Már kedvenc bejrúti lakóhelyemen, a Taríq al-Dzsadída negyedben is lövöldöznek. Ez egy klasszikus bejrúti kerület, tízemeletes betonházakkal, poros PVC-függönyökkel burkolt hosszú erkélyekkel, ahol néha színházszerűen szétnyílik a paraván, napoznak a lányok, a szemközti fóliák réseiben meg villognak a nagy fekete férfiszemek. Az utcákon él a nép, eszik, iszik, vásárol, trécsel, mindenütt lepényes meg kétkerekű kocsira pakolt mobil vegyesáru-kereskedések. Az utakon nappal egymásba érnek az autók, és hálát adok annak a fül-orr-gégésznek, aki négy éves koromban mandulagyulladásomat Streptomycinnel kezelte s ebből adódó maradandó halláskárosodásom miatt mosolyogva kibírtam az általuk okozott zajt.
A negyedben vasárnap este égtek az autók, dörögtek a fegyverek, nem először. A szunniták lakta negyedben „kis szír polgárháború” zajlott. A szíriai kormány libanoni támogatói (Arab Irányzat Pártja) és az Aszad-ellenes, Szaad al-Harírí-vezette Jövő Irányzat hívei varázsolták Bejrútba a szíriai valóságot.
Közben az ország északi központjában, Tripoliban már hetek óta áll a bál. Itt található a lakosság elenyésző kisebbségét kitevő alaviták városi bázisa a Dzsabal Muhszin negyedben. A szíriai polgárháború kitörése óta innen jelentős segítség szivárgott át a határon a nagy testvér kormányának megsegítésére. Ugyanakkor az elmúlt években a városban megerősödtek a radikális iszlamista szalafita mozgalmak is. Ezek társadalmi bázisát alapvetően a Báb al-Tabbána, az Abú Szamrá és az al-Qubba negyedek alkotják. Innen ugyancsak szivárogtak emberek és fegyverek a szomszéd országba, az ellenzék oldalán harcoló ottani iszlamisták támogatására. A hét végén ez a két csoport csapott össze és a harcoknak halálos áldozatai is voltak. Most a hadsereg vette át az ellenőrzést a város fölött, de Libanonban sokan azt várják, hogy a szíriai polgárháború nem áll meg a két ország közötti határnál.
Ezek a határok pedig igencsak mesterségesek, hiába ragaszkodik a két ország teljes múltbeli és jövőbeli szétválasztásához néhány „radikálisan nacionalista” libanoni politikus. Nagy-Szíria részeiként a két ország számos (társadalmi, családi, gazdasági, vallási) téren kapcsolódik egymáshoz. Bár a 2005-ös szír katonai kivonulás után ezek a nacionalisták fennen hangoztatták a cédrusok országának teljes függetlenségét a nagy testvértől, a racionalitás mást mutat, sokkal inkább konvergencia mutatható ki közöttük. (Ez utóbbi kijelentéstől a libanoniak zöme persze idegrohamot kapna.)
A legális gazdasági kapcsolatokról és az illegális csempészetről egy korábbi posztban elmélkedtünk. Most arra utalnánk, hogy a szíriai társadalom megosztottsága a kormányt támogató, a rendszer haszonélvezői és támadói között megtalálható a Szíriához ezer szállal kötődő Libanonban is. A fennálló szír rendszer libanoni támogatói között találhatunk politikai szövetségest (a síita Amal és Hezbollah) vallási hittestvért (alaviták), gazdasági partnert (Szíriában működő libanoni cégek tömege), érdek-szövetségest (a Hezbollahhal együttműködő keresztény Michel Aoun és pártja).
A Libanonba is begyűrűző események elhomályosítják a lényeget: az ország hosszú távon gyökeres átalakítását eredményező törvények előkészülete folyik. Miután az ország 1943-ban elnyert függetlensége óta nem volt azonos a választójogi törvény két egymás követő parlamenti választásokon a külföldi sajtónak fel sem tűnik, hogy a két legbefolyásosabb kormánypárt, a síita Hezbollah és a maronita keresztény Michel Aoun Szabad Hazafias Irányzat megkezdte a választási rendszer átalakítását.
A jelenlegi parlamenti választási rendszer a felekezeti kvótarendszeren, az úgynevezett konfesszionalizmuson alapszik. Egy adott választási körzetben a lakosság (alapvetően 1932-ben megállapított) felekezeti arányszámának megfelelő számú képviselőt küldhet a parlamentbe úgynevezett nyílt listán. (Például ha egy választókerületből három szunnita, két síita egy maronita képviselőt kell delegálni, a szavazó a 3 szunnita, 2 síita 1 maronita jelöltet tartalmazó szövetségesi listákról – akár többől is választva személyeket – jelöl maximum 3 szunnitát, 2 síitát, 1 maronitát. A legtöbb szavazatot kapott 3 szunnita, 2 síita, 1 maronita jut be a parlamentbe. Így ezek lehetnek akár egy listáról, de egymással ellentétes politikai szövetségesi csoportba tartozók is.) A jelenleg érvényes rendszer szerint a parlamenti képviselők fele keresztény a fele muszlim (a valós arány 25/30 illetve 75/70% lehet – 1932 óta nem volt népszámlálás) és a két nagy csoporton belül is pontosan meghatározott az egyes felekezetek képviselőinek a száma.
Ennek haszonélvezői alapvetően a hagyományos klán- és családi vezetők. Ezek ugyanis tradicionálisan rendelkeznek olyan kapcsolati hálóval, amely minden felekezetből fel tud mutatni esélyes jelölteket. Ilyenek a Dzsemajel, Dzsadzsa, Murr, Chamoun (keresztény), Franzsié (keresztény), Karámí (szunnita), Dzsumblat (drúz) családok. Ugyancsak a fennálló választási rendszer támogatói a gazdag politikusok azon csoportja, akik anyagi oldalról tudják magukhoz kötni valamennyi felekezet többségét (mint a Harírí- vagy a Míqátí-család), valamint a kis létszámú felekezetek, amelyek országos politikai jelenlétüket csak a konfesszionalizmus fenntartásában látják biztosítottnak (mint az örmények, római katolikusok, szír katolikus, szír ortodoxok).
A jelenlegi kormányerők legerősebb pártjai új, arányos képviseleten alapuló választási rendszert akarnak (niszbíja – egy választó-egy szavazat miközben az országot egyetlen választási körzeté alakítanák), amely a felekezetektől függetlenül a politikai nézetek valós megjelenési arányát jelentené a parlamentben. A rendszer persze alapjában a többségi síitáknak kedvezne. A kormánypártiak kompromisszumként azt a javaslatot teszik a status quo híveinek, hogy a többségi elven alapuló parlament mellett – 1927 után újra – létrejönne egy felsőház (Szenátus/Madzslisz al-Sujúkh), amely továbbra is konfesszionalizmus alapján működne.)
Ennek a koncepciónak a támogatói köre igen nagy: megtaláljuk közöttük természetesen a többségi síitákat (mindkét pártjukkal, a Hezbollahhal és az Amallal együtt) és a keresztények azon erőit, amelyek kimaradtak a hagyományos klánok politikai vonzásköréből (Aoun). Ott vannak továbbá a konfesszionalizmust alapjában elvető szekuláris, főként baloldali beállítottságú pártok, mint a Baath, a Szír Szociális Nemzeti Párt vagy a Kommunista Párt. ((Társadalmi befolyásuk – főként városi, kisvárosi közegben – nem elhanyagolható!) És nem szabad megfeledkezni a mérsékelt- és szélsőséges (szalafita) – beállítottságú szunnita irányzatokról sem. Ezek – paradox módon – ugyancsak a konfesszionalista rendszer felszámolásában látnak kitörési pontot, mert a vallásos szunnita muszlimok jó részét le tudnák választani az olyan hagyományos családi vezetőkről mint al-Ahdab, Karámí, Szalám, vagy a milliárdos politikusokról (Harírí, Míqátí) és az iszlamista erőkhöz vonzani. Ide sorolható a Dzsamá’a Iszlámíja, a Tauhíd Mozgalom és a most, főként Tripoliban formálódó új szalafita szervezetek.
Ez utóbbiak ülősztrájkot folytatnak az északi város utcáin, a hadsereg páncélozott járműveitől körülvéve. Követeléseik – miszerint az állam számolja fel a Dzsabal Muhszin-ban (és Akkár-tartományban) kiépült fegyveres alavita csoportokat – egyelőre nem teljesültek. Szíria befolyása nem szűnt meg csapatai 2005-ös kivonulásával. Emberei ott maradtak az államapparátusban, az erőszakszervezetekben, a politikai élet minden szintjén. A Szíriában zajló események Libanoni begyűrűzése ezért sem meglepő. Kis malíciával azt mondhatnánk: összeforr az, ami összetartozik.
