Alig több mint egy tucat fiatal tüntet továbbra is minden nap rendületlenül a tuniszi miniszterelnöki hivatal előtt. A sokszoros túlerőben lévő rendőrök és az elviselhetetlen hőségben errefelé ténfergő turisták ügyet sem vetnek rájuk. Miként a helyi közvélemény sem. A sajtó pedig gyakorlatilag már tudomást sem vesz róluk. A mindenki által forradalomnak nevezett tavalyi hatalomváltás óta egyre inkább az a kérdés kerül a tunéziai politika és a társadalmi viták középpontjába: és most hogyan tovább?
Mérhetetlen erőtlenség, tanácstalanság és bénultság jellemzi ugyanis a tunéziai politikai vezetést. Munszif Marzúqi köztársasági elnök tavaly decemberi programbeszédében kettős célt vázolt fel a törvényhozás számára, amelyben a legnagyobb frakciót a mérsékelt iszlamisták hozhatták létre. Mindenekelőtt a demokratikus alapelvek figyelembe vételével iszlám alapokra kell helyezni az alkotmányt és a teljes politikai intézményrendszert, és ezzel párhuzamosan meg kell kezdeni a társadalom teljes körű reiszlamizációját.
A balközép, alapvetően szekularista beállítottságú Marzúqit politikai kompromisszum emelte az elnöki székbe. Fő támogatója a parlamenti helyek csaknem negyven százalékát megszerző, de a kormányzáshoz koalíciós társakra fanyalodó mérsékelt iszlamista Újjászületés/Nahda Mozgalom (NM) volt. Innen az elnök korábbi gesztusai a vallásos párt felé. Most azonban eltávolodni látszik egymástól a kormánykoalíciót alkotó három politikai erő. Marzúqi balközép pártja, a Kongresszus a Köztársaságért (CPR) és a szociáldemokrata Demokratikus Fórum (FDTL) egyre kevésbé értenek egyet az iszlamisták esetenként valóban szélsőséges elképzeléseivel.
Ez a fő oka annak, hogy az új alkotmány megírására létrejött bizottságban – amelynek a munkáját egyébiránt valamennyi ellenzéki párt bojkottálja – szinte semmiben sem értenek egyet a koalíciós felek, így a sürgető határidő ellenére sem történt sok előrelépés. Az egyetlen és meglepő kompromisszum abban született, hogy az új alkotmány – az alkotók elképzelései szerint – keményen visszavágja majd a nők az elmúlt fél évszázad autokratikus rezsimjeiben adományozott, törvényi szinten gyakorlatilag az európai normáknak megfelelő jogait. Ennek hírére az elmúlt hetekben országos szintre emelkedett a szekulárisok illetve szakszervezetek tiltakozása.
Az alkotmány-bizottság eddigi teljes kudarca a könnyebb ellenállás felé mozgatja a mérsékelt iszlamistákat. Először kísérletet tettek az iszlám Nyugat (Magrib) térsége legtekintélyesebb egyetemének számító Zejtúníja államtól való függetlenítésére. Ezzel a társadalmi reiszlamizáció tudományos-oktatási háttérbázisát igyekeztek kivonni az állam és az abban továbbra is befolyással bíró erőszakszervezetek felügyelete alól. A tavasszal hozott kormányzati határozat néhány hétig élt csupán, hamarosan a hadsereg nyomására vissza kellet vonniuk.
Több sikerrel kecsegtetheti az iszlamista erőket egy másik határozott törekvésük. A társadalom reiszlamizálása érdekében a stratégiai jelentőségű oktatáshoz nyúlnának hozzá. A teljesen iszlamista szemléletű oktatás azonban komoly kérdéseket vet fel. Az általános- és középiskolai történelemkönyvek elolvasása után ugyan kijelenthető, hogy azok ideológia-mentessége erősen kérdéses (a személyi kultusz jegyében sokat foglalkoznak Habíb Burguibával, a függetlenség megteremtőjével és természetesen utódjával, a most megbukott Ben Ali elnökkel), viszont egy szempontból kétségtelenül hasznosak voltak. Kidomborították ugyanis az ország kultúrájának többgyökerűségét. Az iszlám mellett részletesen írtak a berber, bizánci, római, pun stb. előzményekről valamint természetesen a francia gyarmatosítás pro és kontra hatásairól s ma is élő hagyományairól.
Ezt a történelemszemléletet váltaná fel az iszlám országok oktatásának egyik súlyos következményekkel járó trendje: az iszlám, mint ez egyetlen, kizárólagos kulturális gyökér hangsúlyozása. Rasíd Gannúsi, a Nahda szellemi vezetője kijelentette, hogy nincs iszlám társadalom tiszta iszlám alapokon nyugvó oktatás nélkül. Ennek érdekében már kijelölték azt a bizottságot, amelynek feladata a történelemkönyvek iszlamista színezetű átírása lesz. Ennek hosszabb távú hatása beláthatatlan – és nem csak Tunéziában, hanem a hasonló ideológiai társadalom(vissza)alakításban gondolkodó Egyiptomban vagy a lassú változásokkal hasonló tendenciákat megélő Algériában és Marokkóban nem beszélve a valószínűleg hamarosan ilyen helyzetbe kerülő Szíriáról. Az egy-gyökerűségre épülő világkép társadalompszichológiai hatása komoly konfliktusforrás: növeli a veszélyeztetettségérzetet, a külső hatások iránti érzékenységet (lásd: egyszerű karikatúrák) és a társadalmi frusztrációt. Az ebből fakadó válaszok pedig komoly belső és nemzetközi konfliktusok forrásai lehetnek.
Ennek a folyamatnak egyelőre csak a radikális iszlamisták, a szalafiták örülhetnek. A szaúd-arábiai kormány és magánalapítványok által finanszírozott szalafiták/vahabiták ugyan egyiptomi hittestvéreiktől eltérően nem szerepeltek jól, létszámuk is korlátozott, mégis a belpolitikai élet egyik legaktívabb csoportjait alkotják.
A most véget ért Ramadán során különösen sokat exponálták magukat: nappal "véletlenül" nyitva maradt éttermeket támadtak meg és vertek szét, több száz fős demonstrációkkal akadályozták meg egyes "iszlámellenesnek" minősített előadóművész fellépését. A ország legkonzervatívabb városában, Kairuánban meghiúsították egy szúfi zenei fesztivál keretében meghívott iráni együttes műsorát és mind a meghívott síita vendégeket, mind az iszlám egyik legjelentősebb szent helyének tartott kairuáni nagymecset imámját hitetlennek nyilvánították, amivel kvázi felszólítottak a megölésükre.
Bár az erőszakszervezetek által erősen védett, a turizmus által érintett tengerparti városokban eddig nem jutottak szóhoz – pedig éppen a külföldiek jelenléte és életmódja kritikájuk egyik fő célpontja – egyre gyakrabban akcióznak az ország nyugati és déli – gazdasági recessziótól sújtott – városaiban. Beszélgetésünk során egyikük az említett régió egyik válságban lévő központjában, Qaszreinben elmondta: "Először meg kell tisztítanunk a társadalmunkat a valódi iszlámtól idegen minden elemtől. Utána a valóban igaz hitet követő társadalom maga fogja kivetni a közé nem valókat és nem fogja megengedni idegen életvitel meglétét az országban."
A szalafiták azonban növekvő aktivitásuk ellenére sem népszerűek a tunéziai lakosság körében. Ennek alapvetően két oka van: egy történelmi-tradicionális és egy – mondjuk így – a modernizációhoz kötött. A tunéziai társadalom – miként egyébként az észak- és nyugat-afrikai iszlám közösségek zöme – hagyományosan kötődik az iszlám népi értelmezéséhez, amelyet át- meg áthatnak a preiszlám népi/berber hagyományok és az ehhez szorosan kapcsolódó iszlám misztikához, a szúfizmushoz. A szúfi szentek,a marabutok sírjainak rendszeres látogatása éppúgy a hitélet része mint az ima vagy a böjt. A rurális területeken alapvetően ez határozza meg a társadalom vallási mindennapjait.
A fővárosban és a tengerpartnak a kereskedelem révén hagyományosan nyitottabb városaiban pedig erősen hatott az elmúlt fél évszázad politikai szinten programot nyert ideológiai agymosása, a szekularizáció. Tuniszban, Szfaxban vagy Bizertben a széles társadalmi bázisú középosztály és a felső társadalmi csoportok életmódja szinte teljesen elvilágiasodott. Az ő életmódjuk fenntartására nézve bármilyen reiszlamizáció veszéllyel járhat.
A szalafitáknak meghirdetett programjuk szerint tehát mind a népi tradíciókkal, mind a modernizmus hatásaival fel kell venniük a harcot. Ez ugyan nem sok sikerrel kecsegtet, mégis – miként az elmúlt hetek akciói mutatják – van némi mozgásterük. Néha véres összecsapásokba torkolló demonstrációik – miként a napokban a folyamatos sztrájkokat megélő közép-tunéziai Bú Abúzídben – a belpolitikai erőviszonyokat illetően két, egymással szorosa összefüggő dologra mutatnak rá.
A szalafiták szabad tevékenysége a kormány gyengeségét mutatja. Amikor a kairuáni vallási vezető ellen meghozták a kiközösítő határozatot (takfír), a belügyminiszter utasította a rendőrséget, hogy lépjenek fel a szélsőségesek ellen. Ez azonban egyszerűen nem történt meg – mutatván a kormány igencsak gyenge befolyását a még az előző rezsimben kiépült és szocializálódott erőszakszervezeti apparátus felett. Ugyanakkor a hadsereg, a titkosszolgálatok és a rendőrség jól láthatóan felhasználja a szalafiták tevékenységét az iszlamisták renoméjának csökkentésére a társadalomban. Személyes tapasztalataim szerint nem is eredménytelenül. A jövő évben várható parlamenti választások megmutathatják e politika sikerességét.
Az erőszakszervezetek társadalmi tekintélyét növelheti az a tény is, hogy gyakorlatilag napi rendszerességgel vívnak háborút az ország déli részén Líbia és Algéria felől beszivárgó és a Qaddzáfi-rezsim összeomlása óta egyre erősebb dzsihádista iszlamistákal. Az al-Káida franchise-hoz tartozó csoportok elleni csetepatékban naponta mártírokat felmutató hadsereg ázsiója ezáltal tovább nő a lakosság körében.
Ugyanez elmondható a rendőrségről is, amely a hetekben látott neki, hogy az ország belső, nyugati régióiban a forradalmi hónapok után évtizedek óta nem tapasztalt mélységekbe került közbiztonsági helyzetet javítsa. A határokon átnyúló csempészet, a személyes leszámolások, bandákba verődő frusztrált fiatalok támadásai – ez utóbbit én is átéltem – a mindennapok részét képezik az említett területeken.
Az erőtlen kormányzat egyes lépései azonban jól mutatják, hogy nehéz kilépni az előző rezsim árnyékából. Ezt mutatják a kormánynak média területén tett lépései. A Facebook-mozgalom lázas napjaiban szinte mindenki abban reménykedett, hogy a több évtizedes korlátozások után valóban szabad sajtó születik az országban. Ehhez képest óriási a csalódás. Tőkeerő híján alig néhány valóban ellenzéki hangot megütő lap született, s a legtöbben az előző rendszer apologétái dicsőítik a mostani vezetést. A tényleges, szakértő kritika kevés.
De még ennél is szomorúbb a helyzet: a régi reflexek tovább működnek a politika sajtó iránti viszonyában. Amikor a Ramadán alatt a Tuniszíja magántelevízió egy valóban (kormány)kritikus műsorral jelentkezett és többször keményen bírálta az elnököt, a kormány bezáratta a televíziót, igazgatóját pedig letartóztatta. A három legbefolyásosabb politikai vezető személye (Gannúsi, Marzúqi és Dzsabáli Nahda-főtitkár) gyakorlatilag sérthetetlen lett.
Az folyamat egyébként Egyiptomban is megfigyelhető, ahol a Muszlim Testvériségből érkezett elnök gyakorlatilag az összes állami napi- és hetilap főszerkesztőjét leváltotta, úgymond a "sajtó iszlamizálásának" jelszavával – óriási felzúdulást és egyelőre még kitartó ellenállást kiváltva a Nílus-völgyi sajtómunkások körében.
Egyre nagyobb tehát a társadalom kiábrándultsága. Politológusok mind gyakrabban fogalmazzák meg kételyeiket a forradalom sikerében, a valódi változások bekövetkezésében. Valóban úgy tetszik, a tiltakozó megmozdulásokat sajtó útján előkészítő, majd azt minden eszközzel támogató Szaúd-Arábia, Katar és más Öböl-menti államok kezébe került a régió. A gazdasági érdekek, a piacszerzés mellett nem elhanyagolható az Arab-félsziget országainak fő geopolitikai törekvése, Irán kilencvenes években indult és másfél évtized alatt csúcsra futtatott térségbeli befolyásának visszaszorítása.
Az arab országokban (is) imádják az összeesküvés-elméleteket, így most favoritnak számít az a vélemény, hogy az egész, a szaúdiak által indukált "arab tavasz" célja a dominó-elv érvényesülésével Szíria – mint stratégiai partner – kiiktatása volt az iráni szövetségi hálózatból, illetve a perzsa ország Észak-Afrikában ugyancsak tapasztalható volt növekvő befolyásának megszüntetése. Az opció sokak szerint kissé paranoid, de nem teljesen elvetendő.
A kérdés azonban az: mi lesz az észak-afrikai változások sorsa? Lesz-e valami a demokratizálódásból? Tekinthetjük-e a mostani negatív folyamatokat – saját tapasztatainkra is támaszkodva – az átmenet fájó, többszörös visszaesésekkel tarkított nehézségeinek vagy ismét valami rossz fátum vet véget a valódi változás minden reményének? Igyekszem optimista maradni, de mindúttalan az a dél-tunéziai Tataouine-i fiatal srác jut az eszembe, aki háromszor kérdezte meg, hol van a Nyugat/Európa most, miért nem tanácsol, segít vagy csak van jelen. Aztán a csaknem ötven fokos melegben a környező vörös sziklákat bámulva csüggedve mondta: "Olyanok vagyunk mi, arabok, mint a Szahara. Öntögetheted egyik kezedből a másikba, akkor is csak ugyanazok a pergő homokszemek maradunk."
Tozeur-Tunisz 2012. augusztus