Egy évvel vagyunk a tunéziai parlamenti választások után. Egyre-másra jelennek meg az elemzések az „arab tavasz” első országáról. Egyelőre természetszerűen több a kérdés, mint a világos, jól körvonalazható válasz.

Ilyen újabb kérdésekbe csomagolt válaszokat adott Rasíd al-Gannúsí, a mérsékelt iszlamista Újjászületés/Nahda Mozgalom vezetője az egyik vezető Londonban megjelenő szaúdi hátterű napilapnak.

Gannúsí szerint a legnagyobb kihívások Tunézia előtt a gazdasági fejlődés hiánya és az ezzel együtt továbbra is főként a fiatalokat sújtó munkanélküliség. Az iszlamista vezető – aki nem tölt be hivatalos állami funkciót, mégis a legbefolyásosabb politikusnak számít – kötelező kincstári optimizmussal sorolja, hogy mennyivel javult az ország helyzete – a tavalyi állapotokhoz képest. A mezőgazdaság kiváló évet produkált, több turista érkezett, mint a zavargásokkal teli 2010-es évben, a közbiztonság javult. Bár az első és harmadik kijelentést személyes tapasztalataimmal árnyalni tudnám egy kicsit, de maradjunk annyiban, hogy valamiféle gazdasági konszolidáció valóban tapasztalható.

A feltörekvő gazdaságok nehézségei azonban Tunéziát is sújtják. Mitegy százezer szakmukásra (hentesre, asztalosra, villanyaszerelőre stb) volna szükség. Az építőipar, ameyben újra megjelentek a Öbölmenti és európai befektetők, stagnál, mert nincs elég mukaerő. Ugyanez tapasztalható a szolgáltatóiparban. A reptereken például – mondja Gannúsí – kiszolgálás lassúsága (például a csomagkiadás) is összefügg a létszámhiánnyal. Ezek a hiányzó szak- és betanított mukások – ismerhetjük a helyzetet – milliós nagyságrenben élnek-dolgoznak Európában, elsősorban Franciaországban és Olaszországban. A munkaerőhiány a mezőgazdaságot is elérte: az idei olajbogyó és szőlőtermés szőlőtermés betakarítása is nehézséget okoz.

Ezekre a kihívásokra Gannúsí válasza is tipikus. Az iszlamista vezető szerint nem kell annyi diplomás ember. Ezek a fiatalok – munkalehetőségek híján – két irányba mozdulnak: vagy lábukkal szavaznak, hajóra szállnak Marseille és Nápoly irányába, vagy tüntetnek, lázadoznak. Ez nem jó, mondja Gannúsí. A megoldás: kevesebb egyetemi férőhely, több szakmunkásképző.

A belpolitikai instablitás első számú tényezői azonban továbbra is a szalafiták. Társadalmi támogatottságuk továbbra sem elhanyagolható – különösen a városi középosztályban és a szegény rétegek körében. A Nahda - részben a kormány gyengesége, részben taktikai okokból - korántsem lép fel olyan vehemenciával ellenük, mint a Muhammad Murszí egyiptomi elnök (lásd a Sínai-félszigeti terrortámadás elkövetőire kimért tizennégy halálos ítéletet). Egyre nyilvánvalóbb, hogy a Nahda kompromisszumokra törekszik a szélsőséges iszlamistákkal. Gannúsí az említett riportban úgy fogalmazott: a szalafiták saját fiatalságára emlékeztetik és a radikalizmus a fiatalok természetes viselkedése.

Politikai téren további problémát jelent, hogy a tavaly megválasztott parlament, amelynek kitűzött feladata az alkotmány újraírása volt, a választások előtti pártok közötti megállapodás értelmében egy évre kapta mandátumát. Erre hivatkozva a főként szekuláris, liberális erőket képviselő ellenzéki ellenzéki pártok mostantól megkérdőjelezik a parlament és a kormány legitimitását s új választásokat követelnek.

A kormány három pártja (Újjászületés/Nahda Mozgalom/ حركة النهضة, Kongresszus a Köztársaságért/ المؤتمر من أجل الجمهورية, Demokratikus Fórum a Munkáért és Szabadságért/التكتل الديمقراطي من أجل العمل والحريات) s közülük mindenekelőtt a Nahda Mozgalom arra hivatkozik, hogy a megegyezés szóban történt, „csak” afféle gentlemen’s agreement volt, és az ország jelenlegi nehéz helyzetében a kormánynak és a parlamentnek tovább kell működnie. Ádil Latífí politikai elemző szerint a megegyezés ily könnyű negligálása a kormány részéről rámutat politikai tapasztalat hiányára és a politikai kultúra korlátolt voltára is.

A kormányban tapasztalható inkompetencia néhány minisztériumban különösen riasztó. Miután a Nahda Mozgalom – részben a szalafiták nyomásának is engedve – megkezdte a sajtó gleichschaltolását és az oktatás iszlamizálását, úgy tűnik az ideológiai munka mellett nem képes a kezelni a mind gyakrabban és erősebben felmerülő gyakorlati problémákat. A felsőoktatásért felelős miniszter például mit sem tud kezdeni a most elkezdődött szemeszterben felmerülő gondokkal (a hallgatók beiratkozása, lakhatása, ellátása, ösztöndíja, az egyetemek biztonsági helyzete), ugyanakkor hathatós intézkedéseket hozott a női fejkendő-viselet megkönnyítése érdekében.

A kormány elképzelései a hatalmi struktúra átalakítására ugyancsak kételyeket ébresztő. Csak egy példát említenék: az igazságszolgáltatást. S – egyelőre – nem is az iszlamista győzelmeket hozó „forradalmi országok” favorit-témáját, a saría érvényesítésének a kérdését, hanem a hatalmi ágak függetlenségének problémáját. A korábbi világi diktatúrák kedvenc hatalmi eszköze volt az igazságszolgáltatás, melynek kötődése a diktatórikus rezsimekhez megkérdőjelezhetetlen volt. A változások egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava volt a bírói testületek függetlenségének megteremtése. Egyelőre ez továbbra is csak kívánalom marad. A hatalomtól független bírói testületek létrehozását mindeddig elutasította a kormány.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Nahda-delegálta igazságügy miniszter vígan együttműködik a Zajn al-Ábidín bukott elnök idején delegált igazságügyi vezetőkkel, akik máig kezükben tartják például a bírói szakszervezeteket. Ugyanakkor azt a reformista bírói egyesületet, amely már az előző rendszerben is fellépett a bírói függetlenség mellett, az igazságügy miniszter igyekszik minél inkább kiszorítani a politikai játszmából. Az ok is érthető: ezek a bírók a függetlenség követelés mellett kiállnak az igazságszolgáltatás ideológiamentessége mellett is.

A diktatúra-mentesítés jelszava kiválóan alkalmas arra, hogy a kormány az említett oktatás és média mellett más területeken is vezető pozíciókba helyezhesse lojális embereit. Ez történik a minisztériumokban, a Nemzeti Bank vezetésében és a tartományi vezetők körében.

Gannúsí sajtónyilatkozatban őszintén beszél arról, hogy a választott, legitim hatalomnak – azaz nekik – időre van szükségük, hogy átvegyék az állam fölötti minél teljesebb irányítást. A jelenlegi kormánypártok gyors hatalomba történő belemelegedésére – és ugyancsak a demokratikus politikai kultúra hiányára – utal a külügyminiszter, Rafíq Abdusszalám minapi elszólása, miszerint „a Nahda még hosszú éveket fog a hatalomban tölteni”.

Mindezeket az átmenet nehéz időszakának is felfoghatjuk. Egyelőre azonban nem látszik az irány. Pontosabban annyi látszik, hogy a hatalom új birtokosai sem tudnak mit kezdeni az előszó rendszert megingató gazdasági/társadalmi kihívásokkal. Egyelőre folynak a látszatintézkedések és a hatalomra került politikai erők „trónba melegedése”. Láttunk már ilyet. Sőt, szinte csak ilyet láttunk.