A szíriai események kapcsán folyamatosak a kisebb-nagyobb tüntetések a Közel-Keleten. Ki felkelők mellett, ki az Aszad-kormányzatot támogatva demonstrál. Ugyan ez utóbbiak vannak kevesebben, de a damaszkuszi hatalomnak számos – néha igen érdekes – helyen vannak hívei.

Így például Tunéziában is. S nemcsak a Szíriával valamilyen évtizedes politikai-gazdasági érdekközösségből adódó csoportokról van szó, hanem például ideológiai szövetségesekről és/vagy hittestvérekről.

Az elmúlt két év észak-afrikai eseményeinek elemzése során minden alkalommal hangsúlyozzák: Tunézia a leghomogénebb, vallási szempontból legegységesebb társadalom, ahol gyakorlatilag nem létezik vallási és etnikai kisebbség, amelyek helyzete tovább bonyolíthatja az átalakulás amúgy is kacifántos folyamatát. Bár az erősödő berber öntudatról is értekezhetnék, most inkább egy másik, kissé latens csoportról emlékeznék meg: a tunéziai síitákról.

Most megint egy kis bölcsészes múltba merengés. A területen idegen a síizmus. A 10. század elején éppen Mahdíja-i központtal jött létre a Fátimida kalifátus, amely csak Egyiptom meghódítása után tette át székhelyét a Nílus völgyébe, Kairó megalapításával. A század végétől ugyan helyi szunnita családok vették át a hatalmat (és a lakosság nagyobb része soha nem fogadta el az iszmáílita – hét imámos – államvallást), az intermezzó nem múlt el nyomtalanul Tunézia földjén. A Szahara kapujában lévő oázisvárosokban – mint például – Naftában sokáig fennmaradtak síita csoportok, mígnem végül beleolvadtak az ottani szúfi közösségekbe.

A síizmus mai jelenléte Tunéziában huszadik századi eredetű. Az ötvenes-hatvanas évektől a vallástudomány ifjú hallgatói egyre nagyobb számban utaztak tanulmányaikat folytatni a hagyományos egyiptomi (al-Azhar) úti célokon túl Irakba is. Így került Nedzsefbe egy fiatal szunnita vallástudós, Muhammad al-Tídzsání al-Szamáví. A huszadik század három talán legnagyobb síita vallástudósa (Abulqászim al-Khúí, Muhammad Báqir al-Szadr és Szajjid Muhammad Huszajn Tabátabáí) hatására síita lett, majd mára Észak-Afrika legjelentősebb síita hittudósává vált. Ő és hasonló életutat bejárt társa, Mubárak Bagdás sejk főként a művelt középosztályból és a művészeti-tudományos elitből nyert meg sokakat a síizmus hívének.

Ők azt hangsúlyozzák, hogy a síizmus – az előbb említett – történelmi előzményekkel bír a tunéziai (és általában az észak-afrikai) társadalomban és a mély gyökerekkel rendelkező szúfizmus hagyományaira építve fordítottak számos embert a síizmus felé. Ezt segítette a politikai-társadalmi környezet: a szekuláris államhatalom túlkapásai, a hatalomnak behódoló, azzal korrumpálódó hivatalos vallási vezetés és a vallásos alternatívaként felbukkanó illegális szalafizmus elől sokan kerestek vallásos-spirituális kiutat.

A nyolcvanas években azonban még egy lehetőség kínálkozott. Az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelme után a forradalom exportjával új, progresszívebb, politikusabb csoportok jelentkeztek. Ezek – kezdetben természetesen ugyancsak mély illegalitásban dolgozva – a városi fiatalok körében tettek szert népszerűségre. Hamarosan – a Ben Alí-rezsimmel kötött kompromisszumok segítségével – intézményesültek is.  Az ezt az irányzatot irányító Imáduddín al-Hamrúní vagy Abdulhafíz al-Bannání azt hangoztatják, hogy a tunéziai síiták zöme ekkor, Khomeiní ajatollah karizmatikus személyiségének hatása alatt tért be. Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnök hivatali ideje óta pedig megerősödtek a Teheránnal/Qommal fennállós kapcsolatok és a tunéziai síita közösség társadalmi-kultúrális aktivitása is.

A tunéziai síiták számát illetően nincsenek pontos adatok. Az említett második csoport legjelentősebb szervezet a tíz éve működő Ahl al-Bajt Kulturális Egyesület ( جمعية أهل البيت الثقافية) szerint létszámuk 196000 fő, ami valószínűleg túlzás. Tídzsání szerint is több százezres közösségről van szó. Valószínűbb azonban a több tízezres nagyságrend. Ez sem elhanyagolható, tagjaik ugyanis megtalálhatók a fővároson kívül az ország szinte minden régiójában (Szúsza/Suisse, al-Mahdíja, Gafzsa, Gábisz, al-Hámma, Dzserba-szigete).

Még érdekesebb, hogy az ország északi részén fekvő Menzel Búzelfa városában nem elhanyagolható alavita származású közösség él, akikben a éppen a szíriai események hatására kezdett megerősödni a gyökereik iránti érdeklődés.