Korábban írtam már a témáról, most csak egy rövid kiegészítés. Miután egy esetleges szíriai hatalomváltás is helyzetbe hozná a méréskelt szunnita iszlamista erőket (hogy milyen politikai súllyal, még kérdéses), fontos a társadalom gondolkodására jelentős hatást gyakorló vallástudósok álláspontja a jelenlegi eseményekkel kapcsolatban, illetve általánosabban a hatalommal szembeni lojalitás kérésében.
Az elmúlt hónapokban feltűnő volt, hogy néhány prominens vallástudós – élükön a magát „a forradalom muftijaként” aposztrofáló Júszuf al-Qaradáví sejkkel – vallásjogi legitimitást igyekeztek adni az arab országokban zajló felkeléseknek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezek a vallási vezetők zömében országuktól távol, nyugat vagy arab emigrációban élnek, ha úgy tetszik, a pálya széléről kibicelnek. Maga Qaradáví is egyiptomi, az Azhar egyetemen végzett, de évtizedek óta él Katarban. Az al-Dzsazíra-televízió segítségével nagy ismertségre/befolyásra tett szert az iszlám világban és az említett média jó három éve intenzív Tunézia- és Egyiptom-ellenes (a korábbi vezetők ellen irányuló) kampányának oszlopos tagja volt.
Más kérdés, hogyan viszonyulnak az adott hatalomhoz a helyben élő vallási vezetők. Ez vetődik fel a szíriai események kapcsán. Az ország vallási elöljárói mindeddig – és az első megmozdulások óta csaknem másfél év telt el – csendben maradtak, egy-két, a fennálló vezetéshez való lojalitást megerősítő nyilatkozatot leszámítva. Ez persze a vallástudós (és az általa működtetett/irányított intézményrendszer és a mindenkori hatalom évszázados viszonyából adódik. Állami legitimációt csak olyan vallási vezető kap, aki kinyilvánítja lojalitását vagy legalábbis a hatalom kritikáját elkerülő semleges álláspontra helyezkedik. Így a hivatalos vallási intézményrendszer az állami struktúra részévé válik, ahol például a pénteki igehirdetésben nem mulasztják el az áldáskérést az adott ország elnökére. (A követendő hagyomány szerint korábban a iszlám közösséget vezető kalifára kértek áldást.)
Az állami vallási intézményrendszer mellett, ahol ez lehetséges volt, léterjöttek „alulról szerveződő”, mondjuk underground intézményhálózatok (mecsetek, oktatási, szociális intézmények). Egyiptomban ezek száma tízezres nagyságrendű volt, erre is építhetett a most hatalomra került hol illegális, hol megtűrt kategóriában működő Muszlim Testvériség.
Szíriában ilyen széles spektrumú alternatív struktúra nem jött létre. A működés elengedhetetlen feltétele volt a lojalitás. Persze a vallástudósok tekintélye a szíriai társadalomban is nagy, így kerülhettek közülük egyesek közvetítő szerepbe (Szárija és Uszáma al-Rifá’í sejkek) a tüntetők és a kormány között már a lázadások kitörésének kezdetén a dél-szíriai Der’ában. Feltűnő volt azonban, hogy a szíriai ulamá’, azaz a vallásjogtudósok továbbra is csendben maradtak az események mostanra bekövetkező teljes eszkalációjáig.
Ennek biztosítására történtek lépések a hatalom részéről is. Még tavaly tavasszal, az első tüntetések után több, az állam által eddig el nem ismert vallási intézmény kapott akkreditációt (főként olyanok, amelyek vezetőinek/alapítóinak lojalitásáról nem volt meggyőződve a kormány), így ezeket is sikerült a támogatók vagy legalábbis a nem-kritikusok táborába terelni.
A jég most megtörni létszik, egyre inkább hallani kritikus hangokat, igaz ezek egyelőre csak a vérontás elkerülésére szólítanak fel. Például Szahl Ramadán al-Búti sejk fatvában tiltotta meg, hogy engedelmeskedjenek a tűzparancsnak. Várható, hogy egyre több lesz a kritikus hang a vallási vezetők részéről. A másik kérdőjel, hogy mindezek a hallgató vallástudósok, miként számolnak el viselkedésükkel a társadalom felé, egy esetleges hatalomváltás esetén. Igaz a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy sok félnivalójuk nincs. Befolyásuk töretlen a társadalomban. Érdekesebb lehet viszont, miként viszonyulnak egy iszlamista színezetű vezetéshez. Az ez irányú tunéziai tapasztalatokról a közeljövőben beszámolok.
