iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

A nagyság hátulütői - Libanon

2012. május 23. 10:19 - politics&islam

 

Amikor 1919-ben Iljász Butrusz al-Huvajk maronita patriárka a Libanon hegység delegációjának élén megérkezett a Versailles-i tárgyalásokra, a nagyhatalmak képviselői nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mint az arab delegáció vezetőjének, Fajszál királynak. A pátriárka végül nagyot alakított – és a britek által a világháborúban megígért egységes arab államot létrehozni képtelen Fajszállal szemben – francia segédlettel kiharcolta az Etat du Grand Liban-t, azaz a Nagy-Libanont.
 
Az Oszmán birodalomhoz tartozó Libanon-hegység maronita keresztényei és a drúzok 1841-től kvázi-autonómiát élveztek; először két közigazgatási egységben (qáimmaqámíják), majd 1861-től egy nemzetközi felügyelet alatt álló mutaszarifíjában. (Kis hazabeszélés: e nemzetközi felügyeletben, mint akkori nagyhatalom kis hazánk is részt vett a Gesamtmonarchie keretében.) Ez az igazgatás azonban csak a Libanon-hegység középső vonulataira korlátozódott.
 
A Huvajk pátriárka (és libanonizmus más elméleti megalapozói, mint Tannusz al-Sidijáq vagy Charles Karam) azonban úgy látták: ez a kicsiny, a tengertől izolált terület függetlenként nem lehet életképes, mezőgazdálkodásra alkalmas vidékekre és kikötőkre van szüksége. Így a Versailles-i tárgyalásokon átnyomták, hogy a hegyvidékhez csatolják a Batrúntól Kaszruánig húzódó tengerparti maronita-ortodox területek mellett a többnyire síiták – kisebb részt drúzok és keresztények – által lakott Bekaa-völgyet, az ugyancsak síita többségű Észak-Galileát és a zömében szunniták lakta Akkárt, Tripolit, Bejrútot és Szajdát. Ez a delegáció által célul kitűzött maximum-program meg is valósult: megszületett a mai Libanon.
 
A multikulti azonban nem működött/dik. A felekezeti sokszínűség indukálta feszültség csak az egyik oka annak, hogy mindezidáig nem nőtt fel olyan generáció a cédrusok árnyékában, amely megúszta volna kisebb-nagyobb polgárháború nélkül. A másik probléma az 1919-es bővítésből adódik. Az újonnan csatolt területek – amelyek kétségtelenül osztoztak a vidék több ezer éves, a föníciaiaktól az iszlám hódításig terjedő történelmi tradíciójából – az arab majd oszmán érában szorosabban kötődtek a belső, szíriai területekhez, mint a hegyvidékhez.
 
A Bekaa-völgy Damaszkusz éléstára volt, Szajda pedig a szíriai város tengerparti kikötőjeként virágzott. A dél-libanoni területek erősen kötődtek az észak-palesztinai városokhoz (Szafad, Hajfa). A legszorosabb szimbiózisban azonban az északi területek és Tripoli élt a közép-szíriai területekkel, mindenekelőtt Homsz és Hamá vidékével. Miután a második világháború után a francia mandátum lejártával a két ország ténylegesen függetlenné vált a Bekaa-völgy – az Antilibanon-hegység természetes akadálya miatt egyre jobban elszakadt egykori központjától, Damaszkusztól; csak a hegyi csempészútvonalak maradtak életben. Izrael állam létrejötte pedig Dél-Libanont zárta el természetes palesztinai gazdasági-társadalmi hálózatától.
 
Tripoli és Észak-Libanon azonban máig megőrizte „együttélését” a közép-szíriai területekkel. A legális és illegális ingázás, kereskedelem mindennapos maradt, számos esetben jártak/járnak át libanoniak Szíriában lévő földjeiket megművelni. Tripoli városának miliője tipikusan szíriai hangulatot áraszt, ami az emberek életvitelében, öltözködésében vagy nyelvjárásában is megmutatkozik.
 
Nem véletlen tehát, hogy a szíriai események éppen itt gyűrűztek be Libanonba. Megtalálhatók itt a Szíriához ezer családi, társadalmi, gazdasági szállal kapcsolódó alaviták, szunniták de Halbe-környéki maroniták és ortodoxok is. Ebben a „kis Szíriában” kavarognak most az indulatok. Bár ennek súlyos következményei vannak az állami szintű politikai életben is (a tripoli származású miniszterelnök, Nadzsíb Míqátí jelentős presztízsveszteséget kénytelen elkönyvelni) és kisebb összecsapások voltak Bejrútban is, egy fontos tényező azt sugallja: mégsem várható, hogy a szíriai események nyomán polgárháború tör ki Libanonban - legalábbis egyelőre.
 
A politikai élet két alapvető erejének ugyanis nem érdeke, hogy a jelenlegi éles helyzet tovább eszkalálódjon. A Hezbollah, amely kiváró állásponton van a szíriai események végkimenetelét illetően, egyelőre nem akar konfrontációt. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az Aszad-rendszer esetleges bukása nem indít-e be kényszer-forgatókönyvet a síita szervezetnél, amelynek része lehet a fegyveres nyomásgyakorlás és/vagy az izraeli tényező beemelése a játszmába.)
 
Ugyancsak elkerülné a polgárháborús konfliktust a libanoni hadsereg, amelynek vezetésében még mindig többségben vannak a Szíria-szimpatizánsok. Vezetői pedig továbbra is tudják: belháború esetén – amennyiben szembekerülnének az ország legerősebb katonai erejével, a Hezbollahhal – a hadsereg síita tagjainak kiválásával a reguláris haderő szétesése is bekövetkezhet.
 
Észak-Libanon azonban továbbra is forrong. A Hezbollah-támogatta kormány egyik próbaköve lesz, hogy le tudja-e hűteni a hangulatot, illetve mennyire tud gátat vetni a szíriai események további begyűrűzésének.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr764533364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása