A helyzet alapvetően a hatvanas években változott meg – a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO) megalakulásával. A PLO saját hadsereget hozott létre s a szír kormány ekkortól kezdve a palesztin fiatalok sorkatonai szolgálatát ebbe a szervezetbe irányította. Az addig a szír hadseregben szolgáló palesztin tisztek (mint például Abdulazíz al-Vadzsíh, Abdurrazáq al-Jahjí, Miszbáh al-Budajrí, Uthmán Dzsafar Haddád, Muhammad al-Halabí) pedig az új hadsereg vezetői lettek.
Az 1967-es arab-izraeli háború után 1970-ig engedélyezte a kormányzó Baath Párt – elsősorban annak baloldali szárnya (Szaláh Haddád,Núraddín al-Attászí és Júszuf Zaín) nyomásának engedve –, hogy a palesztin fegyveres szervezetek (a Népi Front Palesztina Felszabadításáért – PFLP kivételével) bázisokat tartsanak fenn Szíria területén és ott katonai kiképzést folytassanak. Emellett a szír kormány már a maga palesztin szervezetét is létrehozta a Száiqa képében.
Az 1970-ben hatalomra került Háfiz al-Aszad a ’73-as háború utáni tűzszüneti egyezményben kötelezettséget vállat arra, hogy a Golán-fennsík irányából nem engedélyezi a palesztin szervezetek katonai akcióit. Ekkorra amúgy a palesztinok fegyveres tevékenysége már áttevődött a szomszédos Libanonba. Az izraeli beavatkozással súlyosbított polgárháború során került sor Aszad és Jászir Arafát/Arafat közötti eltávolodásra, ami kihatott a Szíriában élő palesztinok helyzetére is.
A legtöbb palesztin szervezet irodát nyithatott Damaszkuszban, egyesek korlátozott és a szír erőszakszervezetek által ellenőrzött katonai felkészítéseket is folytattak, de a damaszkuszi vezetés ügyelt arra, hogy e szervezetek egyike se szerezzen jelentős befolyást a szíriai palesztin közösség tagjai körében. A legfőbb szövetségesnek tekintett Ahmed Dzsibríl-féle Népi Front Palesztina Felszabadítsáért – Főparancsnokság – PFLP-GC) volt a kivétel. Ők már a nyolcvanas években jelentős társadalmi bázissal (és katonai kiképzőtáborokkal) rendelkeztek a szíriai palesztinok között.
Amikor Jászir Arafát székhelyét Bejrútból Tuniszba helyezte át (fogalmazzuk eufemisztikusan így a menekülést), végleg megromlott a két vezető közötti kapcsolat, ami akkor érte el a mélypontját, amikor a PLO vezetője 1993-ban aláírta az oslói egyezményt. Ekkor ismét megnőtt Aszad befolyása a palesztinok körében, miután a szíriai palesztinok többsége az egyezmény ellen foglalt állást és örömmel fogadta az azt elutasító politikai szervezeteket, amelyek ekkor Damaszkuszba tették át központjukat.
Míg az idősebb Aszad élete végéig aktívan játszott a palesztin kártyával – még belpolitikai célokra is felhasználva azt -, az ezredforduló után fia, Bassár már egyre kevésbé tudott vele mit kezdeni. Különösen igaz ez a 2005-es libanoni kivonulás utáni időszakra. Ekkorra ráadásul a akkumulálódó gazdasági nehézségek miatt az amúgy is a társadalom perifériájára szorult palesztin menekültek helyzetét meglehetősen kilátástalanná tették.
A palesztin negyedekben azonban továbbra is jelentős volt a Hamász, az Iszlám Dzshád, a PFLP-GC és egyre inkább a libanoni Hezbollah befolyása. Ez utóbbi síita szervezet ugyan, de iráni politikai és a libanoni diaszpórában gyökeredző nemzetközi gazdasági kapcsolatai révén jelentősen tudott javítani a szíriai palesztin közösségek életkörülményein.
Ebben a konstellációban „virradt fel az arab tavasz”.
