Korábban írtam már a témáról, most csak egy rövid kiegészítés. Miután egy esetleges szíriai hatalomváltás is helyzetbe hozná a méréskelt szunnita iszlamista erőket (hogy milyen politikai súllyal, még kérdéses), fontos a társadalom gondolkodására jelentős hatást gyakorló vallástudósok álláspontja a jelenlegi eseményekkel kapcsolatban, illetve általánosabban a hatalommal szembeni lojalitás kérésében.

Az elmúlt hónapokban feltűnő volt, hogy néhány prominens vallástudós – élükön a magát „a forradalom muftijaként” aposztrofáló Júszuf al-Qaradáví sejkkel – vallásjogi legitimitást igyekeztek adni az arab országokban zajló felkeléseknek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezek a vallási vezetők zömében országuktól távol, nyugat vagy arab emigrációban élnek, ha úgy tetszik, a pálya széléről kibicelnek. Maga Qaradáví is egyiptomi, az Azhar egyetemen végzett, de évtizedek óta él Katarban. Az al-Dzsazíra-televízió segítségével nagy ismertségre/befolyásra tett szert az iszlám világban és az említett média jó három éve intenzív Tunézia- és Egyiptom-ellenes (a korábbi vezetők ellen irányuló) kampányának oszlopos tagja volt.

Más kérdés, hogyan viszonyulnak az adott hatalomhoz a helyben élő vallási vezetők. Ez vetődik fel a szíriai események kapcsán. Az ország vallási elöljárói mindeddig – és az első megmozdulások óta csaknem másfél év telt el – csendben maradtak, egy-két, a fennálló vezetéshez való lojalitást megerősítő nyilatkozatot leszámítva. Ez persze a vallástudós (és az általa működtetett/irányított intézményrendszer és a mindenkori hatalom évszázados viszonyából adódik. Állami legitimációt csak olyan vallási vezető kap, aki kinyilvánítja lojalitását vagy legalábbis a hatalom kritikáját elkerülő  semleges álláspontra helyezkedik. Így a hivatalos vallási intézményrendszer az állami struktúra részévé válik, ahol például a pénteki igehirdetésben nem mulasztják el az áldáskérést az adott ország elnökére. (A követendő hagyomány szerint korábban a iszlám közösséget vezető kalifára kértek áldást.)

Az állami vallási intézményrendszer mellett, ahol ez lehetséges volt, léterjöttek „alulról szerveződő”, mondjuk underground intézményhálózatok (mecsetek, oktatási, szociális intézmények). Egyiptomban ezek száma tízezres nagyságrendű volt, erre is építhetett a most hatalomra került hol illegális, hol megtűrt kategóriában működő Muszlim Testvériség.

Szíriában ilyen széles spektrumú alternatív struktúra nem jött létre. A működés elengedhetetlen feltétele volt a lojalitás. Persze a vallástudósok tekintélye a szíriai társadalomban is nagy, így kerülhettek közülük egyesek közvetítő szerepbe (Szárija és Uszáma al-Rifá’í sejkek) a tüntetők és a kormány között már a lázadások kitörésének kezdetén a dél-szíriai Der’ában. Feltűnő volt azonban, hogy a szíriai ulamá’, azaz a vallásjogtudósok továbbra is csendben maradtak az események mostanra bekövetkező teljes eszkalációjáig.

Ennek biztosítására történtek lépések a hatalom részéről is. Még tavaly tavasszal, az első tüntetések után több, az állam által eddig el nem ismert vallási intézmény kapott akkreditációt (főként olyanok, amelyek vezetőinek/alapítóinak lojalitásáról nem volt meggyőződve a kormány), így ezeket is sikerült a támogatók vagy legalábbis a nem-kritikusok táborába terelni.

A jég most megtörni létszik, egyre inkább hallani kritikus hangokat, igaz ezek egyelőre csak a vérontás elkerülésére szólítanak fel. Például Szahl Ramadán al-Búti sejk fatvában tiltotta meg, hogy engedelmeskedjenek a tűzparancsnak. Várható, hogy egyre több lesz a kritikus hang a vallási vezetők részéről. A másik kérdőjel, hogy mindezek a hallgató vallástudósok, miként számolnak el viselkedésükkel a társadalom felé, egy esetleges hatalomváltás esetén. Igaz a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy sok félnivalójuk nincs. Befolyásuk töretlen a társadalomban. Érdekesebb lehet viszont, miként viszonyulnak egy iszlamista színezetű vezetéshez. Az ez irányú tunéziai tapasztalatokról a közeljövőben beszámolok.

Az utóbbi napokban a szíriai összecsapások elérték az ország két legjelentősebb városának központi negyedeit is. Mind Damaszkuszban, mind Aleppóban megrendültek a kormány pozíciói; különösen a fővárosban a belbiztonsági minisztériumban elkövetett merénylet követeztében (amelynek a rezsim prominens vezetői, Hisám Bakhtjár, a titkosszolgálat vezetője, Dávúd Rádzsiha, védelmi miniszter, Haszan Turkomání, a védelmi miniszter munkatársa, a rendszer nagy öregjeinek egyike és Ászif Saukat, védelmi miniszter, az Aszad-klán egyik kulcsfigurája estek áldozatul). Bár még mindig több szálon futnak a lázadók katonai cselekményei – világi és iszlamista csoportok dolgoznak párhuzamosan – feltűnő a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) utóbbi hetekben tapasztalható egyre összehangoltabbnak látszó és ennek következtében egyre sikeresebb tevékenysége.

Munhá Habíl érdekes elemzését olvasom erről. Az írás az arab országokban két éve zajló események előkészítésében és média-tálalásában tagadhatatlanul az egyik fő szerepet játszó al-Dzsazíra televízió weboldalán jelent meg, így – mint minden arab elemzés, de ezt különösen –  erős kritikával kell kezelni. A rövid tanulmány azonban végül is szépen pontokba szedve írja le az FSA egyre nyilvánvalóbb sikereinek a hátterét. (A végkövetkeztetésként leírt kirohanását az Aszad-rezsim, Irán, Oroszország és a lázadókat – szerinte – nem megfelelően támogató Nyugat ellen azért nem részletezném...)

Elsőként említi a harcoló egységekben tapasztalható egyre javuló harci morált és a vezetés egyre rutinosabb, összehangolt irányítását, amivel jól kezelik a kormányerők és a velük szövetséges milíciák kemény ellencsapásait.

Az igazán fontos lépések azonban egyrészt a lakossággal, másrészt a rendszer oldalán harcolókkal és polgári támogatóikkal szemben tapasztalható magatartás terén jelentkeztek. A lakosság megnyerésének céljából bizottságok járják a közép- és kelet-szíriai vidéket és a segítségre szoruló civileket  szervezetten látják el, szükség esetén – a polgári áldozatok számát csökkentendő – el juttatják őket a dél-törökországi menekülttáborokba. Persze ez nem mindig megy könnyen a háborús viszonyok közepette, PR-lépésként azonban nem elhanyagolható körülmény.

Még fontosabb, hogy az FSA az Szíriai Nemzeti Tanács (SNC) vezetőségével együttműködve „Igazságszolgáltatási Bíróságokat” (IB) hozott létre. Ezek a kvázi forradalmi törvényszékek félelmetes elnevezésük ellenére a polgárháborús hevületben természetesen tobzódó önbíráskodás visszaszorítására jöttek létre és többszörösen deklarált céljuk, hogy a rezsim polgári és katonai kiszolgálóit méltányos eljárás alá vessék. Még az elemző is elismeri, hogy ez a törekvés sem érvényesülhet maradéktalanul, de fontos szerepet játszhat a lakosság azon – eddig többségi – részében, amely a fennálló rendszernek így vagy úgy haszonélvezője/csendes támogatója/elviselője volt.

Az IB-k a felkelők által elfoglalt városokban igyekeznek kapcsolatba lépni és együttműködni a helyi igazságszolgáltatás kevésbé kompromittálódott, társadalmi tekintélynek örvendő tagjaival, amellyel valamiféle jogi kontinuitást igyekeznek sugallni a társadalom felé.  Ami pedig az IB-k célszemélyeit illeti, minden fórumon hangoztatják a felkelés nem-felekezeti jellegét, azaz nem azonosítják a rezsimet az alavitákkal, miként szunnitákat is elítélnek, amennyiben a kormányoldalon harcoltak.

A polgárháború felekezeti jellegének a felkelők vezetőinek részéről tapasztalható görcsös tagadása egyelőre sikeresnek tűnik, de a jövőt illetően sok megfigyelő szkeptikus. A felekezetiség szerepének tagadóit eddig erősítik a szír hadsereg egyre gyakoribb dezertőrei, akik között a szunniták és drúzok mellett egyre több az alavita főtiszt.

Ugyancsak az utóbbi hetekben tapasztalható fejlemény, hogy a FSA és az SNC egyre több törzsi vezetővel vette fel a kapcsolatot a törzsi szisztéma fő régióiban, így Közép-, Kelet- és Észak-Szíriában. Ennek következtében jelentősen megnövekedett az SNC-féle ellenzék társadalmi támogatottsága az említett területeken. Erre azért is volt szükség, mert főleg Kelet-Szíriában az utóbbi időben a felkelők – részben Irakból átszivárgott – iszlamista csoportjai szereztek támogatást a helyi vezetők között. Ezek a vahabita színezetű erők már most is riválisai az SNC-nek, nem is beszélve a jövőről.

A Latakija/al-Ládziqíja-al-Qámislí-Deir al-Zúr háromszöget (a török határzónát) gyakorlatilag egybefüggő területként birtokolja az SNC. Emellett egyre jobban kidolgozott stratégia látszik kirajzolódni a nagyvárosokban zajló - részben - gerilla-hadviselésben. Az Aleppóban és Damaszkuszban tapasztalható minapi események is ezt igazolják.

A felkelők végső sikeréhez Habíl szerint alapvetően két tényezőre volna szükség. Egyrészt a kormány oldalán lévő abszolút légi fölény megszüntetése, amelyhez valamilyen külföldi beavatkozásra volna szükség, illetve az SNC közepes és nehézfegyverzethez juttatása, aminek ugyancsak nemzetközi konszenzus a feltétele. És itt kezdődik a nemzetközi játékosok szapulása, amit szigorú szerkesztőként egyszerűen kihúzunk.

Gyökeres átalakulás indult 1959 után, amikor felfedezték az ország hatalmas szénhidrogén-készletét. A növekvő bevételek arra indították az uralkodót, hogy új alkotmánnyal véget vessen a tartományi megosztottságnak és egyesítse/központosítsa az államot. Az 1963-as új alkotmánnyal egyesítették a gazdasági irányítást, a közigazgatást, s alapvető oktatási reformokba kezdtek: ekkor hozták létre Tripoli és Bengázi központokkal (lám a tényleges egyesítés még itt sem sikerült) az ország első egyetemét.

A kormány ez utóbbi lépése mögött megfontolt, de – mint a továbbiakban kiderült – már elkésett koncepció húzódott meg. Az egyetemi tanulmányaikat külföldön (mindenekelőtt a szomszédos Egyiptomban) végző fiatal értelmiségiek nem csak diplomájukat hozták haza: ők lettek az arab világban ezekben az években egyre terjedő ideológiák fő hangadói.  Az arab szocializmus, a nasszerizmus, a palesztin-kérdés, de még az iráni Mosszaddeq-féle antiimperialista mozgalom is begyűrűzött Líbiában.

Ennek lassan társadalmi bázisa is kialakult a városokban özönlő ipari munkássá vedlő beduinok tömegeiben. Voltaképpen eltelt az a húsz év (szűk emberöltő), amely során megjelent az új nemzedék, amelyet ráadásul a rendszer művelt ki. A hatvanas évek közepétől már jelentkeztek is a problémák: mindenekelőtt az új alapítású egyeteken. A két legsúlyosabb sérelem – s ez sem új, minden közel-keleti autoriter rendszer-ellenes mozgalom ezzel lép fel: a politikai hatalmat birtokló törzsi elit korrupciója illetve az idegen hatalmakkal való kollaborációja.

A pártstruktúra fejletlensége miatt egy olyan intézmény volt, amelyben artikulálódhattak az említett sérelmek: a hadsereg, annak is közép- és alsóvezetése. (A magasabb rangú tisztek a korrupt rendszer haszonélvezői és fenntartói voltak.) A monarchia utolsó koporsószögét a ’67-es arab-izraeli háború verte be: a társadalom nagy része számára fenntarthatatlannak bizonyultak az Izrael-támogató nyugati hatalmakkal ápolt különleges kapcsolatok.

A Muammar al-Qaddzáfí ezredes fémjelezte 1969. szeptember 1-i forradalom vezetőinek zöme szegény városi társadalmi csoportokból került ki vagy jelentéktelenebb törzsekből származott. Maga az Ezredes is egy kis törzsben (Qaddzáfa) látta meg a napvilágot; a monarchia politikai pillérének számító nagy törzsek, mint a Warfalla, a Zuwajja, Magarha, nem támogatták az átalakulást. Ugyanakkor az Ezredes politikai tehetségét bizonyítja, hogy négy évtizeden keresztül képes volt a nagy törzseket részben beépítenie sajt rendszerébe, részben pedig egymás elleni uszítással kijátszani őket.

Qaddzáfí rendszerét most nem elemeznénk. Három szegmensre térnénk ki.

Egyrészt az Ezredes következetesen képviselt – igaz egyre gyakrabban a extremitás határát súroló extravaganciával megvalósított – gyarmatosítók és Nyugat-ellenes politikájára, illetve „a harmadik világ”, mint politikai eszköz gátlástalan használatára. Ennek nagyon széles körű társadalmi támogatottsága volt abban a líbiai társadalomban, amely az olasz gyarmatosítókkal vívott véres küzdelmekben, majd az ugyancsak idegen hatalmak által nagyrészt líbiai földön zajló második világháborús észak-afrikai összecsapásokban lakosságának egyharmadát vesztette el.  (Ez a Nyugat-ellenesség mélyen gyökerezik továbbra is a líbiai törzsi társadalomban – bármennyire is elfedte ezt az utóbbi időben a forradalom mámora.)

A Qaddáfí-rendszer másik fontos – most is érvényesülő – jellemvonása, hogy az állam által generált társadalmi reformok ellenére a törzsiség továbbra is a líbiai lakosság tagjai közötti interakciók alapvető háttere. Az Ezredes ehhez nem is nyúlt, csak – miként már említettük – alaposan kihasználta; utolsó éveiben pedig extravagáns viselkedéssel – lásd: sátorállítás a világ minden pontján – határozottan preferálta. A retribalizáció és a dezurbanizció egyaránt a bukott diktátor nem is sikertelen belpolitikai/gazdasági prioritása közé tartozott. A tribalizmus rurális és városi továbbélése – a forradalmi hangulat és a választások lecsengése után – biztosan felszínre fog törni, s fenyegető lehet a központi kormányzat munkájának hatékonyságára.

A harmadik hosszú távú hatást indukáló Qaddzáfí-törekvés sajátos iszlamizmusa volt. Ennek céljából saját iszlamista felsőoktatási hálózatot (Islamic Call College) hozott létre, amely Nyugat-Afrikától kezdve Libanonon és Szírián át Londonig filiálé-fakultásokon terjesztette sajátos, enyhébb iszlamista irányzatát. Persze az Ezredes nem lett volna önmaga, ha ennek keretében ne hirdette volna néhol megmosolyogtató, néhol megdöbbentő ideológiai elmeszüleményeit tartalmazó Zöld könyvét. 

Az iszlamistákkal való viszonya ellentmondásos volt: néhol üldöztetés és még az emigrációban is elkövetett merényletek jutottak számukra osztályrészül, néhol kompromisszumra kényszerítés eszközét alkalmazta velük szemben. Ez a politika eredményezheti most, hogy az iszlamisták – ellentétben Tunéziával és Egyiptomban – Líbiában nem értek el ragyogó eredményeket a hetekben lezajlott választásokon. A iszlamista (s itt most a mérsékeltekről beszélünk) internacionálé azonban egészen biztosan nem fog beletörődni ebbe a végső soron kudarcba. A választáselőtti deklarált céljuk ugyanis a líbiai társadalom teljes reiszlamizációja lett volna. Lépések azért már történtek: a tételes jogba egyre inkább beépülnek a sarí’a elemei. Az iszlamisták célja természetesen ezen a téren az iszlám jog teljes kiterjesztése. 

Vallettában időzöm. Itt Máltán, a kikötők környékén, ha az ember átrágja magát a bermudás vörösre-égett-izzadt-sertés-nyakú brit turisták és csatolt részeik tömegén s lejut a kikötőkbe, meghallgathatja a halászok által előadott, jócskán túlfűszerezett horror-történeteket a tavalyi líbiai menekültáradatról. Ezen aztán elgondolkozhat. Részben eme agyonépített kopár szigetnek a történelemben mindig megmutatkozó stratégiai jelentőségéről, de ha filozofikusabb hangulatban van, akkor az öreg kontinens jövőjéről is. De most nem pesszimistálkodnánk romkocsma-módra, hanem kissé messzebb tekintenénk – mármint földrajzi értelemben, a tenger túlpartjára: a szabadnak tekinthető választásokat először megélő Líbiára. Még nem merengenénk a lassan szivárgó eredményeken sem, inkább felvillantanánk néhány történelmi tényt, hogy kissé megvilágítsuk, mi lehet az oka, hogy az ország úgy eddig, mint a jelenlegi választással is kilógni látszik a mainstreamből – úgy Észak-Afrikában, mint az arab vagy még tágabb értelemben, az iszlám világban.

Sok minden felkavarog most Líbiában, amit az elmúlt fél év évszázad ilyen-olyan okból eltemetett. Valahol a mai politikai sajátosságok, társadalmi törésvonalak a függetlenség bölcsőjénél kezdtek kirajzolódni.

Az 1911/12-től 1943-ig olasz majd 1943-tól brit fennhatóság alatt álló ország elsőként nyerte el függetlenségét az arab nyugaton, a Magribban, megelőzve Tunéziát, Marokkót és Algériát is. Amikor Nagy-Britannia az Egyesült Államokkal karöltve teret engedett a líbiai függetlenségi törekvéseknek, a hidegháború mélypontján igazból két dologhoz ragaszkodott: az új állam ne engedjen teret semmilyen szovjet befolyásnak és ne engedje érvényesülni a térség egyre több országában kibontakozni látszó arab nacionalizmus s főleg ne a pánarabizmus erőit. E keretek között a líbek gyakorlatilag szabad kezet kaptak az államalapításhoz. Nem túl pc fölényes malíciával hozzá is tehetnénk: a politikai előélet/kultúra híján az eredményen ez meg is látszott.

A legfőbb kérdés a három történelmi régió hatalmi súlya volt. A nyugati Tripolitánia tartomány a történelemben mindig is inkább a Magrib felé orientálódott, Barqa/Küreneika a Nílus-völggyel ápolt tradicionális kapcsolatokat, míg a déli sivatagi régió, Fezzán alapvetően a dél(szub)-szaharai vidékkel állt gazdasági kapcsolatban. De míg az ország kijelölt uralkodója, a szanúszíja szúfi rendet irányító Idrísz al-Szanúszí társadalmi bázisa a Bingází/Bengázi központú Küreneikában volt, az akkor egymilliós lakosság több mint kétharmada Tripolitánia területén élt. Így a mindössze hatvan ezres lélekszámú Fezzán Küreneika mellé állásával eldőlt, hogy lesz Szanúszí az uralkodó (a három tartomány egyenlő félként vett részt a tárgyalásokon), aki – Tripoli irányba tett gesztusként – Tripolit fogadta el az ország első számú fővárosának – azzal, hogy a kormány Tripoliban és Bengáziban felváltva dolgozott.

Az 1951. december 27-én I. Idrísz néven királlyá koronázott Szanúszi alkotmányos szövetségi királysága több szempontból különleges volt: két fővárosa, három regionális kormánya és egy – miként beigazolódott – igen gyenge központi kormányzata volt. A három tartományi kormányzat alapvetően a hagyományos törzsi vezetők hitbizománya volt, mellettük csak néhány városi kereskedő rúghatott labdába. Az ország a világ legelmaradottabb államai közé tartozott: az egy főre jutó nemzeti jövedelem 35 dollár körül mozgott. Az egymilliós népességből tizenhatan végeztek egyetemet, nem voltak középiskolák, az analfabétizmus pedig meghaladta a 90%-ot. Fezzán tartományban három francia orvos működött, de nem volt jobb a helyzet Küreneikában (18) illetve Tripolitániában (80 orvos) sem. Ez utóbbiak ráadásul alapvetően az itt élő negyven ezres olasz kolónia szolgálatában álltak.

Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal ápolt különleges kapcsolatnak, amelyet – miként látni fogjuk – a lakosság nagy része a kolonializáció folytatásaként értelmezett, kiemelkedő esemény volt, hogy 1954-tól a két nyugati ország katonai támaszpontot üzemeltett Líbia területén, illetve, hogy ugyanezen év július 29-én Tripoli és London húsz évre szóló szövetségesi viszonyról írt alá megállapodást. Szeptember 29-én pedig az Egyesült Államokkal létrejött egyezmény értelmében – gazdasági segítségnyújtás fejében – megkezdhette működését a térség legnagyobb amerikai légitámaszpontja (Wheelus). 

A Tlassz-fiú Franciaországba menekülésével Szíriában is kezdődik a korábban Irakban látott politikai játszma: a hatalom korábbi birtokosai/kivételezettjei közül ki prolongálhatja politikai/gazdasági befolyását a rendszer megváltozásakor, a hatalommal utolsó pillanatban szembe forduló egykori vezetők közül ki lesz szalonképes a nemzetközi közösség számára. A tülekedés nagy: van, aki már évtizedekkel (Rifaat al-Aszad, Háfiz testvére), van, aki évekkel (Abdulhalím Khaddám, Háfiz majd Bassár második embere) ezelőtt ugrott ki s most londoni és párizsi emigrációból szidja a rendszert. És most következnek a süllyedő hajót az utolsó pillanatban elhagyók tömegei. Köztük az említett Manáf Tlassz, a légierők titkosszolgálatának különleges egységeit vezető főtiszt, Musztafá Tlassz világbajnoki hosszúságú védelmi miniszter (1972-2002), történész, könyvkiadó, a rendszer kikerülhetetlen tótumfaktuma, aki Háfiz al-Aszad talán legközelebbi harcostársa volt.

Éppen a szunnita Tlassz kapcsán emlegetik – annak ellenére, hogy anyai ágon ő is kapcsolatban állt a kisebbségi alavitákkal –, hogy az Aszad-rendszer mégsem volt az alavita kisebbség kizárólagos hitbizománya. Emlegetik ezt a rendszer szíriai apologétái, hangsúlyozván, hogy a felekezeti hovatartozás nem számít(ott) a politikai/gazdasági struktúra alapkövének. S szeretik emlegetni ezt a nyugati szakértők is, miként barátom kiváló blogjában is emlegette őket a napokban. E szakértők újabban mulasztják el kiemelni, hogy az Aszad-rendszerben fontos politikai-katonai-gazdasági pozíciókat szereztek az alaviták mellett drúzok, keresztények és az egész nem üzemelhetett volna a szunnita városi felsőközéposztály támogatásával.

Az alaviták és kisebb részben a drúzok vezető katonai/titkosszolgálati pozícióba kerülése ismert történet: a francia mandátum időszakában a megszállók a kisebbséget –  s közülük is a gazdaságilag legelhanyagoltabb s politikailag legkevésbé öntudatos alavitákat –  preferálták, amikor megkezdték a helyi erőkből álló lokális erőszakszervezetek kiépítését. A függetlenséget követő több évtizedes anarchia után a hatalmat megszerző alavita főtiszti kar hamarosan kiegyezést kezdeményezett a jelentős regionális (így libanoni, egyiptomi), európai és főként tengerentúli (mindenekelőtt latin-amerikai) gazdasági kapcsolatrendszerrel rendelkező keresztény felekezetekkel.

A kiépülő alapvetően szekuláris állami berendezkedés volt az, ami a már a francia mandátum korszaktól kialakuló hasonló gondolkodású vezető szunnita városi kereskedő réteget a hatalom mellé állította. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amikor  a rezsim keményen fellépett a szunnita iszlamisták ellen (a hamái vérfürdő), ez a szekuláris szunnita felső-középosztály kiállt a rendszer mellett; hangsúlyosan annak szekuláris politikája miatt. Ezt a társadalmi bázist próbálta szélesíteni a hatalom a kilencvenes években, amikor a közép- és észak-szíriai szunnita parasztság majd az ezredforduló után  a kurdok felé tett alapvetően gazdasági mozgásterüket bővítő gesztusokat.

Ezzel együtt a hatalom birtokosai (legfelső politikai és erőszakszervezeti szinten) néhány „dísz-szunnitát/keresztényt/drúzot” leszámítva alapvetően alaviták voltak. És amiről szinte egyetlen elemző sem ír: túl a politikai-katonai elit alavita dominanciáján milyen fontos szerepet játszott (s hanyatló tendenciával játszik) az ország vezetésében az alavita klánok tanácsa s azon belül milyen döntő befolyással rendelkezik néhány alavita család.

A hagyományos törzsi felosztás szerint az alavita családok négy nagy klánba sorolhatók.

• A legjelentősebb klán (al-Kalbíja), amely a Latakija (al-Ládziqíja) feletti al-Qardáhához kötődik s az alábbi családokat foglalja magába: al-Navászira, al-Qaráhila, al-Dzsulajqila, al-Rasávija, al-Saláhima, al-Raszálina, al-Dzsardíja, al-Darávisza, al-Salaf, Muhammad.
• A Marqab környéki családok (al-Khajjátún): al-Szarámita, al-Makhálisza, al-Faqávira, al-’Amámira.
• Al-Haddádún: al-Maháliba, Banú ’Alí Jasútíja, al-’Anáríja al-Matháliba.
• Az Aleppó környékén élő al-Mutanávira: al-Namíáltíja, al-Szavárima, al-Maháriza, al-Basáriga.

Az elnök családját is adó Kalbí- és a Haddád-klánok (ebben a legbefolyásosabb család a Makhlúf) képviselték a tanács magját, a bel- és külpolitika fő vonalait, valamint a gazdaságpolitika – számukra természetesen előnyös – koncepcióit is ők fogalmazták meg.   

Hat-hét évvel ezelőtt észak-nyugat szíriai keresztes várak bejárása során gyakorlatilag végigkutyagoltam az alavita törzsterületet a libanoni Tripolitól al-Sajkh Badr-on, al-Qardáhá-n át Manbidzsig és a törökországi Antakya-ig. Az itt szerzett tapasztalatok tükrében ma valós az alavita lakosság félelme a bosszútól – akár volt köze a hatalomhoz, akár nem. A tizenkilencedik században az oszmán szultáni hatalom megtiltotta az alavitáknak, hogy a tengerparttól számított öt kilométeres sávban letelepedjenek. Most – tekintve felkelők néhány sarkos kijelentését – sokan ezt a letelepedési öt kilométeres zónát a tenger irányába jelölnék ki. 

A szíriai helyzet eszkalálódása számos kérdést vet fel az ország jövőjét illetően. Az ország politikai struktúrája, társadalmi szerkezete sokban különbözik a hozzá hasonlóan véres kataklizmán átesett Líbiáétól, de a kevesebb emberáldozattal járó, de jelentős – igaz, eddig nem gyökeres – átalakulást hozó Egyiptométól vagy Tunéziáétól. Lássuk néhány szír-specifikus problémát, amelynek lehetséges kimenetelei súlyos félelmeket indukálnak.

Az egyik ilyen maga az elharapódzó erőszak. A békés, tárgyalásos rendezés lehetetlensége mögött persze ott rejlik fél évszázad elfojtott-elnyomott politikai és társadalmi feszültséghalmaza. Az autokratikus hatalom pedig értelemszerűen nem teremtette meg a feltételeit a véleményalkotás és -ütköztetés, valamint a kompromisszumkeresés – saját történelmi tapasztalatainkból tudhatjuk – egyáltalán nem egyszerű gyakorlatának. És a kialakult véres káosznak van egy Szíriában különösen erőteljes társadalompszichológiai hatása is. Az ország lakossága ugyanis (legyenek a kivételezett kisebbségek vagy a korlátok közé szorított többség tagjai) egyöntetűen élvezték az ugyan erőszak árán (is) létrehozott stabilitást és a valóban kirívóan jó hajdani közbiztonságot. Ennek az illúziónak az elvesztése nagyon meg fogja nehezíteni a jövendőbeli hatalom dolgát a káosz felszámolásában.

Ehhez kapcsolódik a másik megfogalmazható félelem: az állami erőszak, aminek mostani végrehajtói eddig a stabilitás letéteményesei voltak, azaz a reguláris erőszakszervezetek, elveszítették társadalmi támogatottságukat. A kormány oldalán felbukkanó – azaz általa ilyen-olyan módon, de legitimált – szabadcsapatok (mint a Sabíha-milíciák) kontrollálatlan tevékenysége pedig tovább rombolja a hivatalos erőszakszervezetek presztízsét. S ha hozzászámítjuk ehhez ezen intézmények rendkívül kényes felekezeti hovatartozás-problémáját, újjáépítésük elképesztően nehéz feladat lesz.

Mindez ráadásul egy olyan társadalomban, amely végzetesen megosztottá vált. Ezt pedig tovább mélyítheti a felkelők oldalán is tapasztalható, el nem tagadható erőszak. Hogy a jelenlegi hatalom bukása esetén miként lesz elkerülhető az eddig hatalomgyakorló kisebbség(ek) elleni erőszakos fellépés, ugyancsak kétséges.

A harmadik probléma: megoldható-e a konfliktus külső erők beavatkozása nélkül. A válasz – úgy tűnik – igencsak tagadó jellegű. Ebben az esetben pedig – legyen a külföldi intervenció akár politikai, akár katonai, akár arab/muszlim vagy horribile dictu nyugati – generációkra lesz szükség, hogy az ezt követő általános társadalmi frusztráció megszűnjön. (Mellesleg ez – tekintve a térség történelmét mondjuk a keresztes háborúktól kezdve a Szaddám Huszajn elleni támadásig – megszüntethetetlen és agresszív ellenlépések ideológiai táptalajául szolgálhat majd hosszú évtizedekig.)

A másfél éve tartó kvázi illetve effektív polgárháborús állapot lassan szétzilálja a gazdaságot is. Azt a gazdaságot, amely a szinte teljes autarkiából éppen az elmúlt évtizedben kezdett fokozatosan kibontakozni. A teljesen széteső gazdaságot egy várhatóan szabad piaci állapot még súlyosabb helyzetbe hozhatja, tekintve, hogy a szíriai társadalmi stabilitás egyik alapja éppen a részleges autarkián alapuló széles kis- és közép iparos és kereskedő réteg, amely egy ilyen berobbanó új struktúrában – miután három generáció szocializálódott másképp – szét fog hullani.

És hogy a szocializációnál maradjunk. Az a kulturális és szellemi háttér, amit az elmúlt öt évtized kialakított, nem váltható fel egy csapásra egy, a demokratikus játékszabályokat a szellemi és kulturális életben könnyen alkalmazható gondolkodásmóddal. Ezt nem is nagyon magyaráznám, nézzünk csak körül a saját házunk táján.

A többségi szunnita arabok várható helyzetbe kerülése – most nem elmélkedek azon, milyen politikai színezetben – komoly vallási és etnikai kihívásokat jelent majd. Túl a politikai/katonai hatalmat eddig birtokló alavita és a gazdasági pozíciók jelentős részét magáénak mondó keresztény kisebbségek létükben való fenyegetettségén, ott a kurd probléma, annak regionális, azaz nemzetközi vetületeivel. A szíriai kurdok jó része két évtizede figyeli iraki testvéreik kvázi-államalapító tevékenységét, profitál belőle és követni szándékozik a példájukat. Ha szunnita iszlamista színezetű új hatalom jön, a kurdok ez irányú a törekvése felgyorsulhat.

Végül: a hatalmi változás nagyon komoly geopolitikai következményekkel járhat. Erre sem térnék ki részletesen, mert Törökországtól Izraelen és Iránon át Európáig mindenki érintett az ügyben. Ez magyarázta, hogy milyen sokáig hallgatott a nemzetközi közösség; nem volt érdeke a fennálló és megszokott rendszer megváltoztatása. Ha azonban ez mégis bekövetkezik, összeülhetnek a geostratégiai elemzők, serényen dolgozhatnak a politikai think tankek

Ez a poszt a félreértések elkerülése végett nem a status quo apologetikája akar lenni. Csak miután Szíria a megszokottnál sokkal közelebb áll a szívemhez, aggódom. Érte. 

Mukhtár bin Naszr, a tunéziai hadsereg sajtótájékoztatóját nézem. Bejelenti, hogy az ország déli régiója, az Algéria és Líbia által határolt sivatagi háromszög zárt katonai területté nyilváníttatott. Csak a munkájukat ott végzők, valamint engedélyt szerzett turisták (ez utóbbiak katonai kísérettel) juthatnak be a természeti szépségekben egyébiránt tobzódó régióba. Mindez pedig azért, mert e térségben az utóbbi időben különösen megerősödtek a különféle – a hivatalos tunéziai jelentések szerint főként – az al-Káida helyi leányvállalatához (Al-Káida Szervezet az Iszlám Magribban/al-Qaeda n the Islamic Maghreb-AQIM/  تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الاسلامي) tartozó fegyveresek katonai célpontok elleni támadásai.

A radikális iszlamisták sivatag felől tapasztalható szivárgása minden, a Szaharától északra és délre található államban érzékelhető Mauritániától Malin át Líbiáig. De a tunéziai kormánynak nemcsak velük van baja. Komoly kihívást jelent számára a szalafiták már említett egyre erősebb belső társadalmi háttérbázisra épülő politikai nyomása is.

Legutóbb a fővárostól északra fekvő La Marsa városban csaptak át permanens tüntetéseik véres összecsapásokhoz a rendfenntartó erőkkel. Az ok, hogy sérelmezték egy kiállítás műalkotásait, mondván, azok sértik az iszlám szellemiségét. Anélkül, hogy műelemzésekbe bocsátkoznánk, arra érdemes figyelni, hogy a mérsékelt iszlamista Nahda Párt ( حزب النهضة) vezette kormány – miként vezetője Rasíd al-Gannúsí a tavaly őszi választások előtt/alatt/után többször megerősítette – az előző, Ben Alí-féle rendszer kirívóan szekuláris törvényének módosítása mellett, egyelőre nem tett lépéseket, úgymond a társadalom (re)iszlamizálására.

Igaz, ami késik, nem múlik – mondhatják a szkeptikusok, de az események egyelőre nem erre hatnak. A kormány sokkal inkább a bukott rezsimhez kötött (valójában az aktuális kormányzati garnitúrától függetlenül sokkal mélyebb társadalmi gyökerekkel rendelkező) az egész államapparátust átszövő korrupció felszámolásával bíbelődik – egyelőre nem sok sikerrel. Egymás után mondanak le tagjai és vezető tisztségviselői. A kiábrándultság élesztheti fel az iszlamisták radikálisabb erőit – akár a kormányoldalon is.

A gyors kiábrándulást gyorsíthatja a másik megoldatlan probléma: a gazdaság stagnálása vagy a munkanélküliségi kérdés (ami például közvetlen kiváltója volt az eseményeket elindító híres önégetésnek).  Nem látszik előrelépés. Ugyanakkor a szalafiták – főként a vidéki kisvárosokban egyre aktívabbak. Pénzügyi támogatásuk sem titkos: szaúd-arábia kormány- és magánalapítványok a hit megtisztítása és megújítása érdekében öntik beléjük a pénzt.

A szalafita támadások célpontjai ól kiválasztottak. Elsősorban a kormánypártok és baloldali/szekuláris politikai szervezetek irodáit gyújtogatják fel. Az – iszlám világban egyébiránt szinte egységesen – betiltott Felszabadítás Párt (حزب التحرير) és a Nahdából kivált radikálisok által létrehozott Középút Egyesület (الجمعية الوسطية) aktivistái szervezik a szalafiták heti rendszeressége bekövetkező demonstrációit.

Valami „eredmény” már mutatkozik is. A Nahda Párt néhány prominens vezetője – köztük az alapító Szádiq Shoro és Habíb al-Lauz – azt szorgalmazzák, hogy legalizálják a Felszabadítás Pártot s a mélyen vallásos társadalmi rétegek felé nyújtott gesztusként alakítsák azt a Nahda egyik szövetségesévé. A Gannúsí fémjelezte vezetőség egyelőre hezitál, tudván, hogy a szélsőséges erők politikai legitimálása nem biztos, hogy együtt jár majd újabb szavazatmaximalizálással az elkövetkezendő választásokon. Mindenesetre a gazdasági-társadalmi válságra adott eddigi elégtelen válaszok tovább radikalizálhatják a szélsőséges islamistákat.  És hogy megint kissé kitekintsünk: kiváncsian várjuk az iszlamista politikai erők szereplését a Tunézia keleti szomszédjában, Líbiában hamarosan bekövetkező parlamenti választásokon. Tovább tart-e az ilyen-olyan színezetű, irányultságú – tehát korántsem homogén – reiszlamizációs folyamat. 

Nem tudjuk még, hogy az újonnan megválasztott egyiptomi elnök, Muhammad Murszí tényleges hatalma meddig terjed majd. (A küzdelem e téren is zajlik a katonai apparátus és a mérsékelt iszlamisták között.) Kétségtelen azonban, hogy a Muszlim Testvériség esetleges sikertelensége radikalizálhatja a tömegeket és még szélesebb társadalmi támogatással kecsegtetheti a szélsőséges iszlamistákat, jelesül a Fény/Núr Pártot és a szalafitákat.

Ezeket a legszélsőségesebb radikálisok, a dzsihádisták inspirálhatják. Külön oda kell figyelnünk a dzsihádisták spiritus rectorára, az egyiptomi Ajman al-Zaváhiríre, az al-Káida jelenlegi vezető személyiségére.

Zaváhirí az Egyiptomban másfél éve zajló folyamatokat követő megnyilatkozásai alapvetően együttműködésre szólították fel az iszlamista szervezeteket, azaz mindenekelőtt a Testvériséget és a szalafitákat.  A ellenség közös – így Zaváhirí: az Egyesült Államok, a Nyugat és Izrael. A cél pedig az egyiptomi társadalom (re)iszlamizációja.

Eddig semmi gond nincs – a Zaváhirí-féle gondolatmenetben. De a radikális iszlamista vezető egy korábbi, a Testvériségtől való eltávolodása idején, a nyolcvanas években írott művében („Keserű aratás: a Muszlim Testvériség hatvan éve”) már pontosan megfogalmazta azokat a kritikákat, amelyek alapján a szalafiták támadni fogják a Tesvériség a hatomban folytatott politikáját – amennyiben abban nem történik érdemi változás.

A Zaváhirí-kritika lényege.

• A Testvériség vezetőinek a mindenkori hatalommal való kollaborálása (enyhébb esetben kompromisszumai) kezdve az alapító, Haszan al-Banná az uralkodóval, Fárúq királlyal fenntartott jó személyes kapcsolataitól a későbbi vezetők (Abd a-Nászir/Nasszer, Al-Szádát/Szadat és még Mubárak is) iránt tanúsított időnként ugyancsak pozitív hozzáállásáig.

• A kritika másik alapvetése: a Muszlim Testvériség hajlama a világi hatalmak által létrehozott alkotmány(ok) elfogadására.

• A harmadik pedig, hogy a politikában a Testvériség elfogadja a békés demokratikus játékszabályokat.

• A negyedik, legsúlyosabb kritika – amely a szalafiták részéről biztosan felmerül majd az elkövetkező hónapokban – az, hogy a Testvériség hajlamos arra, hogy elfogadja: a sarí’a nem kizárólagos forrása a ma fennálló jogrendszernek. Ez elfogadhatatlan a szalafiták számara.

Mindez Zaváhirí számára azt a következtetést eredményezi, hogy a Testvériség ezáltal az Ördög és annak földi megtestesülései, azaz az iszlám-ellenes Nyugat szolgálatába áll. Sőt, annak egyik legfőbb eszközei lesznek az iszlám ellenében.

A Testvériség igaz útra kerülésének feltételéül Zaváhirí teljes bűnbánatot követel a Testvériség vezetőitől, valamint három alapvető reformban jelöli ki az iszlamista kormány feladatait. Ezek:

• Jogi reformok. Ennek lényege, hogy a sarí’a legyen a jog kizárólagos alapja.
• Politikai reformok. Egyiptomot újra az arab (és az iszlám) világ vezető hatalmává kell emelni, amely következetes iszlamista politikát folytat Ennek értelmében fel kell mondani az Izraellel kötött békét, a zsidó államot nem szabad elismerni, az ellen való harcot meg kell kezdeni, Gáza blokádját fel kell oldani. (Murszí ez irányú tapogatózásai elgondolkodtatóak, de az egyiptomi politikára gyakorolt amerikai befolyás hatását nem szabad szem elől téveszteni.) Ennek biztosítása érdekében fel kell oldani a rendkívüli állapotot, fel kell számolni a katonai törvényszékeket és az erőszakszervezeteket (hadsereg, rendőrség, titkosszolgálatok) iszlamizálni kell. Ez a jelenlegi erőviszonyok és a hadsereg/titkosszolgálatok pozíciói ismeretében erősen illuzórikus elképzelés lenne.
• Társadalmi reformok. A társadalom teljes iszlamizációja az oktatástól az intézményhálózatig. Mindenekelőtt a korrupció (faszád) felszámolása.

Ezek az elképzelések túlzónak hatnak. De a Testvériség sikere erősen függ a szalafiták támogatásától is. Ők pedig ilyen és ehhez hasonló követelésekkel állnak majd elő. A velük való konfrontáció is a Testvériség helyzetét nehezíti. A mérsékeltek esetleges – akár a katonák által indukált – kudarca pedig az ilyen és ehhez hasonló elképzelésekkel nyomuló szalafiták társadalmi bázisát növelheti. Nem kicsi tehát a tét. A mérsékelt iszlamisták bizonyíthatnak. 

Végre tudjuk ki az elnök. Muhammad Murszí hivatalosan is Egyiptom köztársasági elnöke. Ezzel – mondhatnánk – a Muszlim Testvériség révbe ért. A választások útján megszerezhető politikai pozíciók immár a legsikeresebbnek nevezhető legrégebbinek számító iszlamista szervezet kezében vannak. Többséget birtokolnak a parlament mindkét házában, övék a köztársasági elnöki cím és évtizedek óta birtokolják a szakszervezeteket is.

És ha hozzá vesszük, hogy az elmúlt fél évszázad során kiépítettek egy gyakorlatilag az államival párhuzamos szociális, egészségügyi és nevelési intézményrendszert, elgondolkozhatunk. Mindenekelőtt arról, hogy miért is várta bárki, hogy a Mubárak-rezsim bukása/buktatása után más erők is labdába rúghatnak az egyiptomi politikai életben. A szekulárisok, a liberálisok – amellett, hogy egy rendkívül vékony városi rétegre korlátozódik társadalmi háttér-bázisuk – valójában haszonélvezői voltak a hadsereg által kontrolált előbbi rendszernek. Persze a szabadság köreit ők is tágították volna Nem volt viszont befolyásuk sem a városi alsó-középosztály és a nincstelenek egyre növekvő tömegében, sem pedig a lakosság nagy többségét kitevő vidéki Egyiptom fellahjai körében.  Az elnökválasztás eredményei is erre mutattak. (Az e heti Mancsban lesz erről egy írásom, ha majd elérhető lesz a neten, idelinkelem.)

A reiszlamizáció az iszlám társadalmak reformjának alapvető útja. Különösen például a Nílus-völgyi országban, ahol Haszan al-Banná, az alapító nyolcvan éve lefektetett elvei alapján vetették meg a társadalom helyes (iszlám) útra visszaterelésének lépcsőzetes programját. Ennek végeredményét láthatjuk most.

Banná, a pedagógus, aki családja révén a szunnita iszlám legszigorúbb vallásjogi iskolájának, a hanbalitának a szocializáltja volt, úgy látta: az iszlám országainak – így saját kora Egyiptomának – lakossága eltávolodott az iszlám tiszta forrásaitól. Ez a tévelygés nem csak a kolonializáció révén egyre inkább jelen lévő nyugati kulturális hatásnak tudta be, hanem az iszlám belső változásainak is. Így kerültek célkeresztjébe a népi iszlám lépten-nyomon jelen lévő megnyilvánulásai is.

Banná nem volt nagy teoretikus, sokkal inkább gyakorlatias ember. Nem mélyült el mély társadalmi elemzésekben, vagy az okok tudományos feltárásában. (Megtette ezt egy generációval később harcostársa, Szajjid Qutub, akit ma is a Muszlim Testvériség nagy teoretikusának tartanak.) Gyakorlatiassága már a mozgalom kezdetén, 1928-ban, a Szuezi-csatorna partján fekvő városban, Iszmáílijában megmutatkozott. Kidolgozta a mozgalom egyszerűnek tűnő – de mint a jelen események is bizonyítják – végül is eredményes metodikáját.

Ennek lényege, hogy a mozgalmi tevékenységet három fázisra osztotta. Elsőnek a titkos igehirdetést és a mozgalom szimpatizánsi és propagátori hálózatának kiépítését tartotta. Ennek során minden településre, minden közösségbe el kellett juttatni a mozgalom ügynökeit.

Második lépésként – még szintén a fél-illegalitás talaján állva – meg kellett kezdeni a tiszta iszlám alapelvein működő intézményi hálózat kiépítését. Ez mindenekelőtt – Banná szakmájából adódóan és annak társadalom-nevelési stratégiai jelentősége – oktatási intézményeket jelentett, illetve a létező intézmények befolyás alá vételét. Azt követte a továbbiakban a korrupt állam állam által felügyelt/elhanyagolt egészségügy és szociális intézményrendszerek alternatíváját kellett megteremteni. Ez volt a Testvériség munkának leghosszabb és legsikeresebb fázisa, aminek következtében a hivatalossal párhuzamos – és attól többnyire jobban működő – intézményi hálózatuk jött létre; az e téren gyenge és korrupt állam félig-meddig támogatásával.

Banná szerint a társadalom ilyen módon történő megtisztítása/megnyerése után kellett, hogy következzen a politikai hatalomért vívott fázis. Ez hosszú – üldöztetésekkel, kivégzésekkel és kompromisszumokkal végigkísért – időszak ért el mára a csúcspontjára, a parlamenti és elnöki pozíciók megszerzéséhez. Kérés persze mindig akad. Például: engedi-e a Testvériség valós politikai hatalomgyakorlását az ahhoz hatvan év alatt igencsak hozzászokott hadsereg és csatolt részei. 

Timbuktu már az események kezdetén felkerült a hír-térképre, miután elterjedt, hogy az iszlamisták megkezdték a városban található – és egész Nyugat-Afrikában a legnagyobb középkori iszlám kéziratgyűjtemény megsemmisítését. Hogy ez az elképzelésük meddig jutott a megvalósításban, még kérdéses, viszont több támadás indult a városban található szúfi emlékhelyek ellen. Miként az Anszár al-Dín szóvivője, Sanad Oulad Bouamama kijelentette: céljuk, hogy az iszlám magreb vallási-kulturális központjának számító Timbuktut megtisztítsák minden Muhammad vallásától idegen és káros hatástól és a „tiszta iszlám” nyugat-afrikai fővárosává tegyék.

 

A televíziókészülékek összetörése afganisztáni emlékképeket indukálnak. A dohányraktárak felgyújtását különösen ellenzik a helyi kereskedők, mondván, nincs olyan muszlim vallásjogtudós, aki tiltaná a cigarettázást. Másrészt arra emlékeztetik a túlbuzgó iszlamistákat, hogy ideológiai hittestvéreik Afganisztánban semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy hasznot húzzanak a kábítószer-bizniszből. (Ez persze így ebben a formában nem igaz, de a lényeg, hogy mit hisznek a timbuktui trafikosok…)

 

A rombolóerők kiélésének másik terepe a sírok, mauzóleumok és emlékművek világa. A szalafita irányzat ragaszkodik ahhoz az isteni törvény-értelmezéshez, miszerint imádkozni és zarándokolni csak a mekkai Kába szentélye felé lehet, minden más fohásszal, imával, közbenjárási céllal történő sír-látogatás – legyen az elhunyt bármilyen erényes és elismert muszlim – az Istenhez való társítás (sirk) kategóriájába esik. Ezek alapján indult támadás a városok emlékművei ellen. A társadalom igazi ellenállásba azonban az a törekvésük ütközik, hogy felszámolnák a Nyugat-Afrikában különösen fontos társadalmi-kulturális szerepet játszó muszlim „szent emberek” (marabutok) síremlékeit.

 

Valahol ez az az ügy, amiben kicsorbulhat a bicskájuk. Maliban – miként egész Nyugat-Afrikában – észak-afrikai muszlim kereskedők terjesztették el az iszlámot mintegy ezer évvel ezelőtt. Mégpedig az iszlám népi-misztikus irányzatát. A szúfizmus társadalomszervező ereje megkerülhetetlen lett. A beduinok de a városlakók és vidéki parasztok számára is egy-egy körükbe került általános tiszteletnek örvendő szúfi misztikus, „szent ember” sírja szakrális hellyé változott, amely köré szerveződött az adott közösség (törzs, család) spirituális élete. A marabut – az Istennel összekötött (marbút) ember – sírja összeköttetést jelentett és jelent a hívő számára, aki iránt a sírjához tett látogatásokkal fejezi ki tiszteletét és kérheti közbenjárását a transzcendens irányába.

 

A szalaf, azaz az első muszlim generációk számára ez a hagyomány valóban elfogadhatatlan és az iszlám előtti dzsáhilíja korára vagy a kortárs keresztényekre emlékeztethette őket. Az iszlám befogadásának népi szintje azonban igényelte ezeket a kvázi kapcsolódási pontokat a transzcendens, az isteni, Allah felé. A síiták számára ez bontakozott ki az imám-tanban és az imámok sírjainak látogatásában, a szúfizmusban pedig ezt találjuk meg a szúfi mesterek személye köré szerveződő kultuszokban.

 

Timbuktut „a háromszázharminchárom szent városá”-nak is hívják, tekintve az itt található tekintélyes számú szúfi mester-síremléket. Az ezek ellen irányuló iszlamista támadás komoly társadalmi ellenállásba ütközhet. Pedig a városokban a Vallás Segítőinek támogatásra lenne szüksége. A dzsihádista szalafizmussal feltüzelt sivatagi tuaregek államalapítási szándéka csak a helyi viszonyokhoz való adaptációval sikerülhet. Erre pedig nemigen mutatnak jelek.

 

Ami még súlyosabbá teheti a problémát, az az általam már többször is emlegetett Szudán példája. Bár a „nemzeti önrendelkezés” kétségtelenül szép és támogatandó törekvés, Dél-Szudán kiválása regionális hatású lehet: kézzel fogható célkitűzéseket adott az iszlamista eszmék hatása alá kerülő szaharai tuareg mozgalmak kezébe. Ennek alapján a szeparatista gondolatok több ország egységét fenyegetik Mauritániától Marokkón, Algérián és Líbián át Nigerig és Csádig.

Az Észak-Maliban iszlám köztársaságot kikiáltó szélsőséges szalafita iszlamisták megkezdték működésüket: betiltották a cigaretta árusítását és fogyasztását, a labdarúgás művelését és élvezetét, a televízió-nézést és a szakállak levágását. A tálibánra hajazó intézkedések nem véletlenek, az ideológiai platform közös. Az iszlám jog legszigorúbb értelmezését kívánják érvényesíteni és a mindennapokban bevezetni. A sarí’a ugyan eddig is 95%-ban muszlimok lakta ország törvénykezésének alapja, a szalafita értelmezés azonban idegen a helyi hagyományoktól.

 

A helyi lakosság és a külföld tiltakozása miatt ugyan a minap az iszlamisták és a központi katonai kormányzat között Gao-ban kötött egyezményben arra történt utalás, hogy sarí’a alkalmazása nem lesz szigorú, bevezetése pedig fokozatos lesz, a hétköznapok egyelőre nem erre mutatnak. Igaz, az a társadalom, ahol a sarí’át ilyen formán szeretnék alkalmazni, történelmi, társadalmi okokból alapvetően különbözik mondjuk az afgántól, így itt a szalafitáknak nehéz dolguk lesz – vagy mondjuk ki: kudarcra vannak ítélve.

 

A Szahara nyugati térsége több mint egy évtizede az al-Káida-hálózathoz sorolható iszlamista szervezetek egyik fő működési területe. Az dzsihádista szerveződés társadalmi háttere már a múlt század kilencvenes éveiben kirobbant algériai belső háború idején kialakult, amikor a kormányzat és az iszlamisták közötti véres összecsapások alatt/után az utóbbiak a déli, sivatagos területekre húzódtak vissza, ahol belekeveredtek az itteni tuaregek közötti törzsi viszályokba. A zömmel nomád tuaregek szívesen fel is használták őket egymás közötti erődemonstrációikban. Afganisztán, majd Irak elestével a nemzetközi iszlamisták közül sokan keveredtek e központi kormányzatok által nem felügyelt kietlen vidékekre, növelve a harci kedvet, tapasztalatot és humántőkét. Folyamatosan beavatkoztak a mauritániai belpolitikába (lásd egy korábbi posztot), de Algériában, Maliban, Nigerben és Csádban is számolni kellett velük.

 

Jelentős emberutánpótlást kaptak Muammar al-Qaddzáfí líbiai rezsimjének bukása után, amikor az Ezredest addig segítő zsoldosok egy része is délre húzódott és ilyen-olyan (többnyire persze anyagi) okokból csatlakoztak az iszlamistákhoz. Várható volt, hogy a kapacitás megnövekedése akcióra sarkall: Csád, Niger és Mali ideális terepnek számított.

 

Amikor március 22-én megbukott a mali elnök, Amadou Toumani Touré az őt megpuccsoló katonai junta képtelen volt ellenőrizni az ország teljes területét. Az északi régióban hamarosan jelentkezett a tuareg társadalmi bázison és iszlamista fegyverek erején nyugvó lázadó csoport, a Vallás Segítői (az Anszár al-Dín انصار الدين, franciául Ansar Dine). A csoport az Iszlám Maghreb Országának al-Káida Szervezethez (AQIM/Tanzím al-Qá’ida bi-Bilád al-Magrib al-Iszlámí/ تنظيم القاعدة ببلاد المغرب الاسلامي) sorolja magát s ebben az esetben – az azonos földrajzi környezet és műveleti terület miatt – ez a kapcsolat valós lehet. Az Anszár al-Dín elfoglalta az ország három északi tartományát, Timbuktut, Gao-t, Kidalt és Mopti egy kisebb részét, majd április 9-én kikiáltotta az Azawad Köztársaságot.

 

Az Azawad elnevezés tuareg eredetű és jelentése: a pásztorok földje. Magában foglalja Mali említett északi területeit, Niger nyugati felét, valamint Dél-Algériát és Líbia dél-nyugati csücskét. Malit illetően éppen azok a vidékek tartoznak Azawad földjéhez, amelyek mind földrajzi, mint etnikai értelemben eltérnek az ország déli felétől. Azawad alapvetően a Szahara világa vagy ahhoz ezer szállal (állattartás, kereskedelem) kapcsolódó vidék – tuareg lakossággal. Az ország déli része viszont a szavanna-övezethez tartozik, történelmileg, nyelvileg és kulturálisan is eltér az északi régióktól. Itt a lakosság nagy része a szub-szaharai etnikumokhoz tartozik (bambara, szoninka, kaszonké stb.). A két országrész között korábban sem volt kiegyensúlyozott a viszony: Azawad függetlenségéért több tuareg lázadás is kitört (1962-64, 1990-1995, 2007-2009) Ezek részletezésétől most eltekintenénk, de címszavakban.  Az első tipikus posztkoloniális zűrzavar-háború volt, míg a második szabályos polgárháború, amelyben tuareg oldalon a vezető szerepet már a Népi Szervezet Azawad Felszabadításáért (franciául: Mouvement Populaire de Libération de l'Azawad MPLA) játszotta. A 2007-09-es csetepatékban pedig már megjelentek az iszlamista erők, jelesül az említett AQIM.

 

Az MPLA-ban kezdte pályafutását az Anszár al-Dín vezetője, Iyad Ag Ghály is. Bár az ezredforduló idején kiegyezett a mali kormánnyal – amely jutalmul Szaúd-Arábiába küldte diplomáciai megbízatással. Az akkor még hedonista életet élő Ag Gály valószínűleg ott tért meg és lett az idén indult negyedik tuareg lázadás vezetője – immár dzsihádista köntösben. Mint egy igazi al-Káida-inspirálta vezető, célul tűzte ki a dzsihádita eszmék internacionalista terjesztését. A szervezet a finanszírozási céllal (is) történő emberrablásokkal – amelyek a térségben immár véglegesen elriasztották a Párizs-Dakar rallyt is – sem hagyott fel. Ezek mostanában Mauritániában és Algériában szaporodtak meg – mutatván a szervezet külföldi tervezett csapásirányát.

A hazai – és majdhogynem a nemzetközi – sajtó ingerküszöbét sem érik el az Irakban továbbra is napi rendszerességgel zajló robbantásos merényletek. A korábbi fő célpontok, az amerikai és szövetséges erők kivonultak, keresztény felekezetek nagy része emigrált, a maradék igyekszik láthatatlanná válni, a kormányerők (hadsereg, rendőrség és az államigazgatás alkalmazottjai) pedig érdektelenné váltak az utóbbi hónapokban a merényletek mögött álló szélsőséges szunnita iszlamista csoportok szemében. Azonban kiemelt jelentőségű maradt szemükben az egyre növekvő politikai, társadalmi, kulturális aktivitást mutató síita közösség. Erre utal, hogy az elmúlt fél év terrortámadásainak célpontjai szinte kivétel nélkül ők voltak: Bagdadban, Kerbelában, Nedzsefben és a déli Baszrában százával mérhető az áldozatok száma.

 

A hónap elején újabb nagyszabású merénylet történt: ezúttal az iraki Síita Vallási Alapítvány (Vaqf) Tanácsának (ديوان الوقف الشيعي) épületét döntötte romba egy robbanóanyaggal megrakott kisteherautót vezető öngyilkos merénylő. A legalább 22 (a romok eltakarítása után várhatóan még ennél is sokkal több) halálos áldozattal és sebesültek tucatjaival járó robbantás célpontkiválasztása nem volt véletlen. A Síita Vaqf Tanács alapvető szerepet játszik a síita közösségnek az utóbbi időben felerősödött törekvésében, miszerint saját felügyelete alá helyezi az országban található síita imámok és családtagjaik sírjait és egykori lakóhelyeit magában foglaló szent helyeket.

 

Az elképzelés természetesnek tűnik. Az imámokhoz kötődő teológiailag megalapozott emocionális kapcsolat – a szunnitáktól eltérően – a síita hívők számára alapvető. Az imamátus (Mohamed próféta és unokatestvére, Ali vérszerinti leszármazottjainak isteni inspiráción alapuló jogértelmező és közösség-vezető szerepe) a síiták számára az iszlám vallás egyik alappillére. Az életükkel kapcsolatos helyek, illetve sírjaik látogatása az istenivel való kapcsolattartás, az imák és fohászok színtere. Születésnapjaikon valamit haláluk/mártíromságuk évfordulóin tudományos konferenciák és egyéb kulturális rendezvények mellett síita hívők tíz- és százezrei, esetenként milliói zarándokolnak el sírjaikhoz.

 

És ezekből a szent helyekből éppen Irakban van a legtöbb. Nedzsefben található az első imám, Alí, Kerbelában – mártíromsága színhelyén pedig fia, a harmadik imám, Huszein sírja. Múszá al-Kázim és Muhammad al-Dzsavád (a hetedik és a kilencedik imám) mauzóleuma Bagdad Kázimíja-negyedében található. A tizenegyedik, utolsó előtti imám, Haszan al-’Aszkarí az ugyancsak iraki Szamarrában van és ide köthetőek az utolsó, rejtőzködő imám, a Megváltóként/Igaz Útra Terelőként (Mahdí) még látható életének eseményei. ) Itt található az a helyiség/folyosó/pince سرداب stb., ahova 872 körül belépve eltűnt az anyagi világból – majd a síita hagyomány szerint – még mintegy hetven évig közvetítők (vukalá’) útján kommunikált a hívők világával. (Ez az úgynevezett „kis rejtőzködés”/ghajba szugra kora.) 840 óta nincs kapcsolat közte és a mi világunk között (nagy rejtőzködés”/ghajba kubra); a síiták szerint visszatérése a gonosz/a káosz totális földi elterjedése idején várható – rendcsinálási céllal.

 

Éppen ez utóbbi szent hely, a szamarrái körül lángoltak most fel az indulatok. Az utóbbi hetekben ugyanis a Síita Vaqf Tanács lépéseket tett, hogy átvegye az államtól e szent hely feletti felügyelet jogát. A Tanács az iraki parlament által elfogadott 2005/19-es törvényre hivatkozik, amely rendezni hivatott az országban található vallási szent helyek, sírok és temetők igazgatási jogait. Ennek alapján a síita zarándokhelyeket a síita közösség kezelésébe kellene adni. A törvénynek azonban hát év alatt sem sikerült érvényt szerezni, annak ellenére, hogy a politikai karanténból Szaddám Huszein bukásával kikerült síiták gyorsan aktivizálódtak és néhány év alatt (önerőből, illetve hathatós iráni/libanoni támogatással) kiépítették – és kiválóan működtetik – politikai, vallási, kulturális intézményhálózatukat.

 

Mindennek és annak ellenére, hogy a végrehajtó hatalom lassan tíz éve többé-kevésbe a kezükben van, a szent helyek feletti igazgatási jogok terén még hátrányban vannak. Ennek akartak az utóbbi hónapokban véget vetni és a Síita Vaqf Tanács több lépést is tett – mindenekelőtt a szamarrái – sírok felügyeleti jogának megszerzése érdekében. A lépések szunnita ellenzői – mérsékeltek és szélsőségesek egyaránt – viszont az alkotmány 10. cikkelyére hivatkoznak, amely kimondja, hogy az állam feladata a vallási szent helyek, sírok, mecsetek védelme és biztosítása.

 

A Síita Vaqf Tanács szerint azonban az egykori Szaddám Huszein-féle Vallási Alapítványok Minisztériumának feloszlatásával (ez igazgatta anno az összes felekezet vallási központjait) az annak kezelésében lévő helyek nem kerültek automatikusan a szunnita vallási alapítványokat felügyelő intézmény fennhatósága alá, miként az folyamatosan hangoztatja.

 

Az egyelőre patthelyzetben lévő ügy mögött nem csak magasztos transzcendens célokat kell látnunk. Az ezekhez a szent helyekhez fűződő immár sokmilliós „zarándok-turizmus” jelentős anyagi bevételi forrás is az azokat felügyelő intézmények számára. A zarándokhelyek körül ugyanis teljes komplexitásában jelentkezik a turisztikai ipar szállodákkal, éttermekkel, elárusítóhelyekkel és egyéb szolgáltatásokkal. Ezekért is folyik a harc.

 

Hogy ez a harc eszkalálódik-e, kérdéses. Félő azonban, hogy ilyen prominens intézmény – mint a Síita Vaqf Alapítvány – elleni támadás nem alakít-e ki olyan helyzetet, mint a szamarrái imám-sírok elleni brutális robbantásos merénylet 2006-ban. Azt követően elszabadultak az indulatok és az amúgy is magas hőfokon égő feszültség felekezeti háborúvá szélesedett. Sokan most is ettől félnek. A legtekintélyesebb síita vallási vezető, Alí al-Szísztání nagyajatollah is megszólalt: mérsékletre intett minden felet.

Pénteken kitör a legvéresebb polgárháború – írja a nyugati sajtó (meg az arab) a minapi szíriai események kapcsán. A péntek persze minden héten kritikus nap, a déli ima mindig alkalom a gyülekezésre, majd a prédikáció utáni kormányellenes vagy kormánypárti tömegdemonstrációra. De, hogy az események most lépnének polgárháborús szakaszba? Nem tudom, mi kell a par excellence polgárháborúhoz? Talán egyfajta gettysburgi mező, két oldalon felsorakozott egyenruhás katonákkal, ágyútűzzel, szuronyos rohammal majd a végén a győztes vezető egyetemeken tanított beszédével? Ez biztos nem lesz Szíriában, a polgárháború azonban már régen elkezdődött.

 

Jól látszik ez abból is, hogy elkezdődött a közel-keleti polgárháborús és ex lex viszonyok egyik fő velejárója a túszszedés és emberrablás. Ha egy kissé áttekintjük a dzsihádista média papíralapú és elektronikus megjelenési formáit, még egy kis összesítést is készíthetünk arról, mi várható a helyzet további eszkalálódása esetén Szíriában – vagy ha az események túlnyúlnak az országhatárokon – akár a szomszédos Libanonban (ahol a határvidéken már meg is estek az első ilyen jellegű események).

 

A sarí’a – mind szunnita, mind síita értelmezésben – elutasítja a békeidőben történő emberrablást, legyenek annak elszenvedői muszlimok vagy más vallásúak. Háborús körülmények között a gyermekek és a harci cselekményekben és azok háttérmunkájában részt nem vevő felnőtt nők és öregek elrablása sem megengedett. (Az iszlám vallásjogban legitim háború amúgy csak az umma – a muszlimok közössége – és a nem muszlimok között lehetséges; a zsarnok muszlim vezető elleni fellépés súlyos legitimációs kérdéseket és feltételrendszert vet fel, aminek taglalásba itt nem mennénk bele.) Védettek továbbá a vallási emberek (így például a szerzetesek).

 

A háborúban részt vevők – különböző célokkal történő (lásd alább) – túszul ejtése azonban megengedett háborús eszköz. A nem-muszlimok helyzete azonban sokszor kényes lehet: mennyiben tekinthető a harci cselekményekben rész nem vevő, de az iszlamisták által az ellenség propagandagépezetéhez sorolt, extrémebb esetben USA-, Izrael-, stb. ügynöknek nyilvánított mezei újságíró harcoló félnek, például? Mindenesetre az elrabolt személyek – legyenek bármilyen vallásúak és foglalkozásúak – nem bántalmazhatók. Alkalomadtán bekövetkező – demonstratív célú – kivégzésük pedig szigorúan tiltott. Ezzel együtt persze emberrablás volt, van, lesz. A kis kitérőre csupán azért volt szükség, hogy rámutassunk: az emberrablóknak/túszejtőknek koránt sincs meg az a konszenzusos vallásjogi legitimációja, amire lépten-nyomon hivatkoznak.

 

A dzsihádista szájtokon részletesen taglalják, az emberrablás úgymond céljait. Az egyik – leginkább ajánlott – a demonstráció: egyrészt értésére adni a muszlimok közösségének, hogy maguk is az iszlám forrásától eltávolodva tévelyegnek, kvázi „visszatértek” az iszlám előtti „tudatlanság világába”, a dzsáhilíjába. A nem-muszlimok elrablása pedig a hitetlenek világának való üzenet: ti is tévelyegtek s lám még gyengék is vagytok (hogy ez megeshetett veletek). Ez utóbbi célból elrabolt személyek esetében megengedhetőnek tartják a túszok pénzért, politikai előnyökért vagy hittestvérek cseréjéért való kiadását. Miként demonstratív célból megengedett a túszok kivégzése is, miként erre horrorisztikus példákat láthattunk Irakban, Afganisztánban vagy a Szaharában.

 

Ezzel összefüggésben az emberrablások másik célja a korrupt vezetést kiszolgáló – vagy egyszerűen eltűrő – lakosság és/vagy az ellenségnek deklarált más vallású közösség/ország vezetésének és közvéleményének a megfélemlítése, illetve nyomásgyakorlás a korruptnak, iszlám-ellenesnek tartott politikai vezetésre.

 

Az anyagi haszonszerzés is a deklarált célok között található. Azzal a feltétellel, hogy amennyiben ez a túszejtő akció elsődleges célja, akkor már a tervezéskor rögzíteni kell, hogy az ebből megszerzett anyagi javakat úgymond az ügy érdekében, azaz a végrehajtó szervezet fejlesztése és/vagy más akciók finanszírozása érdekében használják fel.

 

A dzsihádisták az emberrablás célpontjait is osztályozzák: elsődleges célszemélyek az adott muszlimok lakta ország megdöntendő politikai vezetői, ideológusai, állami és erőszakszervezeteinek alkalmazottjai (tisztviselők, katonák). (Csak az iraki példák felsorolása könyvterjedelmet tenne ki.)

 

A mások célcsoport a valamilyen módon heterodoxnak tartott felekezetek vagy más vallási közösségek, kisebbségek. Az iraki keresztények tudnának erről mesélni – tekintve az ellenük lezajlott ilyen irányú támadásokat 2003 után. Ezek a csoportok különösen akkor kerülnek a dzsihádista szervezetek látókörébe, ha megegyeznek az előbb említett – a hatalmi pozíciókat birtokló – közösségekkel. Ez a helyzet például Szíriában, ahol a vezető politikai/erőszakszervezeti pozíciók a kisebbségi – ráadásul a szunnita muszlimok többsége által eretneknek tartott – alavita közösség prominens családjainak a kezében vannak. A szíriai hatalom még van annyira szilárd, hogy az emberrablások nem érintették ezt a csoportot, de fenyegetettségük egyre nő.

 

A nyugati sajtó természetesen a dzsihádisták harmadik célcsoportjával kapcsolatos akciókról ad legtöbbször hírt: a külföldiek – elsősorban nyugati állampolgárok – elleni túszejtő akciókról. Annak ellenére, hogy valóban példák sokaságát sorolhatnánk Mauritániától a Fülöp-szigetekig, az ezt a célcsoportot ért támadások aránya elenyésző az extrém iszlamisták  saját állampolgáraik ellen elkövetett emberrablásokhoz képest. Ezzel együtt – hogy visszatérjünk Szíriához – itt a nyugati állampolgárok biztonsági kockázata meghatványozódhat az elkövetkezendő időszakban.

 

Az emberrablások célterületeinek osztályozása országonként különböző. A dzsihádista weboldalak két területet emelnek ki, mint optimális zónát: a leginkább rurális, a lakott területektől minél távolabb fekvő – s ezáltal az államhatalom által a legkevésbé ellenőrzött – vidékeket és a nagyvárosok sűrűn lakott negyedeit. Az előzőre példa a Szahara, Pakisztán vagy Afganisztán hegyvidékei, míg az utóbbira bármely közel-keleti vagy dél-ázsiai metropolisz.

 

Szíriában eddig két zónában történtek emberrablások: az Szír-sivatagban (az iraki határtól nyugati irányban egészen Szalímíjá-ig (iszmá’ílita siita közösség által lakott kisváros Hamá közelében) és a szíriai-libanoni határvidéken. Az előbbi területeken – többek között szír állami alkalmazottakat, katonatiszteket, (libanoni) síita zarándokokat, míg az utóbbi régióban ingázó libanoni parasztokat raboltak el. Az esetek száma az utóbbi hetekben ugrásszerűen megnőtt, miután az al-Káida helyi leányvállalata, a Nuszra Front bejelentkezett, illetve a szíriai események egyre inkább beszivárognak az országgal – még mindig – szoros politikai szimbiózisban élő – Libanonba is. 

New York-i/Washingtoni-londoni és madridi terrortámadások csúcspontját jelentették a radikális iszlamista szervezet Nyugat-ellenes hadjáratának. Legalábbis ami a deklarált ellenség földjén végrehajtott sikeres akciókat illeti. Kísérletek – tudjuk – azóta is vannak, szerencsére sikertelenül. Az al-Káida és leányvállalatainak akciói azonban továbbra is kétarcúak maradtak. És a szervezet másik arca a Közel-Kelet reiszlamizálódó világában egyre nagyobb félelmet kelt.

 

Amikor Uszáma bin Ládin és, Ajman al-Zaváhirí egymásra talált és létrehozta a „Bázis”-t, a két vezető – ami a fő ellenség megjelölését illeti – két eltérő cél-prioritással érkezett. Míg a szaúdi milliárdos – a nyolcvanas-kilencvenes években Afganisztánban szerzett tapasztalatai alapján – a Nyugatban látta az elsősorban legyőzendő Sátánt, az emigráns egyiptomi orvos – a saját országában megélt elnyomás alapján – mindenekelőtt az iszlám országok Nyugattal (is) szövetségre lépő korrupt rezsimjeit tartotta az elsőszámú megsemmisítendő ellenfélnek.

 

Az al-Káida terrorhadjárata mindkét fronton szedett áldozatokat, de az ezredforduló utáni első években úgy tűnt, az Uszáma bin Ládin-féle Nyugat/USA-ellenes vonal felülkerekedik a korrupt rezsimekkel vívott harc prioritása felett. A nyugat biztonsági intézkedései és kemény ellencsapásai az elmúlt hét évben megritkították a Nyugat-ellenes akciókat, de a kétféle gondolkodás továbbra is tetten érhető az al-Káida franchise-hálózatában.

 

A korábban „kedvelt” közel-keleti működési terep az iszlám világ – fogalmazzunk így – geográfiailag periférikus területei (Afganisztán, a Szahara-vidéki Nyugat-Afrika, Indonézia) voltak. A Szaddám Huszein-elleni invázióval megjelent az új terep: a polgárháborús káoszba hulló országok kínáltak mozgásteret az al-Káida dzsihádista ideológiáját magáévá tevő szervezetnek. Irakban is párhuzamosan folyt a két ellenség elleni harc: nyugati katonák és a síita/keresztény lakosság és az (újjá)épülő államhatalom emberei egyaránt ott voltak az áldozatok között.

 

Az ezredforduló után hasonlóan meggyengült központi hatalom által többfrontos kvázi-polgárháborúvá szélesedett a jemeni helyzet. A földrajzi (észak-dél), törzsi, politikai, felekezeti megosztottságtól szenvedő országban – bár a sajtó tálalásában a leglátványosabb akció a USS Cole elleni támadás volt, az al-Káida csoportjai keményen harcolnak a kormány és a síita hauthisták ellen is. A „belső ellenség”, azaz a kormány elleni harc célja, hogy az országot a „dzsihád földjéből” a „győzelem földjévé” alakítsák és a sarí’át az élet minden területén érvényre juttató iszlám emirátust hozzanak létre. Társadalmi támogatottsága alapvetően helyi – főként déli – törzsekre támaszkodik, míg vezetői szaúd-arábiaiak: Sza’íd al-Sahrí és Ibráhím al-’Aszírí. A másik irányzat, amelyet az amerikaiak által likvidált jemeni Anvar al-’Aulaqí és a pakisztáni Szamír Khán vezet(ett), elsődleges célpontjainak az Egyesült Államokat és annak közel-keleti érdekeltségeit tartja. A két vezető kiiktatása a két irányzat közeledését vonta maga után és a jemeni kormány elleni harc kapott prioritást. Éppen akkor, amikor a „jemeni arab tavasz” (na, ez az ami tényleg nem volt) után arcot cserélt a vezetés. Manszúr Abd Rabbuh, az új elnök semmivel sem látszik erősebbnek elődjénél: az államapparátust és az erőszakszervezeteket ugyanazok a politikai, ideológiai, törzsi és felekezeti törésvonalak gyengítik, mint magát a társadalmat. És az államhatalom minden szintjén ott vannak azok, akik egyáltalán nem zárkóznak el a dzsihádista gondolkodástól.

 

A polgárháborús terep kezd „beérni” az al-Káida számára Szíriában is. A Nuszra Front megjelenése nem véletlen. Februárban az iraki belügyminiszter jelezte, hogy információik szerint dzsihádista fegyveresek szivárogtak be (a zömében szunniták lakta) Közép-Irakból a félsivatagos határon Szíriába. A Nuszra Front hamarosan saját médiával jelentkezett Fehér Minaret néven és Kelet-Szíriában valamint a fővárosban kezdett akciózni. A helyzet további eszkalálódásával aktivitásuk növekedése várható. Egyelőre még kérdéses, de a terep adott: kik kapnak prioritást, a helyi hatalom birtokosai, a szemükben eretnek síita alaviták és szövetségeseik vagy külföldi (elsősorban nyugati) célpontok.

Bár a legtöbb követővel bíró iraki síita vallástudós, Alí al-Szísztání nagyajatollah továbbra is naponta fogadja látogatóit és véleményt nyilvánít minden, a síita közösséget érintő kérdésben, előrehaladott kora (81 éves) miatt egyre gyakrabban emlegetik majdani utódlása folyamatát, s találgatják a helyét átvevő új mardzsa’ (a hívők által követendő jogértelmező) személyét.

 

Kétségtelen, hogy Szísztání a világ mintegy 200 millió síita közösségének legnagyobb tekintélyű vallási vezetője, akinek követői (a muqallidok) Irakon túl Dél-Amerikától a Közel-Keleten át Indonéziáig szinte minden síiták lakta országban megtalálhatóak. Szísztání a síita vallásjog hagyományosnak mondott, azaz politikailag passzív, az egyének hitéletére, cselekedeteire, a közöttük való interakciókra és a társadalom működésére szorítkozó irányzatát képviselő iskolának a folytatója. Mindez persze nem jelentette azt, hogy nem érintkezett a politikával: Szaddám Huszeinnel többször konfrontálódott, majd a nyugati megszállás és a polgárháború éveiben is többször exponálta magát. Mégpedig a kompromisszumok, az ön mérséklet hirdetőjeként, sokszor az egymással küzdő politikai felek közötti közvetítőként. Ezért is tekintenek rá úgy, mint az – eddig még – fennálló síita-kurd-(szunnita) kiegyezés egyik alapkövére. Hívei és támogatói – és természetesen az egységes Irakot fenntartani kívánó nemzetközi politikai tényezők – fontosnak tartják, hogy majdani utódja is ezt a vonalat kövesse.

 

Az utód személye persze kérdéses. A mardzsa’-választás (pontosabban mardzsá’-vá válás) nem hasonlítható más, ismert vallási vezető-választáshoz. Bár hivatalosan a mindenkori vallási vezető nem jelöl ki utódot, informálisan tehet utalást az általa preferált személyre. Ez azonban nem jelent automatikus utódlást. A legképzettebb és a társadalom által legelfogadottabb vallási vezetők – (nagy)ajatollahok, de esetlegesen alacsonyabb vallási rangú, de befolyásos hodzsetoleszlámok – hosszas tárgyalási és egyeztetési folyamatának eredménye lehet a megfelelő személy kiválasztása. E tárgyalások során sok minden latba esik: az elhunyt mardzsa’ említett informális akarata, a jelöltek közötti bonyolult hierarchikus, személyes, érdekközösségi viszony és – nem döntő tényezőként – az egyes vallástudósok által artikulált egyszerű hívek szándéka. A kiválasztott vezetőt azonban mindenképpen a hívők/követők közösségének elfogadása legitimálja. Mindebből kitűnhet, hogy a folyamat hosszú, az elfogadással együtt több hónapot, esetleg éveket vesz igénybe. A hosszú interregnum azonban kerülendő, élő autentikus jogértelmezőre mindig szüksége van a közösségnek.

 

A mardzsa’-választás tényezői között – bár hangsúlyozzuk: Szísztání esetében különösen nem politikai jellegű pozícióról van szó – megemlítendő még a bel- és külföldi politikai erők befolyása. Szísztáni széles körű, nemzetközi társadalmi bázisa miatt utódlása fontos lehet a régió minden politikai játékosának. Közöttük meg is kezdődött a küzdelem, s igyekeznek Szísztání közvetlen környezetében, illetve az iraki síita közösségben minél erősebb pozíciókat szerezni a választás idejére.

  

 Mindenekelőtt Irán. Az iraki Nadzsaf iráni riválisa, a hatalmas vallástudományi központtá fejlődött Qom nem tétlenkedett. Már fel is mutatta jelöltjét Mahmúd Hásimí al-Sahrúdí ajatollah személyében. A 64 éves Sahrúdí ajatollah Nadzsafban született, egyik vezetője volt az Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsának (Supreme Council for the Islamic Revolution in Iraq – SCIRI), 1999-2009 között pedig az iráni bírói testület élén állt. Bár az politikailag aktivista iráni vonal híve, nem tartozik a legkonzervatívabb vallstudósok körébe. Az utóbbi hónapokban az iraki síita közösségben Irán jelentős propagandát indított társadalmi támogatottsága megszerzéséhez. E kampány jegyében mind Bagdadban, mind a szent városokban (Nadzsaf, Karbalá), mind a dél-iraki területeken jelentős iráni támogatáshoz jutottak vallási alapítványok, iskolák és társadalmi intézmények. Sahrúdi jelenlegi iráni állampolgársága nem akadály. A síitáki igazi internacionalista közösséget alkotnak. Maga Szísztání nagyajatollah is megtestesíti ezt. Hidzsázi arab származású családban az iráni Meshedben született, ott és Qomban kezdte majd Nadzsafban folytatta vallástudományi tanulmányait s Irakban lett vallási vezető.

 

Hogy fokozzuk a nemzetköziséget: ugyancsak esélyes aspiráns Basír Huszajn al-Nadzsafí al-Pákisztání nagyajatollah, aki 1942-ben Brit-Indiában született, majd Pakisztánban nevelkedett (innen az al-Pákisztání jelző a nevében). A szintén Nadzsafban tanult, brit útlevéllel is rendelkező Nadzsafí a legmagasabb vallástudósi rangra emelkedett síita jogtudós az indiai szubkontinensről. Ki nem mondott hátránya az, hogy nem szajjid, azaz családja nem vezethető vissza a Prófétáig.

 

Ha a vallástudósi képzettséget tekintjük, a legesélyesebb jelölt Muhammad Iszhaq al-Fajjád nagyajatollah lehetne a befutó, már amennyire futkározásról egy 82 éves érett korú ember esetén beszélhetünk. Fajjád iráni és afgán állampolgársággal is rendelkező hazara, aki tíz éves kora óta él Irakban és tanulmányait Nadzsafban végezte. Szísztáníval együtt a nagytekintélyű előd, Abú’l-Qászim al-Khú’í nagyajatollah tanítványa volt, s mára vallástudósi tekintélye Szísztáníéval vetekszik. Mint Szísztání egyik legközelebbi munkatársa, éppen független személyiségként gyengék a pozíciói. Annak ellenére, hogy vallástudósi körökben elhangzó vélemények szerint Szísztání őt preferálná utódjaként.

 

Qomban élő jelölt még a 70 éves karbalái születésú Szádiq al-Huszajní al-Sírází nagyajatollah. A számos jelentős vallászudóst adó családja fontos szerepet játszott mind Irán, mind Irak vallásjog- és politikatörténetében. Sírází nagyajatollah jelenleg Qomban nagy tekintélyű hauzát igazgat. Jelöltségét nem az iráni kormány, hanem egyes nyugati (London, Párizs) körök forszírozzák.

 

Sötét ló győzelme ebben a “versenyben” eléggé elképzelhetetlen. Jogilag kiválóan képzett, társadalmi bázissal/intézményrendszerrel rendelkező mardzsa’ nem ugrik elő minden bokorból. Ezzel együtt más vallástudósok is aspirálhatnak, megfelelő vallástudósi, társadalmi és külhoni támogatás híján azonban esélyeik nem sok reményre jogosíthatják fel őket. 

 

Az első számú nadzsafi vallási vezető személye azonban kulcsfontosságú. Egyrészt iraki belpolitikai szempontok miatt: a heterogén síita közösség összetartása függ a vezető mardzsa' tekintélyétől. Ugyanakkor az ő személye lehet a síita-kurd kompromisszum fennmaradásának záloga is. Amennyiben ugyanis a politikusabb, aktivista iráni vonal nyer teret, annak a belpolitikai egyensúly felbomlása – és az egységes Irak jövőjének megkérdőjelezése – mellett jelentős regionális következményei lehetnek. Irán tovább növelheti befolyását Mezopotámiában, amire szüksége is van az “arab tavasz” folyományaként bekövetkező szunnita iszlamista előretörés kompenzálására.     

A parlamenti választások előtt két héttel az algériai iszlamista pártok szövetsége (Zöld Algéria Tömörülés (Takattul al-Dzsazá’ir al-Khadrá’/تكتل الجزائر الخضراء) több nyilatkozatban magabiztosan kijelentette, hogy számításaik szerint a referendumon 350 parlamenti helyet szereznek a lehetséges 462-ből. Végül csaknem a közel-keleti közölt mindenkori számadatok és a valóság között megszokott egy nagyságrendű osztáshoz kellett folyamodni: a május 10.-én megtartott választásokon a Zöld Algéria Tömörülés 48, az összes iszlamista erő pedig mindössze 59 parlamenti helyhez jutott. Az „algériai Erdoǧannak” kikiáltott veterán iszlamista politikusnak, Abdulláh Dzsáb Allának (Fejlesztés és Igazságosság Frontja – Dzsibhat al-’Adála va’l-Tanmija/جبهة العدالة والتنمية) mindössze 7 helyhez elegendő szavazatot sikerült begyűjtenie.

 

Az iszlamisták csalódása óriási. Nem véletlenül. Erőik tunéziai (Nahda Párt), egyiptomi (Szabadság és Igazságosság Pártja/Muszlim Testvériség és a szalafiták/Núr-Fény Párt) és marokkói (Igazságosság és Fejlesztés Pártja) fölényes győzelmei és kormányra kerülésük után hasonló előretörésre számítottak Algériában is. Abban az országban, ahol a kilencvenes évek elején– minden magribi országot megelőzve – egyszer már majdnem hatalomra kerültek. Előbb 1990 júniusában fölényesen nyerték az önkormányzati és tartományi választásokat, majd az ugyanezen év decemberében lezajlott parlamenti választások első fordulójában újra nekik állt a zászló. Persze csak addig, amíg a hadsereg be nem avatkozott. Az utána bekövetkező események ismertek: a hadsereg beavatkozása, a választások leállítása, katonai kormányzat, polgárháború ijesztően véres eseményekkel – egy idő után mindkét oldalon.

 

Most azonban minden megfigyelő arra számított, hogy a valamelyes nagyobb mozgástér itt is az muszlim társadalmak mindenkori korrekciós/reform törekvése nyer tere: azaz az iszlám restaurációja, a reiszlamizáció.

 

A magyarázatok sokrétűek. A gazdaság – minden nehézség ellenére – a szénhidrogénárak magas volta miatt még úgy-ahogy kordában tudja tartani a társadalmi elégedetlenséget. Az „arab tavasz” eseményei Algériában hamar kifulladtak – bár a szociális feszültségek és a korrupció ebbe az országban is akut probléma. Az állam által engedélyezett és ellenőrzött iszlamista pártok azonban – éppen az államhatalom nyomására – nem mozdultak rá az elégedetlenségi hullámra. És lám: a Nyugat által liberális/demokratikus jelszavak nem hatottak a tömegekre.

 

Itt egy általánosabb tanulság is rejlik. A 2011-12-es arab világbeli események csak azokban az országokban jártak sikerrel, ahol jelentős, teljes szabadságot élvező vagy viszonylag tág mozgásterű iszlamista erők artikulálhatták a társadalom sérelmeit. Felemelő élmény volt látni a Tahrír-tér lázas fiatalságát, Facebook-os ifjait, harcos amazonjait, de valódi áttörés a parlamenti megmérettetésen nem történhetett volna Muszlim Tesvériség és a Núr aktivitása nélkül. Az arab társadalmak (most nem az össznépességen belül meglehetősen korlátozott arányszámú nyugatos, technokrata értelmiségről vagy a Facebook-os fiatalokról beszélek) a reformot a gyökerek megtisztításában, azaz a reiszlamizációban látják.

 

Algériában éppen a legnagyobb reménység, a hatalomtól leginkább független, „önjáró” Abdullah Dzsáb Alláh totális kudarca erősíti meg a katonaság által támogatott világias hatalom sikerét az iszlamista erők állami domesztifikációja területén. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a valódi politikai reformok – amelyek iszlám-restaurációval kell, hogy járjanak – továbbra is elhalasztattak Algériában. Az általános regionális tendenciát figyelembe véve, azonban ez az állapot nem marad így sokáig.

Amikor 1919-ben Iljász Butrusz al-Huvajk maronita patriárka a Libanon hegység delegációjának élén megérkezett a Versailles-i tárgyalásokra, a nagyhatalmak képviselői nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mint az arab delegáció vezetőjének, Fajszál királynak. A pátriárka végül nagyot alakított – és a britek által a világháborúban megígért egységes arab államot létrehozni képtelen Fajszállal szemben – francia segédlettel kiharcolta az Etat du Grand Liban-t, azaz a Nagy-Libanont.

 

Az Oszmán birodalomhoz tartozó Libanon-hegység maronita keresztényei és a drúzok 1841-től kvázi-autonómiát élveztek; először két közigazgatási egységben (qáimmaqámíják), majd 1861-től egy nemzetközi felügyelet alatt álló mutaszarifíjában. (Kis hazabeszélés: e nemzetközi felügyeletben, mint akkori nagyhatalom kis hazánk is részt vett a Gesamtmonarchie keretében.) Ez az igazgatás azonban csak a Libanon-hegység középső vonulataira korlátozódott.

 

A Huvajk pátriárka (és libanonizmus más elméleti megalapozói, mint Tannusz al-Sidijáq vagy Charles Karam) azonban úgy látták: ez a kicsiny, a tengertől izolált terület függetlenként nem lehet életképes, mezőgazdálkodásra alkalmas vidékekre és kikötőkre van szüksége. Így a Versailles-i tárgyalásokon átnyomták, hogy a hegyvidékhez csatolják a Batrúntól Kaszruánig húzódó tengerparti maronita-ortodox területek mellett a többnyire síiták – kisebb részt drúzok és keresztények – által lakott Bekaa-völgyet, az ugyancsak síita többségű Észak-Galileát és a zömében szunniták lakta Akkárt, Tripolit, Bejrútot és Szajdát. Ez a delegáció által célul kitűzött maximum-program meg is valósult: megszületett a mai Libanon.

 

A multikulti azonban nem működött/dik. A felekezeti sokszínűség indukálta feszültség csak az egyik oka annak, hogy mindezidáig nem nőtt fel olyan generáció a cédrusok árnyékában, amely megúszta volna kisebb-nagyobb polgárháború nélkül. A másik probléma az 1919-es bővítésből adódik. Az újonnan csatolt területek – amelyek kétségtelenül osztoztak a vidék több ezer éves, a föníciaiaktól az iszlám hódításig terjedő történelmi tradíciójából – az arab majd oszmán érában szorosabban kötődtek a belső, szíriai területekhez, mint a hegyvidékhez.

 

A Bekaa-völgy Damaszkusz éléstára volt, Szajda pedig a szíriai város tengerparti kikötőjeként virágzott. A dél-libanoni területek erősen kötődtek az észak-palesztinai városokhoz (Szafad, Hajfa). A legszorosabb szimbiózisban azonban az északi területek és Tripoli élt a közép-szíriai területekkel, mindenekelőtt Homsz és Hamá vidékével. Miután a második világháború után a francia mandátum lejártával a két ország ténylegesen függetlenné vált a Bekaa-völgy – az Antilibanon-hegység természetes akadálya miatt egyre jobban elszakadt egykori központjától, Damaszkusztól; csak a hegyi csempészútvonalak maradtak életben. Izrael állam létrejötte pedig Dél-Libanont zárta el természetes palesztinai gazdasági-társadalmi hálózatától.

 

Tripoli és Észak-Libanon azonban máig megőrizte „együttélését” a közép-szíriai területekkel. A legális és illegális ingázás, kereskedelem mindennapos maradt, számos esetben jártak/járnak át libanoniak Szíriában lévő földjeiket megművelni. Tripoli városának miliője tipikusan szíriai hangulatot áraszt, ami az emberek életvitelében, öltözködésében vagy nyelvjárásában is megmutatkozik.

 

Nem véletlen tehát, hogy a szíriai események éppen itt gyűrűztek be Libanonba. Megtalálhatók itt a Szíriához ezer családi, társadalmi, gazdasági szállal kapcsolódó alaviták, szunniták de Halbe-környéki maroniták és ortodoxok is. Ebben a „kis Szíriában” kavarognak most az indulatok. Bár ennek súlyos következményei vannak az állami szintű politikai életben is (a tripoli származású miniszterelnök, Nadzsíb Míqátí jelentős presztízsveszteséget kénytelen elkönyvelni) és kisebb összecsapások voltak Bejrútban is, egy fontos tényező azt sugallja: mégsem várható, hogy a szíriai események nyomán polgárháború tör ki Libanonban - legalábbis egyelőre.

 

A politikai élet két alapvető erejének ugyanis nem érdeke, hogy a jelenlegi éles helyzet tovább eszkalálódjon. A Hezbollah, amely kiváró állásponton van a szíriai események végkimenetelét illetően, egyelőre nem akar konfrontációt. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az Aszad-rendszer esetleges bukása nem indít-e be kényszer-forgatókönyvet a síita szervezetnél, amelynek része lehet a fegyveres nyomásgyakorlás és/vagy az izraeli tényező beemelése a játszmába.)

 

Ugyancsak elkerülné a polgárháborús konfliktust a libanoni hadsereg, amelynek vezetésében még mindig többségben vannak a Szíria-szimpatizánsok. Vezetői pedig továbbra is tudják: belháború esetén – amennyiben szembekerülnének az ország legerősebb katonai erejével, a Hezbollahhal – a hadsereg síita tagjainak kiválásával a reguláris haderő szétesése is bekövetkezhet.

 

Észak-Libanon azonban továbbra is forrong. A Hezbollah-támogatta kormány egyik próbaköve lesz, hogy le tudja-e hűteni a hangulatot, illetve mennyire tud gátat vetni a szíriai események további begyűrűzésének.

Már kedvenc bejrúti lakóhelyemen, a Taríq al-Dzsadída negyedben is lövöldöznek. Ez egy klasszikus bejrúti kerület, tízemeletes betonházakkal, poros PVC-függönyökkel burkolt hosszú erkélyekkel, ahol néha színházszerűen szétnyílik a paraván, napoznak a lányok, a szemközti fóliák réseiben meg villognak a nagy fekete férfiszemek. Az utcákon él a nép, eszik, iszik, vásárol, trécsel, mindenütt lepényes meg kétkerekű kocsira pakolt mobil vegyesáru-kereskedések. Az utakon nappal egymásba érnek az autók, és hálát adok annak a fül-orr-gégésznek, aki négy éves koromban mandulagyulladásomat Streptomycinnel kezelte s ebből adódó maradandó halláskárosodásom miatt mosolyogva kibírtam az általuk okozott zajt.

 

A negyedben vasárnap este égtek az autók, dörögtek a fegyverek, nem először. A szunniták lakta negyedben „kis szír polgárháború” zajlott. A szíriai kormány libanoni támogatói (Arab Irányzat Pártja) és az Aszad-ellenes, Szaad al-Harírí-vezette Jövő Irányzat hívei varázsolták Bejrútba a szíriai valóságot.

 

Közben az ország északi központjában, Tripoliban már hetek óta áll a bál. Itt található a lakosság elenyésző kisebbségét kitevő alaviták városi bázisa a Dzsabal Muhszin negyedben. A szíriai polgárháború kitörése óta innen jelentős segítség szivárgott át a határon a nagy testvér kormányának megsegítésére. Ugyanakkor az elmúlt években a városban megerősödtek a radikális iszlamista szalafita mozgalmak is. Ezek társadalmi bázisát alapvetően a Báb al-Tabbána, az Abú Szamrá és az al-Qubba negyedek alkotják. Innen ugyancsak szivárogtak emberek és fegyverek a szomszéd országba, az ellenzék oldalán harcoló ottani iszlamisták támogatására. A hét végén ez a két csoport csapott össze és a harcoknak halálos áldozatai is voltak. Most a hadsereg vette át az ellenőrzést a város fölött, de Libanonban sokan azt várják, hogy a szíriai polgárháború nem áll meg a két ország közötti határnál.

 

Ezek a határok pedig igencsak mesterségesek, hiába ragaszkodik a két ország teljes múltbeli és jövőbeli szétválasztásához néhány „radikálisan nacionalista” libanoni politikus. Nagy-Szíria részeiként a két ország számos (társadalmi, családi, gazdasági, vallási) téren kapcsolódik egymáshoz. Bár a 2005-ös szír katonai kivonulás után ezek a nacionalisták fennen hangoztatták a cédrusok országának teljes függetlenségét a nagy testvértől, a racionalitás mást mutat, sokkal inkább konvergencia mutatható ki közöttük.  (Ez utóbbi kijelentéstől a libanoniak zöme persze idegrohamot kapna.)

 

A legális gazdasági kapcsolatokról és az illegális csempészetről egy korábbi posztban elmélkedtünk. Most arra utalnánk, hogy a szíriai társadalom megosztottsága a kormányt támogató, a rendszer haszonélvezői és támadói között megtalálható a Szíriához ezer szállal kötődő Libanonban is. A fennálló szír rendszer libanoni támogatói között találhatunk politikai szövetségest (a síita Amal és Hezbollah) vallási hittestvért (alaviták), gazdasági partnert (Szíriában működő libanoni cégek tömege), érdek-szövetségest (a Hezbollahhal együttműködő keresztény Michel Aoun és pártja).

 

A Libanonba is begyűrűző események elhomályosítják a lényeget: az ország hosszú távon gyökeres átalakítását eredményező törvények előkészülete folyik. Miután az ország 1943-ban elnyert függetlensége óta nem volt azonos a választójogi törvény két egymás követő parlamenti választásokon a külföldi sajtónak fel sem tűnik, hogy a két legbefolyásosabb kormánypárt, a síita Hezbollah és a maronita keresztény Michel Aoun Szabad Hazafias Irányzat megkezdte a választási rendszer átalakítását.

 

A jelenlegi parlamenti választási rendszer a felekezeti kvótarendszeren, az úgynevezett konfesszionalizmuson alapszik. Egy adott választási körzetben a lakosság (alapvetően 1932-ben megállapított) felekezeti arányszámának megfelelő számú képviselőt küldhet a parlamentbe úgynevezett nyílt listán. (Például ha egy választókerületből három szunnita, két síita egy maronita képviselőt kell delegálni, a szavazó a 3 szunnita, 2 síita 1 maronita jelöltet tartalmazó szövetségesi listákról – akár többől is választva személyeket – jelöl maximum 3 szunnitát, 2 síitát, 1 maronitát. A legtöbb szavazatot kapott 3 szunnita, 2 síita, 1 maronita jut be a parlamentbe. Így ezek lehetnek akár egy listáról, de egymással ellentétes politikai szövetségesi csoportba tartozók is.) A jelenleg érvényes rendszer szerint a parlamenti képviselők fele keresztény a fele muszlim (a valós arány 25/30 illetve 75/70% lehet – 1932 óta nem volt népszámlálás) és a két nagy csoporton belül is pontosan meghatározott az egyes felekezetek képviselőinek a száma.

 

Ennek haszonélvezői alapvetően a hagyományos klán- és családi vezetők. Ezek ugyanis tradicionálisan rendelkeznek olyan kapcsolati hálóval, amely minden felekezetből fel tud mutatni esélyes jelölteket. Ilyenek a Dzsemajel, Dzsadzsa, Murr, Chamoun (keresztény), Franzsié (keresztény), Karámí (szunnita), Dzsumblat (drúz) családok. Ugyancsak a fennálló választási rendszer támogatói a gazdag politikusok azon csoportja, akik anyagi oldalról tudják magukhoz kötni valamennyi felekezet többségét (mint a Harírí- vagy a Míqátí-család), valamint a kis létszámú felekezetek, amelyek országos politikai jelenlétüket csak a konfesszionalizmus fenntartásában látják biztosítottnak (mint az örmények, római katolikusok, szír katolikus, szír ortodoxok).  

 

A jelenlegi kormányerők legerősebb pártjai új, arányos képviseleten alapuló választási rendszert akarnak (niszbíja – egy választó-egy szavazat miközben az országot egyetlen választási körzeté alakítanák), amely a felekezetektől függetlenül a politikai nézetek valós megjelenési arányát jelentené a parlamentben. A rendszer persze alapjában a többségi síitáknak kedvezne. A kormánypártiak kompromisszumként azt a javaslatot teszik a status quo híveinek, hogy a többségi elven alapuló parlament mellett – 1927 után újra – létrejönne egy felsőház (Szenátus/Madzslisz al-Sujúkh), amely továbbra is konfesszionalizmus alapján működne.)

 

Ennek a koncepciónak a támogatói köre igen nagy: megtaláljuk közöttük természetesen a többségi síitákat (mindkét pártjukkal, a Hezbollahhal és az Amallal együtt) és a keresztények azon erőit, amelyek kimaradtak a hagyományos klánok politikai vonzásköréből (Aoun). Ott vannak továbbá a konfesszionalizmust alapjában elvető szekuláris, főként baloldali beállítottságú pártok, mint a Baath, a Szír Szociális Nemzeti Párt vagy a Kommunista Párt. ((Társadalmi befolyásuk – főként városi, kisvárosi közegben – nem elhanyagolható!) És nem szabad megfeledkezni a mérsékelt- és szélsőséges (szalafita) – beállítottságú szunnita irányzatokról sem. Ezek – paradox módon – ugyancsak a konfesszionalista rendszer felszámolásában látnak kitörési pontot, mert a vallásos szunnita muszlimok jó részét le tudnák választani az olyan hagyományos családi vezetőkről mint al-Ahdab, Karámí, Szalám, vagy a milliárdos politikusokról (Harírí, Míqátí) és az iszlamista erőkhöz vonzani. Ide sorolható a Dzsamá’a Iszlámíja, a Tauhíd Mozgalom és a most, főként Tripoliban formálódó új szalafita szervezetek.

 

Ez utóbbiak ülősztrájkot folytatnak az északi város utcáin, a hadsereg páncélozott járműveitől körülvéve. Követeléseik – miszerint az állam számolja fel a Dzsabal Muhszin-ban (és Akkár-tartományban) kiépült fegyveres alavita csoportokat – egyelőre nem teljesültek. Szíria befolyása nem szűnt meg csapatai 2005-ös kivonulásával. Emberei ott maradtak az államapparátusban, az erőszakszervezetekben, a politikai élet minden szintjén. A Szíriában zajló események Libanoni begyűrűzése ezért sem meglepő. Kis malíciával azt mondhatnánk: összeforr az, ami összetartozik.