Tuniszról jut eszembe. Negyvenhét fokos hőbúra alatt, az óváros nyugat végében álló miniszterelnöki hivatal előtt tart a „permanens forradalom”. Úgy húsz fiatal – fiúk, fejkendős és anélküli lányok – megafonnal felszerelkezve, kartonlapra firkantott üzeneteket rázva skandálnak kormány-ellenes rigmusokat. A tüntetőket körülbelül ötven rendőr veszi körül; a téren és a közelben van belőlük vagy száz. Meg még kitudja mennyi az itt parkoló páncélozott szállító harcjárművekben meg a teherautókban.

Voltaképpen már a rendőrök sem figyelnek a tüntetőkre. Hogy a téren átsiető helyiekről meg az időről időre felbukkanó turistacsoportokról ne is szóljunk. Kicsit olyan elhalófélben lévő „monnyonle-fíling”-je van az egésznek. Szkeptikusan azt mondhatnám, ennyi maradt az úgynevezett forradalomból. És ha szigorúan vesszük, igen, ennyi.

Mérhetetlen elkeseredettség, tanácstalanság, cinizmus és szkepszis uralkodik a tunéziai társadalomban. Csak a kevés optimista hangoztatja, hogy a kormány tehetetlenkedése bizony a diktatúrát lebontó fájó átmenet jellegzetessége és „majd megtanuljuk mi is a demokráciát” – miként egy huszonéves diplomás fiú mondja nekem az ország déli végében, a hegyek és az Isten háta mögötti Tataouine-ban.

A mérsékelt iszlamista vezetésű koalíciós kormány szinte semmiben nem tud dűlőre jutni (amiben igen, arról majd írok, mert annak súlyos hosszú távú következményei lehetnek). Létrehoztak egy alkotmány előkészítő bizottságot, amely eddig nem sokra jutott. A feszítő gazdasági és társadalmi kihívásokra nincsenek válaszok, a diktatúra természetéből adódó jó közbiztonság már a múlté, bár a látszatra még ügyelnek: a turista tömegek által látogatott tengerparton szinte semmit sem érzékelni az ország belsejében fortyogó feszültségből és káoszból.

Az országot és a térséget érintő változásokról (lásd még: „arab tavasz”) az ország minden régiójában és társadalmi csoportjában hallok egy egységes magyarázatot, egy szép kerek összeesküvés-elméletet. A dologban az az érdekes, hogy szépen megtámogatja saját korábbi tapasztalataimat. (Persze lehet, hogy éppen ez a jó összeesküvés elméletek sajátja.)

E magyarázat szerint az egész folyamatot Szaúd-Arábia és legfőbb Öböl-menti szövetségesei indukálták a kilencvenes években induló, Irán vezette síita külpolitikai offenzívára válaszul. Kétségtelen, hogy 1990 után másfél évtized alatt Irán szerteágazó szövetségesi hálózatot épített ki a Közel-Keleten – sokadszorra jelenkezve be a térség vezető középhatalmának a szerepére. Állami szinten ugyan csak Szíria volt e hálózat része, de a libanoni Hezbolláh, a palesztin Hamász és Iszlám Dzsihád komoly katonai tényezőként vett részt ebben a szövetségi rendszerben. Ezt bővítette a síita kisebbségek Teherán általi aktivizálása Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Bahreinben. A hálózat nagy potenciális tényezővel növekedett az iraki rezsim megdöntése után, az ottani síiták helyzetbe kerülésével És még nem is beszéltünk Irán növekvő befolyásáról az észak-afrikai társadalmakban vagy a fekete kontinensen folytatott Kínával és Izraellel versengő gazdasági ambícióiról.

Szóval. Az elmélet zanzája: Szaúd-Arábia és csatolt részei (elsősorban Katar) a visszaszorítási politika jegyében politika és média-propagandát indítottak a szekuláris arab rezsimek ellen, három alapvető céllal.

1. A szekuláris rezsimek megdöntése és az iszlamista (idővel lehetőleg szaúdi-szimpatizáns) erők helyzetbe hozása.
2. A korrupt politikai/gazdasági elit elűzése után ezekben az országokban gazdasági pozíciók/piacok szerzése.
3. Amennyiben a rendszerek dominó-elv szerűen buknak, a legfőbb ellenség és Irán-szövetsges szír rezsim megdöntése, amivel az iráni szövetségesi hálózat halálos sebet kap. (Ennek súlyos hatása lehet a Hezbbollahra, de a radikális palesztin szervezetek számára is.)

A lépten-nyomon hallott összeesküvés-elmélet szerint ez zajlott és zajlik most a térségben: pontosabban ennek záróakkordja, a szír rezsim megdöntése. Mindenki (tanár, fizikus, szállodai alkalmazott stb.), aki ezt prezentálta igen sötéten látta saját országa jövőjét, mert nem találta benne sehol a demokratizálódás megvalósításának még az esélyét sem. És ahogy mondták, a Nyugat/Európa, amely oly vehemensen támogatta a rezsimváltásokat, most nem tanácsol, segít, ad példát. Egyszerűen sehol sincs. 

Mindehhez azt tenném hozzá, hogy az arab média majdnem két évtizede folytatott alapos követése során igen érdekes dolgokat lehetett tapasztalni 2009 februárjától. Az addig a sajtóban különösebben nagyobb jelentőséget nem kapott észak-afrikai arab rezsimek egyik napról a másikra a szaúd-arábiai és Öböl-menti politikai-gazdasági érdekeltségek körébe tartozó nap- és hetilapokban hirtelen folyamatosan támadott rezsimek lettek. Míg korábban Ben Alí vagy Mubárak nem osztott nem szorzott, az említett időponttól számítva az említett érdekeltségekbe tartozó nyomtatott médiában – amit kiegészített, sőt vezető tényezővé avanzsált az al-Dzsazíra televízió – a legkorruptabb, legistentelenebb kormányok lettek és nem jelent meg lapszám az ő szapulásuk nélkül. Ez az intenzív kampány elsősorban az alábbi – részben Londonban, részben Libanonban szerkesztett – lapokban zajlott: al-Haját, al-Sarq al-Auszat, al-Vatan al-Arabí, al-Usbu al-Arabí stb. Az al-Dzsazíra televízió pedig – amellet, hogy elektronikus médiaként kétségtelenül nagyobb hatással van a társadalomra – még annyiban egészítette ki ezt a negatív kampányt, hogy bevetette vallási nagyágyúját, Júszuf al-Qaradáví sejket, aki saját vallási/vallásjogi műsoraiban szapulta az említett rezsimeket és szolgáltatta ellenük a vallásjogi érveket.

Kétségtelen, hogy a változásokhoz megérett a helyzet az észak-afrikai országokban. A sajtóval legközelebbi kapcsolatban lévő fiatalok és értelmiségiek – akik aztán elkezdték a megmozdulásokat – két éven keresztül szívhatták magukba az említett negatív propagandát. Persze, hogy ez mennyire a szír rezsimre volt kihegyezve, kérdéses. Az azonban biztos: a jelenleg a Közel-Keleten zajló változásoknak a legfőbb haszonélvezője nem a Nyugat, nem az Egyesült Államok és nem Izrael (hogy finoman fogalmazzunk), hanem alapvetően a középhatalmi szerepet Irán (és Törökország) kárára egymaga játszani szándékozó Szaúd-Arábia és térségbeli csatlósai. Ezeknek pedig korántsem a nagy demokratizálódás a fő politikai célkitűzésük.