Rasíd al-Gannúsí, a tunéziai iszlamista Nahda Mozgalom (حركة النهضة الإسلامية) vezetője kis interjúját nézem a The Guardian oldalán. A szokásos szóvirágos lózungokból bontogatom ki az interjúalany tényleges mondanivalóját. Ahogy az egy igazi „forradalmat indukáló” vezetőtől elvárható, a mostani nehézségek nagyon-nagyon érintőleges említésekor a felelősöket keresve már felreppentette az ilyenkor szokásos "ellenforradalmi erők áskálódásait". Miközben azért finoman a kérdező tudomására hozza, ami a lényeg: nem skandináv modellt szándékoznak építeni az „arab tavasz” országaiban.

Az arab nacionalizmus majd’ évszázados hagyományát követve Gannúsí egységes kultúrájú arab világról beszél, amely visszafordíthatatlanul a változás útjára lépett. Ez a változás azonban – mondja – más és más formában jelentkezhet az egyes országokban: békés tüntetések vagy fegyveres felkelés kikényszerítette rendszerváltozásban vagy a fennálló rezsim ugyancsak társadalmi nyomásra kezdeményezte belső reformok útján. Erre hozza példának a monarchiákat, mint Marokkót, Katart vagy Kuvaitot.

Lehet, hogy Gannúsí tud már valamit, de Katar egyelőre még változatlanságot mutat ezen a téren. Nem úgy Marokkó s egyre inkább nem Jordánia, ahol az utóbbi hetekben már kemény izmozás folyik a király/kormány és a – leginkább iszlamista – ellenzék között. Kuvaitban ugyancsak feszült küzdelem folyik a belpolitikában. De vajon valóban új korba lépett-e a kis Öböl-ország s egy, az uralkodó család vezette belső reformfolyamat zajlik,  vagy csak egy lassan két évtizedes küzdelem elhúzódó eseményeinek vagyunk szemtanúi?

Szombaton, december elsején parlamenti választások voltak Kuvaitban. Ebben az évben immár a második. A februárban megválasztott ötvenfős Közösség Tanácsa (مجلس الأمّة) egy évet sem húzott ki. A tíz hónapja választott parlament, amelyben az észak-afrikai országokhoz hasonló reformokat követelő ellenzék meglehetősen erős pozíciókat, többséget szerzett, négy hónapig próbálta az ország urakodója, Szabáh al-Ahmad al-Dzsábir al-Szabáh sejk idegeit. Miután a sejk által kijelölt miniszterelnök, Dzsábir al-Mubárak al-Szabáh sejk sehogy sem tudott zöld ágra vergődni az ellenzékkel, az emír nyáron feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki.

A kormány – azaz az emír – azonban még enné is tovább ment: rendelettel változtatta meg a választási törvényt. Míg korábban egy állampolgár öt különböző választókerületben indult négy jelöltre adhatta le a voksát, az új uralkodói rendelet szerint egy szavazóhoz egy leadott szavazat tartozott. Az ellenzék tiltakozó akciókba kezdett, az uralkodó azonban az alkotmányra hivatkozott. Annak 71. pontja ugyanis kimondja: „Ha a parlament ülésszakai alatt, illetve annak feloszlatásának idején halasztást nem tűrő intézkedéseket kell hozni, ez ügyben az emír kiadhat az alkotmányt nem sértő törvényerejű rendeleteket…” (إذا حدث فيما بين أدوار انعقاد مجلس الأمّة أو في فترة حلّه، ما يوجب الإسراع في اتّخاذ تدابير لا تحتمل التّأخير، جاز للأمير أن يُصدر في شأنها مراسيم تكون لها قوّة القانون، على أن لا تكون مخالِفة للدّستور)

Az ellenzék szerint nem volt rendkívüli helyzet, amely indokolta volna a választási törvény megváltoztatását. Ennek alapján zajlottak le ugyanis a 2008-as, a 2009-es és a 2012 februári választások. Ugyanakkor a kormány (az uralkodói család) érve éppen a gyakori parlamenti patthelyzet és a mindúttalan előre hozott választások elkerülése volt. A megváltoztatott rendszer sem garantálja azonban a nagyobb törvényhozási stabilitást, tekintve, hogy eddig az egyes megválasztott képviselők szélesebb (saját választókerületén - abból kintről kapott szavazatoknak köszönhetően - túlnyúló) társadalmi legitimitásra támaszkodhattak. Ezzel kapcsolták össze a városi lakosságot a vidéki beduin gyökerű törzsekkel. Most ez szélesebb  körű legitimáció gyengül és erősebben érvényesül a territorialitás.

A nyár és az ősz végtelenített ellenzéki tüntetésekkel telt – tiltakozásul a megváltoztatott törvény miatt, néha véres rendőri beavatkozásokkal. Végül az uralkodó az alkotmánybírósághoz (المحكمة الدستوريّة) passzolta az ügyet, amely várhatóan meg is hozza majd a határozatát – a választások után…

A választási rendszerrel való játék évtizedes múltra tekint vissza Kuvaitban. Az 1962-es alkotmány ide vonatkozó passzusainak be nem tartása folyamatosan az ellenzék – amennyiben már egyáltalán létezett – sérelme volt. A ’67-s választásokat elcsalták, 1976-ban majd 1986-ban az emír felfüggesztette a parlament működését. 1990-ben az uralkodó család Nemzeti Tanácsra (المجلس الوطنيّ) keresztelte a parlamentet, amit annak idején ugyancsak bojkottált az ellenzék.

Nagyobb változás az iraki invázióval történt. 1990 októberében a Szaúd-arábiai Dzsiddában az emigrációban lévő egész kuvaiti politikai spektrum megegyezett a parlament (Közösség Tanácsa) az ország felszabadulása utáni visszaállításáról és az alkotmány tiszteletben tartásáról. Ennek alapján került sor az 1992-es választásokra.

Miután azonban az uralkodó család és az általa irányított kormány valamit a parlament között továbbra is feszült maradt a viszony, ez utóbbi megerősödését a hatalom minden eszközzel korlátozta. A parlament ellenzéki erői alapvetően sérelmezték/sérelmezik, hogy a kormány/uralkodó család feletti ellenőrzési jogköre gyakorlatilag a nullával egyenlő. Külön hangsúlyozzák, hogy nincs rálátásuk a gazdasági életet teljesen az ellenőrzése alatt tartó al-Szabáh-család nemzetközi pénzügyi tranzakcióira. Az állampolgárok számára az állam által nyújtott legendás adómentesség és a szolgáltatások ingyenessége/olcsósága már nem elégíti ki az ellenzéket, amely nagy vonalakban három irányzatra osztható.

A világias liberálisok a városi felső-középosztály gazdaságilag megerősödő, de jelentős társadalmi háttérbázissal nem rendelkező csoportjaiból kerülnek ki. Politikai erejük, a Kuvaiti Demokratikus Fórum (المنبر الديمقراطي الكويتي) nem túl erős, és az ellenzék többi irányzatának erősödő nyomása esetén az uralkodó család könnyen a maga oldalára állítja őket – miként ez a múltban többször is megtörtént.

A szunnita iszlamisták a térségbeli tendenciáknak megfelelően Kuvaitban is megerősödtek az utóbbi években. Legerősebb szervezetük a Muszlim Testvériség helyi formációja, az Iszlám Alkotmányos Mozgalom (الحركة الدستورية الإسلامية). Az utóbbi években ez egyik legnagyobb parlamenti frakciót tudhatták magukénak.

A ellenzék harmadik legnagyobb csoportját a lakosság mintegy negyedét (saját forrásaik szerint harmadát) kitevő síita közösség politikai formációi alkotják. A múltbeli gyökerei révén erős iráni kötődésű közösség a kilencvenes évektől aktivizálódott, majd az ezredfordulót követően – ugyancsak a regionális trendeknek megfelelően – iráni kapcsolatai segítségével megerősödött. Követeléseik elsősorban a síita irányzat egyenjogúsítására irányulnak, s mint a mostani választás mutatja, céljaik érdekében nem mindig tartanak az ellenzék többi pártjával.

A kormánnyal szembeni elégedetlenség táplálta utcai megmozdulások Kuvaitban megelőzték az „arab tavasz” rügyfakadását: 2009-ben már „Takarodj!”-táblával a kezükben tüntetők masíroztak az utcákon, felszólítván az akkori miniszterelnököt, Nászir al-Muhammad al-Ahmad al-Szabáhot a távozásra. Az észak-afrikai események aztán háttérbe szorították a kuvaiti eseményeket, amelyek néha épp oly véresek voltak, mint a tunéziaiak vagy az egyiptomiak s számos ellenzékit tartóztattak le és zártak börtönbe.

Ennek eredményeképpen a 2012 februári választásokon az ellenzék erői elsöprő győzelmet arattak: a parlament 50 képviselői helyéből 35-öt szereztek meg. Megkezdték egy antikorrupciós bizottság felállítását, felülvizsgálandó az előző kormányok munkáját. Az februári választás előtti kormányt gyakorlatilag illegitimnek minősítették. Ezt a döntést használta ki az alkotmánybíróság júniusi határozatában: miután a választást kihirdető kormány illegitim volt, ezáltal az általa lebonyolított választások is ebbe a kategóriába esnek, ergo: eredményük is negligáltatik. E csodaszép logikai következtetés vége lett, hogy az uralkodó feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki december elsejére.

Az ellenzék természetesen lila hajat kapott a döntéstől. Megpróbáltatásait pedig tovább növelte a választási törvény módosítása. Az uralkodó érve a parlament stabilitásának biztosítása volt, ami az ellenzéket nem hatotta meg. Bojkottot hirdettek s az állami média győzelmi propagandája ellenére távolmaradásuk jelentős részvételi arány-visszaesésel járt.

A hivatalos eredmények szerint 38,8%-os volt a részvétel, az ellenzék szerint viszont a jogosultak mindössze 26.7%-a járult az urnákhoz. Mindenesetre az ellenzéki jelenlét gyakorlatilag megszűnt a kuvaiti parlamentben. Nincs jelen az Iszlám Alkotmányos Mozgalom, a Kuvaiti Demokratikus Fórum, a Népi Akció Frakció (كتلة العمل الشعبي) és a Demokratikus Nemzeti Szövetség (التحالف الوطني الديمقراطي) sem. Ugyancsak nincs parlamenti képviselete a két legnagyobb beduin törzsnek, a Mutairnak és a al-Avázimnak, amelyek a lakosság mintegy 18%-t teszik ki, míg a harmadik, az al-Adzsmán és a többi kisebb törzs is  is csak összesen egy képviselőt tudhat a törvényhozásban.

Ugyanakkor a kormány felé forduló síiták alaposan kihasználhatták az ellenzéki bojkottot: korábbi hét helyett megszerezték a parlamenti helyek egyharmadát: 17 képviselőjük lehet. Az emír által kinevezendő kormány most feléjük kell, hogy gesztusokat tegyen, hogy a parlament hosszú életű legyen. Az uralkodó december 16-ára hívta össze a parlament első ülését. Kérdés ezek után, hogy mi lesz a reformokkal, ha lesznek, hogyan kapnak társadalmi támogatást? Meddig működhet a most megválasztott felemás törvényhozás. Sok jó tapasztalatunk nem lehet: eddig egyetlen parlament sem tölötte ki a teljes négy éves mandátumát.