Neftáról jut eszembe. Ez a kis oázsiváros az ország délnyugati szegletében fekszik, közel az algériai határhoz. Augusztusi hőviszonyok között két keréken megközelíteni már önmagában érdekes volt (hogy homályosan fogalmazzak). A kiszáradt sós medence (Shott al-Dzseríd) mellett, egy forrás körül fekvő kábé húszezres település nemcsak a vidék „holdbéli-táj”-jellege és az oázis földrajzi romantikája miatt, hanem kulturális-vallási szempontból is jelentős. Ez ugyanis a tunéziai (kis túlzással észak-afrikai) szúfizmus egyik kiemelkedő jelentőségű központja. A mesébe illő völgyben az ötven fokos hőség ellenére is vígan csordogáló kis folyócska és az abból képzett tó körül elterülő datolyapálma-ültetvény fölött található az al-Bajáda-negyed. A zömében vályogtéglákból – újabban, főként a kilencvenes évek pusztító téli esőzései után az egyszerűen kezelhető, közkedvelt, hidegben és melegben egyaránt célszerűtlen betonból – épült házak között mintegy száz závija (زاویه) található.
Ezekben az imahelyek mellett egy-egy szent életű ember sírja találhatók. Ezek köré szerveződik az itt élők hitélete. Az életmódjával, cselekedeteivel, tanításaival a helyi és környékbéli lakosság tiszteletét kivívó „szent” közkeletű elnevezése a Magribban marabut, azaz marbút (مَربوط), az Istennel összekötött, összeköttetésben álló személy. Kis megjegyzést tennék itt: a magyarul megjelenő munkákban számos esetben olvashatjuk a marabut szót „marabu”-ként. Bizonyára valami franciás, a szó végén nem ejtett t-szabály logikája alapján magyarítják így. Ebbe a hibába még olyan patinás kiadó által megjelentett – egyébként megkerülhetetlen jelentőségű, kiváló – könyv fordítása is beleesett, mint Gilles Kepel: Dzsihád, Európa, 2007. című műve. (A marabu /Leptoptilos crumeniferus/ az a szép rusnya fejű madár Afrikából. Remélem, elnézik nekem ezt a non-PC megjegyzést az ornitológusok és általában az állatbarátok, mely utóbbiak között én maximum levelező tag lehetnék.)
Visszatérve a závijákhoz. Az iszlám észak- és nyugat-afrikai elterjedésében és megszilárdulásában döntő szerepet játszottak a kezdetben az arab Keleten (Masriq), majd a helyben létrejött szúfi rendek, a taríqák (طريقة). Ezek központjai lettek a régióban závijáknak nevezett „rendházak”, amelyekbe általában valamely alapítót vagy szentként tisztelt embert temettek, de a marabutok sírjai körül is létrejöttek ilyen központok. Jelentőségük – többek között – abban áll, hogy a tanulatlanabb tömegek számára túlszofisztikált hivatalos/ortodox iszlám teológia és jog helyett/mellett közelebb hozta és átélhetőbbé tette a vallást.
És teszi ma is. Mert az előbbi kis magyarázat nem történelmi kitérő volt, hanem a ma is élő hagyomány hátterének nagyon-nagyon vázlatos felszkeccselése. A tunéziai – esősorban vidéki és a városi szegényebb – lakosság vallásos életét továbbra is meghatározza a szúfi és az azzal keveredő népi (különféle berber) hagyomány. A záviják rendszeres látogatása, a szentnek tekintett marabutokhoz való imádkozás, közbenjárásuk, segítségük kérése a hívők mindennapjainak része. A vallási életnek ezt a népi formáját – bár a szúfi rendeket, mint intézményeket a szekuláris hatalom a függetlenség elnyerése után igyekezett felszámolni, miként az például Törökországban is történt– a Búrgíba/Ben Alí-korszakban sem korlátozták. A szúfizmus – legalábbis annak említett népi változata – ugyanis mindenkor igyekezet távol maradni a politikától/közügyektől, koncentrálva az iszlám misztika lényegére: az Istenhez való közel(ebb) kerülés egyéni, spirituális útjaira.
A népi vallásosság erős meglétére azért érdemes figyelmet fordítani, mert ez alapvető gátja a szélsőséges iszlamista eszmék, elsősorban a szalafizmus társadalmi beágyazódásának. (És nem csak Tunéziában – az egész Magribban.) A szalafiták szerint a tiszta iszlám a Próféta és társai korának vallási-erkölcsi rekonstrukciója. A társadalom reiszlamizálásának útja két jelenség megszünetése: az idegen, elsősorban nyugati eszmék, ideológiák és gyakorlat, azaz életmód eltüntetése valamint az iszlám immanens elhajlásainak – azaz a népi iszlám-értelmezés és az ezzel összefonódó iszlám misztika – minden irányzatának felszámolása. Tekintettel ez utóbbi mély társadalmi beágyazottságára, a szalafiták ez irányú törekvése nem sok sikerrel kecsegtet.
De kérdéseket vet fel a mérsékelt iszlamisták elképzeléseit illetően is. A Nahda Mozgalom célkitűzései, Rásid al-Gannúsí teoretikai munkái – amelyek valamennyien a modernizmusra adott Haszan al-Banná/Szajjid Qutb-i válaszokban gyökereznek, ugyancsak felszámolnák a népi iszlámnak a saríával meglehetősen nehezen összeegyeztethető vagy azzal ténylegesen ellentétben jelenségeit. Ezek közé tartozik a záviják zarándoklat-szerű látogatása is (ez ugyanis Mekka/Medina privilégiuma). Bár konszenzus nincs a szunnita vallásjogtudósok között a nem isteni/prófétai célirányú fohász/ima/közbenjárás/segítségkérést illetően – ami a nép/szúfi iszlám napi gyakorlata – az általános ortodox álláspont elutasító a kérdésben. És más – ugyancsak rendszeres – népi gyakorlatról nem is beszéltünk.
Megemlítem egy ide tartozó mostani élményemet. A Ramadánt záró ünnep (ajd al-fitr) napján Kairuánba (említettem, hogy a város milyen kiemelt vallási jelentőséggel bír) érkezvén az Abú Zam’a al-Baláví závijánál találtam magam. Nevezett a Próféta társa volt és 685-ben itt hunyt el. Sírja fölé később mecset, závija, zarándokszállás, madrasza épült. Ma az egyik leglátogatottabb szent hely a városban. Így volt ez az ünnep napján is. Óriási tömeg áramlott ki-be az épületegyüttes kapuján. A sírhelyet is magában foglaló szentélyben volt a legnagyobb a tolongás. Nemcsak az imádkozó, fohászkodó hívek, hanem közvetlenül a sír mellett csoportosuló nagy létszámú család miatt is. Ők egy, a földön térdelő férfit vettek körül, akiről kiderült, hogy orvos. Nők által tartott lepedő alatt, az apa és az anya hathatós fizikai segítségével egy hét éves kisfiú körülmetélését (khitán/ختان) végezte. Közben a lepedőt tartó asszonyok hangosan kiabáltak, hogy elnyomják a gyermek hangját, körülöttük pedig fiatal fiúk és lányok – testvérek, unokatestvérek, barátok – doboltak és énekeltek. Az operációt követően előbb a sírnál majd a sír előtti udvaron kezdődött evés, ivás, dobpergés, tánc, vigasság és gratulációözön.
Az eset teljesen szokványos. „A szent életű emberek sírjánál elvégzett körülmetélés, különösen kiemelt jelentőségű napokon nagy szerencsét hoz a gyermeknek egész életében” – mondja az anya. És ahogy kifelé sodródunk, már jön is a következő család, az apa karján a fehérbe ötözhetett kisfiúval. Ilyen és ehhez hasonló szokások mélyen áthatják az emberek életét. Az iszlamisták – legyenek mérsékeltek vagy szélsőségesek – számára azonban elfogadhatatlanok és felszámolandók. Mert igaz ugyan, hogy a mecsetbe való belépéshez és a vallásjogilag elfogadott imához egy muszlim fiú/férfi számára kötelező a körülmetélés, a khitán mecsetben való elvégzése komoly vallásjogi aggályokat vet fel. A vallásjog tudósai között ugyan ebben az ügyben sincs konszenzus, ezért nem is részletezném tovább, csak arra mutatnék rá, hogy a vér a legtisztátalanabb dolgok közé tartozik, amelynek a saría szerint nincs helye a mecsetben. Ahova vérző sebbel, illetve vért érintve és a nagy mosakodást elhagyva – menstruáló nő számára pedig egyáltalán – be sem lehet lépni, nemhogy ott vért fakasztani.
Az esetet csak azért írtam le, hogy rámutassak, a nép általi vallásgyakorlat messze esik nemcsak a szalafiták elképzeléseitől, de a mérsékeltek iszlamizált társadalom-jövőképétől.
