iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Azawad Köztársaság és a sarí’a – Mali 1

2012. június 08. 22:17 - politics&islam

 

Az Észak-Maliban iszlám köztársaságot kikiáltó szélsőséges szalafita iszlamisták megkezdték működésüket: betiltották a cigaretta árusítását és fogyasztását, a labdarúgás művelését és élvezetét, a televízió-nézést és a szakállak levágását. A tálibánra hajazó intézkedések nem véletlenek, az ideológiai platform közös. Az iszlám jog legszigorúbb értelmezését kívánják érvényesíteni és a mindennapokban bevezetni. A sarí’a ugyan eddig is 95%-ban muszlimok lakta ország törvénykezésének alapja, a szalafita értelmezés azonban idegen a helyi hagyományoktól.
 
A helyi lakosság és a külföld tiltakozása miatt ugyan a minap az iszlamisták és a központi katonai kormányzat között Gao-ban kötött egyezményben arra történt utalás, hogy sarí’a alkalmazása nem lesz szigorú, bevezetése pedig fokozatos lesz, a hétköznapok egyelőre nem erre mutatnak. Igaz, az a társadalom, ahol a sarí’át ilyen formán szeretnék alkalmazni, történelmi, társadalmi okokból alapvetően különbözik mondjuk az afgántól, így itt a szalafitáknak nehéz dolguk lesz – vagy mondjuk ki: kudarcra vannak ítélve.
 
A Szahara nyugati térsége több mint egy évtizede az al-Káida-hálózathoz sorolható iszlamista szervezetek egyik fő működési területe. Az dzsihádista szerveződés társadalmi háttere már a múlt század kilencvenes éveiben kirobbant algériai belső háború idején kialakult, amikor a kormányzat és az iszlamisták közötti véres összecsapások alatt/után az utóbbiak a déli, sivatagos területekre húzódtak vissza, ahol belekeveredtek az itteni tuaregek közötti törzsi viszályokba. A zömmel nomád tuaregek szívesen fel is használták őket egymás közötti erődemonstrációikban. Afganisztán, majd Irak elestével a nemzetközi iszlamisták közül sokan keveredtek e központi kormányzatok által nem felügyelt kietlen vidékekre, növelve a harci kedvet, tapasztalatot és humántőkét. Folyamatosan beavatkoztak a mauritániai belpolitikába (lásd egy korábbi posztot), de Algériában, Maliban, Nigerben és Csádban is számolni kellett velük.
 
Jelentős emberutánpótlást kaptak Muammar al-Qaddzáfí líbiai rezsimjének bukása után, amikor az Ezredest addig segítő zsoldosok egy része is délre húzódott és ilyen-olyan (többnyire persze anyagi) okokból csatlakoztak az iszlamistákhoz. Várható volt, hogy a kapacitás megnövekedése akcióra sarkall: Csád, Niger és Mali ideális terepnek számított.
 
Amikor március 22-én megbukott a mali elnök, Amadou Toumani Touré az őt megpuccsoló katonai junta képtelen volt ellenőrizni az ország teljes területét. Az északi régióban hamarosan jelentkezett a tuareg társadalmi bázison és iszlamista fegyverek erején nyugvó lázadó csoport, a Vallás Segítői (az Anszár al-Dín انصار الدين, franciául Ansar Dine). A csoport az Iszlám Maghreb Országának al-Káida Szervezethez (AQIM/Tanzím al-Qá’ida bi-Bilád al-Magrib al-Iszlámí/ تنظيم القاعدة ببلاد المغرب الاسلامي) sorolja magát s ebben az esetben – az azonos földrajzi környezet és műveleti terület miatt – ez a kapcsolat valós lehet. Az Anszár al-Dín elfoglalta az ország három északi tartományát, Timbuktut, Gao-t, Kidalt és Mopti egy kisebb részét, majd április 9-én kikiáltotta az Azawad Köztársaságot.
 
Az Azawad elnevezés tuareg eredetű és jelentése: a pásztorok földje. Magában foglalja Mali említett északi területeit, Niger nyugati felét, valamint Dél-Algériát és Líbia dél-nyugati csücskét. Malit illetően éppen azok a vidékek tartoznak Azawad földjéhez, amelyek mind földrajzi, mint etnikai értelemben eltérnek az ország déli felétől. Azawad alapvetően a Szahara világa vagy ahhoz ezer szállal (állattartás, kereskedelem) kapcsolódó vidék – tuareg lakossággal. Az ország déli része viszont a szavanna-övezethez tartozik, történelmileg, nyelvileg és kulturálisan is eltér az északi régióktól. Itt a lakosság nagy része a szub-szaharai etnikumokhoz tartozik (bambara, szoninka, kaszonké stb.). A két országrész között korábban sem volt kiegyensúlyozott a viszony: Azawad függetlenségéért több tuareg lázadás is kitört (1962-64, 1990-1995, 2007-2009) Ezek részletezésétől most eltekintenénk, de címszavakban.  Az első tipikus posztkoloniális zűrzavar-háború volt, míg a második szabályos polgárháború, amelyben tuareg oldalon a vezető szerepet már a Népi Szervezet Azawad Felszabadításáért (franciául: Mouvement Populaire de Libération de l'Azawad MPLA) játszotta. A 2007-09-es csetepatékban pedig már megjelentek az iszlamista erők, jelesül az említett AQIM.
 
Az MPLA-ban kezdte pályafutását az Anszár al-Dín vezetője, Iyad Ag Ghály is. Bár az ezredforduló idején kiegyezett a mali kormánnyal – amely jutalmul Szaúd-Arábiába küldte diplomáciai megbízatással. Az akkor még hedonista életet élő Ag Gály valószínűleg ott tért meg és lett az idén indult negyedik tuareg lázadás vezetője – immár dzsihádista köntösben. Mint egy igazi al-Káida-inspirálta vezető, célul tűzte ki a dzsihádita eszmék internacionalista terjesztését. A szervezet a finanszírozási céllal (is) történő emberrablásokkal – amelyek a térségben immár véglegesen elriasztották a Párizs-Dakar rallyt is – sem hagyott fel. Ezek mostanában Mauritániában és Algériában szaporodtak meg – mutatván a szervezet külföldi tervezett csapásirányát.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr424574402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása