A Nyugat által Irak erős emberének tartott miniszterelnök, Núrí al-Málikí valóban ügyes politikus. Még mindig kezében tartja a legfőbb kártyákat az ország bel- és külpolitikai játszmáiban, bár egyre szélesebb ellenzéki koalíció kezd kibontakozni ellene. Bár különböző megfontolásokból hovatovább az iraki politikai paletta valamennyi pártja képviselteti magát a vele szemben formálódó és megbuktatását célul kitűző egységfrontban.
Ez a széles „koalíció” a parlament 325 képviselőjéből immár legalább 180-at maga mögött tudhat. Igen heterogén társaságot: köztük szunnitákat, kurdokat és a síiták közül a szadristák egy jó részét. Földrajzilag is lefedik az országot: találhatók közöttük képviselők északról, délről és a középső szunnita területekről is. Ideológiai álláspontjaik is igen eltérőek: vannak köztük nacionalisták, liberálisok és számos vallásos párt képviselője. a közös nevező: az anti-málikizmus.
A koalíció legfőbb szervezője a Szadr Irányzat (تيارالصدر) vezetője Múszá al-Szadr, aki nem restelkedett: az elmúlt időszakban fontos látogatást tett iraki Kurdisztánban (Arbil) s tanácskozott Masz’úd Bárzání tartományi elnökkel, Dzsalál Tálibání köztársasági elnökkel, majd a Málikí legfőbb riválisának tartott Ijjád ’Alláví-val és a parlament szunnita elnökével, Uszáma al-Nudzsajfí-val. A találkozók eredménye egy 15 napos ultimátum lett: a miniszterelnököt politikájának gyökeres megváltoztatására és újabb (harmadik) mandátumra való jelöltségének visszavonására szólították fel.
A határidő letelte után Szadr újabb tanácskozásra hívta az említett politikusokat, ezúttal nedzsefi házába. Ez a meeting azonban nem jött létre. A síiták egyik szent városába szóló meghívó mindig érzékeny pont az iraki politikusok számára. A Szadr-ház meglátogatása az ugyancsak Nedzsefben élő legmagasabb rangú síita vallási vezetőnél (mardzsa’), Alí al-Szísztání-nál tett tiszteletadás nélkül elképzelhetetlen. Márpedig a nagyajatollah elzárkózik politikába való közvetlen beavatkozástól. Persze a Szadr-i invitálás mögött a vallási vezetők közötti rivalizálás is meghúzódott. Múszá ugyan még fiatal, de a rátermett vallási/politikai vezető imidzs-építését nem lehet korán kezdeni.
Így – egyelőre – kudarcba fulladt a miniszterelnök buktatás. Különösen, hogy miután az arbili tanácskozáson önmagát kormányfői alternatívaként felajánló ex-miniszterelnök Ibráhím al-Dzsa’farí, aki a legnagyobb síita frakció, a Hazafias Szövetség (التحالف الوطني) vezetője, egyelőre visszakozott. Annak ellenére, hogy Dzsa’farí-nak sok elszámolnivalója van Málikíval, aki szerepet játszott 2006-os bukásában.
Málikí ellentámadására sem kellett sokat várni. Nem hittársainak (Szadr, Dzsa’farí) ugrott neki, nem az arbili találkozó helyszíne miatt a legfőbb riválisnak: Bárzánínak – és általában a kurdoknak. Nem egy elszámolnivaló van közöttük. A legfőbb politikai affér a leghangosabb: Kurdisztánban bujkált a központi kormány kötözése alatt álló szunnita ex-alelnök, Táriq al-Hásimí, akit Málikí-ék terrorista csoport irányításával vádolnak, Bárzání-ék azonban Hathatósan segítették továbbmenekülését. Sokkal súlyosabb azonban a gazdasági kérdések megoldatlansága a kormány és a tartomány között – főként az olajjövedelmek elosztásáról és Moszul hovatartozásáról. És hogy kissé tágítsuk a képet: ott lebeg köztük a kurd harcosok, a pesmergák kérdése. Kurdisztán kvázi-hadseregeként kezeli, de zsoldot a központi kormányzattól kér. Az meg az egész kontingenst leszerelné vagy legalábbis beolvasztaná az iraki reguláris erőkbe. Az egész kérdéskör mögött persze Kurdisztán egyre nyilvánvalóbb önállósodási törekvései látszanak.
A miniszterelnök egyelőre ügyesen egyensúlyoz. Az ellene formálódó koalícióból maga felé hajlítja Tálibání elnököt (Bárzání ős-riválisát) és igyekszik kezében tartani a ellenoldal gyenge pontját, Nudzsajfí házelnököt. Nehezebb lehet a helyzete saját felekezetében, a síiták politikai erői között, miután azok egyik fő héjája, Szadr az ellenzék felé tendál. A síiták között eddig a Szadr-Dzsa’farí megosztottság Málikí malmára hajtotta a vizet, de nem lehet biztos benne, hogy ez így is marad. Különösen, ha a felekezetben egyre nagyobb hangot/szerepet kapó Irán politikai akarata erősödik.
Az iraki politológusok változás várnak. Jelenleg a parlamentben Málikí biztos támogatóinak száma alig 100 fő, míg több mint 180 képviselő kívánja a távozását. Ez különösen akkor veszélyes a számára, ha hozzátesszük, hogy a bizalmatlansági indítvány benyújtásához mindössze 168 képviselő aláírására van szükség. Ugyanakkor a most semleges állásponton állók (Legfelső Tanács/المجلس الأعلى, Fehér Irak/ العراق البيضاء, Erény/الفضيلة és a kisebbségek képviselői) közül is többen várhatóan a miniszterelnök ellen szavaznának. A Jogállam/دولة القانون 87fős síita frakciójának elvesztése Málikí kormányának végét jelentheti. Az ellenzékiek már dolgoznak rajta. Az ön- és köz-jelölt kormányfők (Dzsa’farí, Ahmad al-Dzsalabí és Ádil Abdulmahdí) pedig bemelegítenek. Közben erősödik az érzés: a síita politikai gondolkodás egyre aktivizálódó irányzata és a jócskán szekularizált kurdok megférése egy államban minimum kérdéses.
