Az elmúlt év kormányokat megdöntő eseményei az iszlám világ arab felén több befolyásos vallásjogi tudóst az eddig megszokottól eltérő jogi vélemények (fatva) kiadására késztette. Az iszlám világban a mindenkori hatalom vallásjogi legitimációja minimum kérdéses, de a vezető vallástudósok állásfoglalása a hatalomhoz való lojalitást (tá’a) hangsúlyozta.
A kérdés bonyolult és csaknem másfél évezredes. Igyekszünk leegyszerűsíteni a kérdést; minél kevesebb névvel. A szunnita iszlám vallásjogi tudósai számára a Próféta és az őt követő négy „igaz úton járó” kalifa legitimációjával nem volt semmi baj. Az őket követő Omajjád(’Umavvijún)- majd Abbaszida(’Abbászijún)-dinasztia tagjaival szemben azonban már felmerültek vallásjogi legitimációs kérdések. Ezzel együtt, amíg az uralkodó/elnök/vezető lehetővé tette/teszi a muszlim alattvaló/állampolgár számára vallása megélését (azaz nem akadályozta/akadályozza a sarí’a érvényesülését a mindennapokban a hívő számára – itt azért problematikus a büntetőjog alkalmazása például), az alattvalótól lojalitás várható el a vezető irányába. Még akkor is, ha a vezető maga nem tartja be a vallás előírásait. Az ő vallás-ellenes vagy a vallás kereteiből kilépő viselkedése ugyanis majd az ő fejére hullik vissza, túlvilági, azaz isteni büntetés keretében.
Erre alapozódhatott számos diktátor vagy diktátori hajlamú vezető vallási legitimitása az iszlám világban. A másik ezt erősítő tényező, amely még az iszlám előtti társadalmi viszonyok indukálta gondolkodás továbbélésében mutatkozik meg, az anarchiától, a vezető/vezetés nélküliségétől való félelem. Ez azt mondja, hogy akár a diktatórikus vezetés is jobb az anarchiánál és káosznál. Ez a tény tovább erősíthette a rezsimek legitimációját mind vallásjogi értelemben, mind erre alapozva a lakosság körében.
(Itt a szunnita iszlámról beszélünk. A síiták más utat jártak, az ő hatalommal kapcsolatos jogi álláspontjuk alapvetően különbözik a szunnitákétól. Mint a szunnita többségtől folyamatos elnyomást elszenvedő és a prófétai hatalom legitim örökösének tartott és a szunnita hatalom által kiszorított imámok hívei, akikre a görög filozófia zsarnokölési-elmélete is hatott, az elnyomó hatalom elleni folyamatos harcot helyezik politikájuk középpontjába. Ez az elnyomás lehet belső, azaz az iszlám közösségen belüli, de az iszlám univerzalitásából fakadóan lehet külső tényező (a Nyugat, az Egyesült Államok, Izrael, stb.)
Visszatérve a szunnita vallásjogi tudósokhoz. Eddig általános volt a lojalitás melletti álláspontjuk. Hogy egy különösen érdekes példát említsünk: a síita alavita – és életmódjában meglehetősen szekuláris – Aszad-rendszert a közelmúltban elhunyt nemzetközi tekintélynek örvendő szíriai Muhammad Sza’íd Ramadán al-Bútí teljes mellszélességgel támogatta, éppen a hit megélésének teljes szabadságának érvével. Ez a vélemény igen erős a szíriai szunnita társadalomban, ami ugyancsak egyik magyarázata a hatalomhoz való lojalitás széles körének – az elmúlt hónapok véres eseményei ellenére is.
De ez a lojalitás-álláspont általános Marokkótól Indonéziáig. Sok alkalommal ez a lojalitás odáig tartott, hogy a vallásjogi tudósok még a legális és illegális ellenzéket is elítélték illetve bűnözői/lázadói szintre degradálták. Természetesen azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a mértékadó vallási vezetők többsége az államtól vagy az állam jóváhagyásával szerezte pozícióját, ami részben magyarázhatja a részrehajlást. De a még az úgynevezett „nem hivatalos” iszlám gondolkodói is ódzkodtak a hatalom elleni fellépés támogatásától.
Az „arab tavasz”c eseményei során azonban számos vezető vallásjogi tudós a felkelők pártjára állt és akár fatva-szinten kinyilvánította, hogy fel kell lépni a vezetők ellen. Érvük alapvetően a rendszerek korrupciójára épült. A faszád lett az az tényező, melynek alapján megdönthetőnek illetve megdöntendőnek ítélték ezeket a rezsimeket.
Akár Júszuf al-Qaradáví egyiptomi származású Katarban élő vallástudós, akár Muhammad Rasíd Qabbání libanoni főmufti ez irányú új állásfoglalásait nézzük, valamiféle paradigmaváltásról beszélhetünk. Kérdés persze, hogy mennyire aktuálpolitikai állásfoglalásokról van szó (Qaradáví e témában tett megnyilatkozásai például kiválóan beleillenek a Katarból illetve Szaúd-Arábiából induló és az észak-afrikai arab rezsimek ellen irányuló média kampányba, amely egy évvel a tunéziai önégetés előtt indult el az arab lapokban és televíziókban). Az ellenállás szellemének kiengedése a palackból – vallásjogi értelemben – hosszabb távon az Arab-félszigeten és a szunnita iszlám világ bármely pontján éreztetheti hatását. Még magában Szaúd-Arábiában, amelynek főmuftija, Abdulazíz Abdulláh Ál al-Sajkh ugyancsak fatvákban támogatta/támogatja az egyiptomi vagy a szíriai felkelőket az általa bukásra ítélt rendszerek ellen.
