Az előző posztot folytatva. A libanoni miniszterelnök most már váltig hangoztatja, nem mond le a Viszám al-Haszan-merénylet miatt. Nadzsíb Míqátí több irányból kapott támogatást.
Elsőként természetesen az őt „kreáló” Hezbollahtól, amelynek nem érdeke semmilyen kormányátalakítás és különösen nem egy kormányváltás. A síita szervezet minden erejével szíriai helyzetre összpontosít. Ennek következtében még most esedékes háromévente megrendezendő kongresszusát is elhalasztotta. Bár egyes – főként szunnita – médiumok emögött a vezetésben jelentkező véleménykülönbségekre (a szíriai szövetségről való lemondás versus biztos konfrontáció a szunnitákkal) és személyes ellentétekre következtetnek, a szervezet előtt előtt nem látszik más út, mint kiállás az Aszad-rezsim mellett, majd annak esetleges bukása után a helyzet újraértékelése (és lehetőség szerint kihasználása).
Ugyancsak Míqátí mellett állt ki – diplomatikus nyilatkozatai ellenére – a köztársasági elnök is. Michel Szulajmán már a lemondás bejelentésekor haladékot kért miniszterelnöktől, arra való hivatkozással, hogy tárgyalásokat kezd a különböző politikai pártokkal egy új konszenzusos kormány megalakítása céljából. Jól tudhatta azonban, hogy az ellenzéki szövetség minden tagja ragaszkodni fog Míqátí azonnali távozásához, és ezt az elnöki konzultációkon való részvételhez fogja kötni. Így is lett, az egészből nem lett semmi, és Szulajmán megelégedésére, maradhat Míqátí.
A miniszterelnök a legfőbb biztosítékot azonban a kormányába három minisztert delegáló Valíd Dzsumblattól kapta. A drúz vezető, akit az ellenzék nem először igyekezett megnyerni magának – ismervén korábbi igencsak politikai szélkakas viselkedését, összeveszett Szaad al-Harírí-vel és – libanoni politikai elemzők szerint – most már rátartiságból is határozottan kiáll a jelenlegi kormány mellett. Dzsumblat eddigi harmincöt éves politikai pályafutását ismerve ez az emocionális viselkedés egyáltalán nem idegen tőle. Most nem részletezném, hosszú politikai szereplése alatt hányszor váltott tábort, szövetséget, e lépése mögött mégis inkább hosszú távú stratégiai célok rejtőznek.
A libanoni hegyvidéken egykor vezető szerepet betöltő – egyébiránt ugyancsak síita gyökerű – drúz vallási közösség létszáma rohamosan fogyatkozik, a lakosságon belüli aránya már 10% alatt van. A kivándorlásnak és a többi – mindenekelőtt a síita – közösség pozitív demográfiai mutatóinak köszönhetően, a drúzok jövője sem kecsegtet sok jóval. A Hezbollahhal 2006-ban politikai szövetséget kötött maronita Michel Aún/Aoun-hoz hasonlóan Dzsumblat is jól ismeri fel, hogy a cédrusok országának jövőjét alapvetően a síiták fogák meghatározni. Ez jövőbeni síita-keresztény kiegyezésen alapuló új konfesszionalista rendszerben a síitákal való szövetség – még ha a azok vezető erejének ideológiájával esetleg nem is értenek egyet – létfontosságú a drúzok túlélése szempontjából. Dzsumblatot sokan bohócozzák le, politikai bölcsességét még kevesen látják. Mindenesetre a jelenlegi kormány jolly joker-szerepét szívesen játssza.
Míqátí tehát egyelőre marad. Most már csak az ellenzéket kellene rábírni a parlamenti munkában való részvételre. A jövő évi választások miatt erre szükség is lenne, mert el kell fogadni a minden választás előtt módosított új választási törvényt. Érdekes lesz, hogy Harírí-ék hogyan állnak hozzá egy, a kormánytöbbség által kreált és saját fazonra szabott javaslathoz, amelynek nem titkolt célja, hogy a Hezbollah és szövetségesei immár ne csak pár lépéssel, hanem utcahosszal előzzék meg az ellenzéket.
