A szíriai polgárháború eseményei egyre többször vetik fel az alavita kisebbség jövőjének kérdését. Mind gyakrabban merül fel az a forgatókönyv is, hogy a politikai/katonai hatalmat eddig nagy részben birtokló kisebbség, amennyiben elveszíti a központi kormány feletti ellenőrzést, eredeti „szállásterületén” folytathat utóvédharcot, sőt, akár valamilyen politikai/vallási/kulturális autonómiára vagy esetleg függetlenségre is törekedhet. Ez utóbbi opció persze a szír állam szétesésével (például a kurdok önállósodásával is) járna, ami nehezen belátható folyamatokat indukálna a régióban. Ez pedig egyetlen szomszédos államnak (Törökország, Izrael, Libanon, Jordánia, Irak) sem lehet érdeke. A lehetőség azonban ettől függetlenül fenn áll.
Az alavita entitás modern kori gyökerei az első világháborút követő francia mandátumkorszakig nyúlnak vissza. A volt oszmán felügyeletet (a bejrúti, damaszkuszi, aleppói vilajet és a Deir az-Zúr-i szandzsák) megszerző franciák az arab egységesítő törekvések (lásd: Fejszál király rövid életű állama) megakadályozására a felügyeletük alá került területet 1920-ban szétdarabolták. Létrejött (Nagy-)Libanon, az erősen korlátozott önkormányzatú Damszkuszi, Aleppói, Alavita és a Drúz Állam. A damaszkuszi és aleppói entitás már 1924-ben egyesült Szíria néven, de az alavita és drúz államalakulat még tizenkét évig működött.
A divide et impera-elv alapján történt felosztásnak reálpolitikai okai voltak. Miután a szunnita társadalmi bázisú Fejszál-féle államot a „híres” majszalúni csatában megsemmisítették (kis túlzással, röviden: egy repülőgép-egy bomba-francia győzelem), a két legharcosabb kisebbséget, az alavitákat és a drúzokat igyekeztek részben kielégíteni saját territórium feletti ellenőrzési jog megadásával, részben pedig leválasztani a régió szunnita többségi területeiről.
Az alavita állam határai – ugyancsak a jól ismert gyarmatosító-elveknek megfelelően nem fedte le az alaviták által lakott területeket. A síita gyökerű kisebbség falvai ugyanis Libanon északi részétől a mai törökországi Hatay tartomány északi vidékéig húzódtak. Ebből csak a középső, a libanoni határtól az akkor még az Aleppói Államhoz (ergo Szíriához) tartozó Alexandretta/İskenderun-i szandzsákig húzódott. (Ez utóbbit a franciák 1938-ban adták Törökországnak – ez is tanulságos történet.) Ugyanakkor az alavita hegyvidéki területhez csatolták a tengerparti sávot, amely az oszmán időkben tiltott terület volt a síita kisebbség számára és a hegyvidék keleti lábánál fekvő Orontész/Nahr al-Ászí völgy jelentős részét.
Az így létrejött alavita állam negyedmilliós lakosságában az alaviták 40-%-os kisebbséget alkottak a csaknem hasonló arányú Orontész-völgyi szunniták, 15%-os arányszámú tengerparti városi keresztények és 5%-os iszmáíliták mellett. Az elmúlt egy évszázadban azonban a tengerparti települések – különösen a régió-központ Latakija/al-Ládziqíja erősen elalavitásodtak.
Amikor a franciák 1936-ban egyesítették a szíriai mandátum-területeket és létrejött a
A tengerparti városok alavita kereskedői, akik zömében az oszmán állam összeomlása után, 1920 körül költöztek délre az Alexandretta-i szandzsák területéről, gazdasági érdekeiknek megfelelősen alapvetően a szíriai állam egysége mellett foglaltak állást. Hasonló állásponton volta az ekkor még igen csekély létszámú alavita értelmiség. A damaszkuszi központ támogatói azonban igen csekély hányadát tették ki az alavita közösségnek. (A húszas évek közepén például az Alavita Állam központjában a 35000 lakosból 500 volt alavita!)
Ugyanakkor a hegyvidéki – és még szíriai mértékkel mérve is rendkívül elmaradott körülmények között élő – alavita családok elutasították az egységet. 1933. február 10.-én a klánvezetők tanácskozásán hangot is adtak ennek a nézetüknek.
A franciákat értelemszerűen ez nem nagyon hatotta meg, 1936-ban hivatalosan megtörtént, majd 1939-re gyakorlatilag is befejeződött az egyesítés – érdekes hozadékokkal. Az egyik következmény volt, hogy a szunnita többség számára elfogadhatóvá kellett tenni az alavitákkal való együttélést. Ennek érdekében mind a szunnita mind az alavita vallásjogtudósok fatvák sorát adták ki, amelyekben megerősítik, hogy az alaviták is muszlimok. Ez az oszmán kor örökségéből adódóan nem volt tudatosítva a társadalomban.
A másik – hosszú távon döntő jelentőségű – lépés volt, hogy a mélyszegénységben élő alavita közösség társadalmi felemelkedését elősegítendő a franciák megnyitották és ösztönözték a katonai pályákat az alavita fiatalok előtt. A következményeket ismerjük: három évtized alatt a vezető katonai posztok zömében alavita tisztek kezébe kerültek és megalapozták a most recsegő-ropogó politikai struktúrát.
Érdekeségként jegyzem meg, hogy a harmincas-negyvenes években az egység ellenzői és az önálló alavita állam támogatói között volt egy Qardáha-faluból származó családfő, akit Alí Szulamán al-Aszad-nak hívtak. A jelenlegi elnök nagyapjának álláspontja is mutatja, hogy – szükség esetén – nincs olyan messze a jelenlegi hatalom birtokosaitól a szeparatista gondolkodás.
Ezzel együtt Szíria egységének megkérdőjelezése széles kihatású geopolitikai kihívás.
