New York-i/Washingtoni-londoni és madridi terrortámadások csúcspontját jelentették a radikális iszlamista szervezet Nyugat-ellenes hadjáratának. Legalábbis ami a deklarált ellenség földjén végrehajtott sikeres akciókat illeti. Kísérletek – tudjuk – azóta is vannak, szerencsére sikertelenül. Az al-Káida és leányvállalatainak akciói azonban továbbra is kétarcúak maradtak. És a szervezet másik arca a Közel-Kelet reiszlamizálódó világában egyre nagyobb félelmet kelt.
Amikor Uszáma bin Ládin és, Ajman al-Zaváhirí egymásra talált és létrehozta a „Bázis”-t, a két vezető – ami a fő ellenség megjelölését illeti – két eltérő cél-prioritással érkezett. Míg a szaúdi milliárdos – a nyolcvanas-kilencvenes években Afganisztánban szerzett tapasztalatai alapján – a Nyugatban látta az elsősorban legyőzendő Sátánt, az emigráns egyiptomi orvos – a saját országában megélt elnyomás alapján – mindenekelőtt az iszlám országok Nyugattal (is) szövetségre lépő korrupt rezsimjeit tartotta az elsőszámú megsemmisítendő ellenfélnek.
Az al-Káida terrorhadjárata mindkét fronton szedett áldozatokat, de az ezredforduló utáni első években úgy tűnt, az Uszáma bin Ládin-féle Nyugat/USA-ellenes vonal felülkerekedik a korrupt rezsimekkel vívott harc prioritása felett. A nyugat biztonsági intézkedései és kemény ellencsapásai az elmúlt hét évben megritkították a Nyugat-ellenes akciókat, de a kétféle gondolkodás továbbra is tetten érhető az al-Káida franchise-hálózatában.
A korábban „kedvelt” közel-keleti működési terep az iszlám világ – fogalmazzunk így – geográfiailag periférikus területei (Afganisztán, a Szahara-vidéki Nyugat-Afrika, Indonézia) voltak. A Szaddám Huszein-elleni invázióval megjelent az új terep: a polgárháborús káoszba hulló országok kínáltak mozgásteret az al-Káida dzsihádista ideológiáját magáévá tevő szervezetnek. Irakban is párhuzamosan folyt a két ellenség elleni harc: nyugati katonák és a síita/keresztény lakosság és az (újjá)épülő államhatalom emberei egyaránt ott voltak az áldozatok között.
Az ezredforduló után hasonlóan meggyengült központi hatalom által többfrontos kvázi-polgárháborúvá szélesedett a jemeni helyzet. A földrajzi (észak-dél), törzsi, politikai, felekezeti megosztottságtól szenvedő országban – bár a sajtó tálalásában a leglátványosabb akció a USS Cole elleni támadás volt, az al-Káida csoportjai keményen harcolnak a kormány és a síita hauthisták ellen is. A „belső ellenség”, azaz a kormány elleni harc célja, hogy az országot a „dzsihád földjéből” a „győzelem földjévé” alakítsák és a sarí’át az élet minden területén érvényre juttató iszlám emirátust hozzanak létre. Társadalmi támogatottsága alapvetően helyi – főként déli – törzsekre támaszkodik, míg vezetői szaúd-arábiaiak: Sza’íd al-Sahrí és Ibráhím al-’Aszírí. A másik irányzat, amelyet az amerikaiak által likvidált jemeni Anvar al-’Aulaqí és a pakisztáni Szamír Khán vezet(ett), elsődleges célpontjainak az Egyesült Államokat és annak közel-keleti érdekeltségeit tartja. A két vezető kiiktatása a két irányzat közeledését vonta maga után és a jemeni kormány elleni harc kapott prioritást. Éppen akkor, amikor a „jemeni arab tavasz” (na, ez az ami tényleg nem volt) után arcot cserélt a vezetés. Manszúr Abd Rabbuh, az új elnök semmivel sem látszik erősebbnek elődjénél: az államapparátust és az erőszakszervezeteket ugyanazok a politikai, ideológiai, törzsi és felekezeti törésvonalak gyengítik, mint magát a társadalmat. És az államhatalom minden szintjén ott vannak azok, akik egyáltalán nem zárkóznak el a dzsihádista gondolkodástól.
A polgárháborús terep kezd „beérni” az al-Káida számára Szíriában is. A Nuszra Front megjelenése nem véletlen. Februárban az iraki belügyminiszter jelezte, hogy információik szerint dzsihádista fegyveresek szivárogtak be (a zömében szunniták lakta) Közép-Irakból a félsivatagos határon Szíriába. A Nuszra Front hamarosan saját médiával jelentkezett Fehér Minaret néven és Kelet-Szíriában valamint a fővárosban kezdett akciózni. A helyzet további eszkalálódásával aktivitásuk növekedése várható. Egyelőre még kérdéses, de a terep adott: kik kapnak prioritást, a helyi hatalom birtokosai, a szemükben eretnek síita alaviták és szövetségeseik vagy külföldi (elsősorban nyugati) célpontok.
