A médiáról jut eszembe. Egyiptomban a Ramadán alatt gleichschaltolta a Muszlim Testvériség kormánya az állami napi- és hetilapok nagy részét, iszlamista vagy iszlamista-szimpatizáns főszerkesztőket nevezve ki az élükre. Az újságíró szakma részéről óriási a tiltakozás, kevés sikerrel. A kormány a héten még ennél is tovább ment, amikor engedélyezte az állami televízióban a női bemondók számára a hidzsáb viselését. A prömier már meg is történt: Fatima Nabíl így jelent meg az Egyiptomi Televízió hírműsorban.
Tunéziában hasonló folyamatok játszódnak le. A kormány, amelynek korlátozott mozgásteréről már írtam – a mecsetek szintén említett birtokbavétele mellett –, két kitörési pontot talált a vezető ereje (Nahda Mozgalom) által meghirdetett társadalom reiszlamizálási projektjéhez. Ez a két terület a média, mint a jelen idejű és a rövidtávú ideológiai hatás és nevelés nélkülözhetetlen eszköze és az oktatás, mint a hosszú távú társadalmi (át)nevelés alapja.
Idén tavaszig a kormánynak nem igazán kellet tartania az előző rendszerben létrejött s ennek megfelelően hagyományosan szekuláris irányultságú sajtó kritikájától. Utánanéztem, a vezető újságírók, akik a Ben Ali-rezsimben rendszeresen körbenyalták a vezetőt, most a leghangosabban szidják, pocskondiázzák, kritizálják a bukott elnököt. Ez persze szép emberi tulajdonság, azt hiszem, mi is ismerünk ehhez hasonlókat. Viszont a szabadabb légkörben hamar létrejöttek olyan magántévék és új lapok, amelyek az utóbbi hónapokban egyre nyíltabban kritizálják a kormányt és azon belül is az iszlamisták működését és elképzeléseit.
A Ramadán alatt két olyan esemény történt a tunéziai médiavilágban, amely nem sok jóval kecsegtet azok számára, akik az „arab tavaszt” a régió demokratizálódási folyamataként élik meg. Az egyiptomi példát követve a kormány a Nahda Mozgalomhoz közel álló főszerkesztőket nevezett ki a két legnagyobb példányszámú és olvasottságú napilapot, az arab nyelvű al-Szabáh-ot (الصباح) és a francia nyelvű Le Temps újságot kiadó Dar Assabah (Dár al-Szabáh/دار الصباح) médiacsoport élére. Az eset felháborította és tüntetésekre ösztönözte a sajtószakszervezeteket, de ennél több nem történt.
Közben a böjti hónap alatt az ilyenkor szokásos történelmi vagy társadalmi szappanoperák mellett a legnagyobb nézettséget elért, az állami tévé által sugárzott, de sokszor a kormányt keményen kritizáló beszélgetős szatirikus politikai műsort, a „Politikai logiká”-t (اللوجيك السياسي) egyszerűen betiltották. Még nagyobb visszhangja annak volt, amikor letartóztatták a televízió igazgatóját, Számí al-Fahrí-t, miután műsor azzal viccelődött, hogy Gannúsí és a Nahda folyamatos pénzügyi támogatást kap Katarból.
Említettem már, hogy a médiában – és egyre inkább a közbeszédben is – támadhatatlan személyiség lett al-Marzúqí köztársasági elnök, al-Gannúsí Nahda-vezető és Dzsabálí Nahda-főtitkár. Ez és a médiában zajló többi folyamat növeli a kétségeket a tunéziai rendszer demokratizálódásában. Még több kérdést vet fel az oktatásban zajló, egyelőre még a tervezés szintén álló, de beláthatatlan társadalmi hatású iszlamista elképzelés.
