élt. Őt tekintik a szerb földrajztudomány megalapítójának. Ez a műve (Balkansko poluostrvo i južnoslavenske zemlje, osnovi antropogeografije) két részben jelent meg. Az első kötet 1922-ben, a második 1931-ben látott napvilágot. De az ezt megalapozó adatgyűjtés és kutatás részeredményeit már a századfordulótól kezdődően publikálta a szerző. Cvijić munkássága Magyarországon sem volt ismeretlen. Például, hogy a témánál maradjunk, egy 1920-ban megjelent, de még az első világháború alatt íródott – s a Monarchia közelgő katasztrófáját megérző – fontos dilpomácia-történeti műben (Balanyi György: A Balkán-probléma fejlődése a párisi kongresszustól a világháború kitöréséig 1856-1914, Budapest, Franklin Társulat, 1920) is hivatkozott forrásmunka Cvijić egyik műve. Megjegyzem, ezt a könyvet Cvijić szemlétének ellenpontozásaként külön élvezet volt párhuzamosan olvasni a szerb tudós munkájával.
Cvijić kora geográfiájának mainstream irányzatát, a földrajzi determinizmust követte. A német Carl Ritter által megalapozott és – többek között – az amerikai Ellsworth Huntington által fémjelzett iskola alapvetően a klíma és kultúra közötti összefüggéseit bontotta ki. Hadd jegyezzem meg: ennek gyökerei már a görög-latin (Ptolemaiosz, Sztrabón), de főként az arab (al-Khavárizmí, al-Idríszí és mások) földrajztudományban is megtalálhatóak.
A Cvijić-opusz alapkoncepciója is a földrajzi környezet (domborzat, vízrajz, éghajlat) és az emberi kultúrák közötti szoros és permanens kapcsolat hangsúlyozása. Ezek a természeti tényezők határozták meg a Balkán-félszigeten zajló kívülről érkező és azzal párhuzamosan folyó belső migrációs folyamatokat, amelyek részletesen taglal a szerző.
A természetföldrajzi tényezők befolyásolta (a folyóvölgyek folyosó- illetve a hegységek elszakító/gát-szerepe) külső migráció és kulturális befolyás alapján négy kulturális övezet érintkezéséről beszél a Balkán-félszigeten. A déli területek „módosult bizánci vagy óbalkán civilizációról” ír. Véleményes szerint ebbe tartozik nagyjából a görög és a bolgár nép lakta terület. A másik fontos kulturális zóna a „török-keleti” civilizáció továbbélése. Ebbe a félsziget muszlim közösségei tartoznak a boszniai muszlinoktól kezdve az erősen szétterjedt albán csoportokon át a multietnikus bulgáriai iszlám jelenlétéig. A Balkán-félsziget a Duna, a Dráva, a Száva és mellékfolyóik által biztosított északi nyitottsága következtében ezeken a területeken (horvát, szlovén vidékek, Bácska, Bánát) a „nyugati és közép-európai kultúra hatása” érvényesül. Végül következnek a Cvijić számára legkedvesebb középső területek: itt él a „patriarchális rendszer”, amely a szerb és albán népek társadalmának sajátja. Beszél még egy „kelet-európai-steppei kulturális hatásról”, amely azonban – nézete szerint – csak gyengén érvényesül a román alföld és Észak-Kelet-Bulgária egyes vidékein.
Egyébiránt ezeket a kulturális köröket rendkívül mélyrehatóan elemzi: több évtizedes terepmunkája eredményeképpen a földrajzi környezet mellett leírást kapunk a száz évvel ezelőtti etnográfiai helyzetről, a népek elhelyezkedéséről, vándorlásaikról, foglalkozásaikról, életmódjukról, településeik fekvéséről, fajtáiról, de még házaik típusairól is közöl nüanszokat.
Érdekes, hogy a műben, amelyet azért áthat egy szoftnacionalista szellem, Cvijić már száz éve megérezte, hogy a szerbek legfőbb riválisai a térségben – az akkor, az Oszmán birodalom visszahúzódása után, még koránt sem olyan jelentős számú és politikai öntudatú albánok lesznek. Ennek magyarázatául azt adja, hogy az albánok képviselik még azt a tiszta, zadrugákra épító patriarchális közösségformáló szellemet, amelyet a szerbek.
Ez az elfogultság a mű második kötetében bontakozik ki erősebben. (Tekintve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság történelmének első viharos évtizedét, nem csoda, hogy a Zeitgeist erősen hatott Cvijićre, illetve az ő munkássága kora vezető szerb entellektüeljeire.) Ebben a részben bontja ki a földrajzi környezet és a lakosság lélektanának összefüggési rendszerét. Hamvas Béla bizonyára elalélt volna ennek olvastán. (Bár ki tudja, lehet, hogy olvasta s elalélt; a mű franciául is megjelent akkoriban.)
A délszlávok lélektani típusait klasszifikálja, erősen kidomborítva a szerbek s azon belül is a közép-szerbiai, „Šumadija-i variáns” domináns szerepét. Dínári (ezen belül van az enyhén Übermensch „Šumadija-i variáns”), központi (ez nagyjából a koszovói, macedóniai és nyugat-bulgáriai szlávokat foglalt magába), keleti-balkáni (bulgáriai) és pannon (szerémségi, szlavóniai, horvát és szlovén variánsok) típusait különbözteti meg. Ami valószínűleg elkeseríti a mai horvát, bosnyák, macedón, de akár montenegrói olvasókat, hogy Cvijić általában e kialakult vagy kialakulóban volt nemzetek tagjait is a szerbség soraiba helyezi. A horvát katolikus, a bosnyák muszlim szerb, a montenegrói meg a fekete hegyek között élő szerb.)
Ide illesztenék két kis jellemzés-részletet az előbbi klasszifikáció Cvijić által leírt – általam önkényesen és tudatosan torzítva kiemelt – példájának.
Cvijić így ír a „dínári típusról”: ”A dínári embernek élénk a szellem és kifinomult az intelligenciája… Tevékenységükben erkölcsi és szellemi indítékok vezérlik őket, az anyagi indíttatás csak másodlagos szerepet játszik… Ahhoz, hogy a legnagyobb erőkifejtésre ösztönözzük,, önérzetükre, érzékenységükre, egyéniségükre vagy nemzeti érzelmeikre kell hatnunk: a becsület, az igazság vagy a szabadság kérdéseivel kell előhozakoznunk. Magasra csapó szenvedélyek indítékai ezek, mozgatórugóként hatnak, és az egymás közti viszályok csírái is bennük keresendők… A dínári ember nem hisz abban, hogy van olyan nehézség, amit ne tudna kezelni, amit ne tudna leküzdeni. Hite rendületlen, önbizalma határtalan… A dínári ember ég a vágytól, hogy megbosszulja Koszovót (az 1389-es rigómezei csatát), ahol elvesztette függetlenségét és a régi szerb császárság gondolatát hordozza, amiről álmokat sző, még akkor is, mikor mások már rég csüggednének.”
A muszlim paraszt tulajdonságairól: „Nem figyelhető meg az emberismeret finom vonása körükben, és ezért nem tudják az első percben megítélni, kikkel állnak szemben. Ennek ellenére vendégszeretetben és kedvességben nem maradnak el a keresztények mögött, sőt felül is múlják őket, ami a mohamedán nemes és paraszt közös vonása… Könnyelmű kedveskedésük és nagylelkűségük gyakran túlzott engedékenységre és jóváhagyásra sarkallja őket, és a legjelentéktelenebb ajándékokért is a legnagyobb ígéreteket teszik. Ez a dínári nagylelkűség, ami a mohamedánoknál nem ismer határokat… Vágynak rá, hogy hízelegjenek nekik, és hogy tisztelet övezze őket… Gyakran támadhat olyan érzésünk, hogy félnek a tényektől és a valós tudástól. Különös vonzalmat éreznek minden titokzatos dolog és legendák iránt, valamint igen határozott igényük van a fantáziával dúsított események és körülmények szerkesztésére.. Azért közülük is találunk tehetséges embereket, akik jóllehet iskolázatlanok, látnoki és jóstehetséggel rendelkeznek. Megint mások tudatlanságuk ellenére bölcsességgel, igazi keleti politikai érzékenységgel megérzik és felfogják saját érdekeiket a legnehezebb pillanatokban is.”
Ezektől a nem jelentéktelen distinkcióktól eltekintve – és valóban figyelembe véve a korszellemet – az elemzés izgalmas, érdekes, és a mai szerb gondolkozás megértéséhez számos kulcsot ad.
Cvijić reneszánsza – így alapvetésének vajdasági szervezetek kezdeményezésre történt magyarra fordítása – nem véletlen. Hazaúton Szegeden időztem egy kicsinyt a helyi egyetemen tanító geográfus barátomnál. Ő fejtette ki, hogy a szerb földrajztudós által képviselt determinista irányzat a tájelméleti, regionális, kritikai és más iskolák dominanciája után ismét reneszánszát éli a földrajztudományban.
A boldog emlékezetű ’89-es évben szegedi földrajz-hallgató is voltam. Aztán renegát lettem. A Cvijić könyv újból elgondolkodtatott, hogy miért is nem lettem geográfus. Vagy pék.
Jovan Cvijić: A Balkán-félsziget és a délszláv országok, Az emberföldrajz alapjai, Kiss Lajos Néprajzi Társaság, Vajdasági Művelődési Intézet, Szabadka, Újvidék, 2009.
