Nem csalódtak a közel-kelti eseményeket figyelemmel kísérő elemzők: a régóta kvázi politikai unió felé tendáló gazdasági együttműködésnek láttatott Öböl-menti Együttműködési Tanács (مجلس التعاون الخليجي) vagy másik nevén Öböl-menti Arab Országok Együttműködési Tanácsa (مجلس التعاون لدول الخليج العربي‎) – angol rövidítése: GCC-Gulf Cooperation Council – május 14-én véget ért rijádi tanácskozásán kiadott közleménye üres szólamokkal teli. Újból úgy tűnik, megint sikerült az országok vezetőinek pár napig serényen masszíroznia az ájert. Az Abdulláh bin Abdulazíz szaúd-arábiai és Hamad bin Íszá Ál Khalífa bahreini király által sürgetett tanácskozást úgy hirdették meg, mint az első tényleges lépést egy, az európaihoz hasonló struktúrájú – sőt egyes szegmenseiben azon túl is mutató – politikai konföderáció kiépítése felé. A kezdeményezés kiváltó okai nyilvánvalóak. Miként a kudarcé is.

Az 1981-ben létrejött szervezet sokáig nem volt több mint a számos hasonló nagyot álmodó egységesítő célokkal született organizáció az arab világban. A Szaúd-Arábiát, az Egyesült Arab Emirátusokat, Ománt, Katart, Bahrein és Kuvaitot magában foglaló Tanács tagjai a gazdasági együttműködés terén igazából akkor kezdtek kibontakozni, amikor a regionális események hatására, a közös fenyegetettség erre rákényszerítette őket.  Ez az egyik tagállam, Kuvait Irak általi lerohanásával kezdődött (1990), majd Szaddám Huszein rendszerének további csaknem másfél évtizedes fennállása fenntartotta azt a megfelelő fenyegetettségi szintet, amely a szorosabb együttműködés irányába konvergálta a tagállamokat. (Voltak persze belső gazdasági-politikai mozgatórugók is, de ennek részletezése türelmi kereteket feszegetne.)

A rijádi tanácskozás előtt a szaúd-arábiai és bahreini sajtó azt harsogta: itt az idő, meg kell teremteni a gazdaság minden területére kiterjedő gazdasági egységet és erre építve konföderatív keretben hozzá kell látni az Öböl-menti Unió létrehozásához. S mindezt azért, mert úgymond az „arab tavasz” eseményei nyomán új politikai konstelláció állt elő a térségben.

A helyzet megváltozásához kétség sem férhet. Sőt, ha mélyebbre ásunk, az Öböl-menti Együttműködési Tanács néhány országának – jelesül Szaúd-Arábiának és Katarnak – gazdasági és média-téren effektív katalizátor szerepe volt annak a társadalmi elégedetlenségi hullámnak az elindításában, amely átrendezte egyes arab országok politikai térképét. És helyzetbe hozta az iszlamistákat – tesszük hozzá a teljes képalkotás kedvéért.

A szaúdi/bahreini sürgetés mögött azonban alapvetően Irán áll. Pontosabban a Szaúd-Arábia és a többségi politikai kisebbséggel rendelkező Bahrein fő ellensége, a síizmus. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az évezred első évtizede egyértelműen a síiták előretörését jelentette a Közel-Keleten. Irakban megbukott a szunnita bázisú Szaddám Huszain-rezsim, levegőhöz jutott és felvirágzott az ország déli (és részben középső) részein élő síita közösség. Libanonban a relatív többségbe kerülő síiták egyre jobban tudták artikulálni politikai akaratukat az ország vezetésében a Hezbollah és szövetségesi rendszere révén. Az „arab tavasz” kirobbanásáig Szíria helyzete is szilárd volt az iráni (síita) politikai szövetségesi rendszeren belül. Mahmúd Ahmedinezsád elnökké választása pedig lökést adott a progresszív iráni külpolitikának: a szorosabbra fűződtek a Teherán (és szövetségesei) valamint a nyugat-afrikai, délkelet-ázsiai síita közösségek közötti gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatok.

És, ami írásunk szempontjából a legfontosabb: aktivizálódott Irán és az Öböl-menti államok síita közösségei közötti kapcsolatrendszer. Ez aggasztja a két legérintettebb országot. Szaúd-Arábia lakosságának körülbelül 15%-át teszik ki a síiták, akik ráadásul két gazdasági és politikai értelemben igen érzékeny területen élnek: az olajban gazdag észak-keleti régióban (al-Qatíf, al-Ahszá’, Dammám) és a délnyugati Nadzsrán vidékén, ami a Jemennel való érintkezése miatt érzékeny pont a rijádi vezetés szemében.  Bahrein lakosságának pedig 75%-a síita, míg a politikai hatalom teljesen a szunnita uralkodócsalád és kliensei kezében van.  Az „arab tavasz” begyűrűzése a kis szigetországba a nagy testvér Szaúd-Arábia baráti segítségnyújtását vonta maga után.

S bár Iránnal területi konfliktusai vannak az Egyesült Arab Emirátusoknak is (három Öböl-sziget hovatartozásáról), az iráni mumus nem látszik elegendőnek az uniós folyamatok felgyorsulásához. E mögött éppen az iráni politikához való eltérő viszonyulás, illetve a GCC országai közötti érdekkülönbségek húzódnak.

Szaúd-Arábia és Bahrein számára – az előbb említett okokból – kétségtelenül a legjelentősebb kihívás Irán középhatalmi aspirációja, illetve a síizmus aktivizálódása. Ugyanez elmondható Katarról, amely a szaúdi gazdasági/ideológiai akaratot az arab világban megkerülhetetlenné vált al-Dzsazíra médiacsoport által terjeszti. Nem beszélve arról, hogy a félsziget-ország fővárosának, Dohának egyre növekvő vetélytársa lehet a Teherán által fejlesztett dél-iráni Kís szigete.

Ugyanakkor Irán nemzetközi embargók szorításából való egyik regionális kitörési pontja Dubai, ahol egyre növekszik az iráni befektetések aránya. Az Egyesült Arab Emirátusok pedig mind nagyobb teret kap Irán szabadkereskedelmi övezeteiben, így az imént említett Öbölbeli Kís szigetén. Emellett az Emirátusoknak nem kell szembenézniük nagyszámú síita kisebbség problémájával sem. Ugyanezek a gazdasági érdekek működnek Omán Teheránnal szembeni politikájában. Az óvatosságáról ismert Qábúsz szultán sem igyekszik konfrontálódni Iránnal. Érdeke leginkább a két regionális hatalom, Szaúd-Arábia és Irán hatalmi erőegyensúlya. Ugyancsak óvatos Kuvait. Részben mert a síita többségű Dél-Irak mindenkor fenyegetően magasodik fölé, részben pedig, mert az ugyancsak jelentős, 40%-os síita kisebbség – amelynek jó része ráadásul iráni eredetű – nagyon szoros gazdasági kapcsolatrendszert épített ki a dél-iráni (Khúzesztán, Ahváz) régióval.

Az Iránnal szembeni nyílt konfrontációt kerülő országok kis méretüknél fogva is inkább a szaúdi-iráni erőegyensúlyt tartják fontosnak a régióban. Néhány éve még efelé tapogatóztak, amikor magát az iráni elnököt, Ahmedinezsádot hívták meg a GCC ülésére. Szaúd-Arábia most Irán-ellenes tömböt akar. A kicsik pedig úgy látják: ez megfelelő ürügy Rijád számára, hogy egy unió keretében rátegye a kezét az egész régióra.

Az elmúlt években fontos lépések történtek katonai és gazdasági téren (vámunió, az energetikai szektor egységesítésére tett projektek, közlekedésfejlesztés stb). Nem sikerült azonban eddig a fő áttörés: a közös valuta megteremtése. Ebben valamennyi kis ország Rijád teljes hatalmi kiterjesztésének veszélyét látja.

Szaúd-Arábia azonban nem tágít. Miután Irakkal kacérkodott, Jement igyekszik beintegrálni a szövetségi rendszerbe. A jelenlegi tervek szerint Szanaá 2016-tól lenne a GCC tagja. Addig persze még sok homokot fújdogál a szél. Rijád addig is bővíti az Irán-ellenes koalíciót: az arab tavasz” kirügyezése után megfigyelői státusba hívta Jordániát és Marokkót. Az előbbi esetében – mint a Nyugat stabil szövetségese, amely geográfiailag sem esik messze a régiótól – érthető a részvétel. Marokkó esetében viszont meg kell erőltetnünk magunkat, hogy elképzeljük az Öböl-Menti Együttműködési Tanács tagjaként.

A arab monarchiák egyelőre elkerülték, hogy náluk is kitavaszodjon. Marokkóban az uralkodó előreszaladt és egyelőre úgy tűnik, mérsékelt iszlamisták kormányba engedésével – korlátozott végrehajtói jogkörökkel – kordában tudja tartani az ott is jelentkező sokhátterű, sokrétű elégedetlenséget.

Jordániában hasonló lépéseket láthattunk: II. Abdullah király a miniszterelnökök és kormányok permanens cseréjével operál. Amikor a népharag leamortizálja a kormány vezetőjét, jön az újabb megmentő. Gyökeres politikai és/vagy gazdasági átalakításra azonban nem nagyon mutatnak jelek.

Az ország legnagyobb politikai/társadalmi szervezete, a Muszlim Testvériség (MT) a napokban választott új vezetőséget. A Konzultatív Tanács (Madzslisz al-Súrá) alapvetően keményvonalas konzervatívokból tevődik most össze. A héják előretörése jelzi a királyi udvarnak: elégedetlenek az eddigi „reformlépésekkel” és – miként az újraválasztott MT-elnök, Hamám Szaíd kijelentette – rövid távú politikai programjuk a parlamenti választásokon való többségi szavazatok megszerzése. Amennyiben pedig az állam bármilyen módon akadályozni fogja az iszlamista szervezet aktivitását, meghirdetik a választások teljes bojkottját, amivel az egész politikai berendezkedés legitimitását fogják megkérdőjelezni.  Mindenestre az utcai politizálás, a tüntetések erősödésére lehet számítani.

A hangnem éles, a mondanivaló fontos: a Muszlim Testvériség a kritikus kooperáció mezejéről visszatérőben van az udvarral való konfrontáció politikájához. Politikai formációja, az Iszlám Munkafront (Dzsibhat al-’Amal al-Iszlámí) – amennyiben az MT nem bojkottálja a választásokat, valóban többséget szerezhet a parlament alsóházában (Madzslisz al-Nuvváb). Ennek tényleges befolyását azonban alapjában korlátozza a király által kinevezett felsőház (Madzslis al-A’ján), nem is beszélve magáról az uralkodóról és az udvarhoz kötődő erőszakszervezetekről. Ezt a politikai struktúrát igyekszik megváltoztatni a Testvériség. Esélyeik nem nagyok, radikalizálódásuk viszont egyértelmű.

Második számú vezetőjük, a MT öreg motorosa, Zakí Baní Rseíd, aki régóta követeli az alkotmány módosítását és a király politikai jogköreinek szűkítését. Most a bojkott mellett agitál az iszlamisták egyik fő vidéki bázisául szolgáló – több kormányerők és iszlamisták közötti fegyveres összetűzést megélt – dél-jordániai Ma’án városbeli otthonából.

Ugyancsak bekerült a vezetésbe Muhammad al-Saháhada és Ahmad al-Zarqán, akik az utóbbi hónapokban különösen kemény kormányellenes tüntetéseket produkáló a fővárostól délre eső – és ottani látogatásaim alkalmával szerzett tapasztalataim szerint is az állam által meglehetősen elhanyagolt – al-Tafíla városából származnak.

A legnagyobb meglepetés azonban a tavaly kezdődő utcai tüntetések egyik fő erejének, a Március 24.-e Mozgalom (Harakat 24 Ádzár) a vezetőjének, a 29 éves Zijád al-Khaválida-nak vezetőségbe kerülése volt. Két szempontból is: első ízben fordult elő, hogy a Testvériség irányító szervezetébe fiatalember kerüljön, másészt Khaválida személye kulcsfontosságú: az ország legnagyobb törzseinek egyikéből, a Banú Haszan-ból származik, amely eddig a királyi család iránti feltétlen lojalitásáról volt ismert.

A Muszlim Testvériség és általában az iszlamisták társadalmi bázisát mindeddig alapvetően a lakosság nagyobb részét kitevő palesztinai származásúak adták. Az MT politikai iszlamizmusa azonban a vahabita eszmék és Szaúd-Arábia ellenlábasa. Miként a Hásemita-dinasztia bázisául szolgáló kisebbségi beduin törzsek. (Őket éppen a Szaúd-család szorította ki az Arab-félszigetről.) A jordániai beduinok körében megjelenő iszlamista eszmék azonban nem sok jóval kecsegtetik az egyre szűkebb mozgásterű uralkodót. De.

A legenda szerint Jordánia, illetve elődje, Transzjordánia születése a huszadik század nagy politikai sakkjátékosának, Churchillnek köszönhető. A történet szerint (az akkor még nem Sir) Winston rajzolta meg egy forró augusztusi délután az új brit mandátumterület határait az első világháború után. Hogy mennyi az igazság e szép mesében, lényegtelen. Igazi Pufferstaat jött létre: kelet-nyugat irányban elválasztandó a növekvő számú zsidó telepesekkel rendelkező Palesztinát és az összerakandó Irakot illetve észak-dél relációjában a megszülető Szíriát és a formálódó vahabita formációt, azaz a majdani Szaúd-Arábiát. Ekképpen az Egyesült Királyság majd az Egyesült Államok stratégiai szövetségének számító és Izrael számára is létfontosságú Jordánia ütközőállam szerepe máig megmaradt. Az iszlamisták tényleges hatalmi pozícióba kerülése ilyen háttérrel itt igen nehezen képzelhető el.

A Szíriában zajló események számos bel- és külpolitikai tényezőjét elemzi a sajtó, a helyi, az arab és a nemzetközi szakértők serege. Miközben a heterogén összetételű és egységes vezetés híján igencsak eltérő célkitűzésekkel a politika porondjára lépő ellenzéki csoportok folyamatosan küldik segélykérő kiáltásaikat a külföld felé, a térségben érdekelt országok álláspontja enyhén szólva is ellentmondásos. Nem elemeznénk itt az egyes hatalmak rendszerpárti vagy rendszer-ellenes viselkedését, arra azonban érdemes kitérni, hogy a Szíriával szomszédos országok politikai vezetése a fennálló Aszad-rendszer fenntartása és modernizálása mellett száll síkra – az egy Törökországot leszámítva, amely igyekszik saját progresszív iszlamista politikai irányzatát exportálni Damaszkuszba is. (Lásd Erdoǧan és Davutoǧlu ez irányú tevékenykedéseit és kijelentéseit, a szír ellenzék több csoportjának ankarai szerveződéseit vagy a menekültkérdés török kezelését.) 

Izrael is inkább az évtizedek alatt kiismert rendszer prolongálását tartaná jónak. Az észak-afrikai, s különösen az egyiptomi fejlemények arra a következtetésre késztették az izraeli politikusokat és elemzőket, hogy új Közel-kelet épül a szunnita iszlamizmus feltűnő megerősödésével a zsidó állam közvetlen szomszédságában. Szíria ilyen irányú elmozdulása pedig nem lehet Tell Aviv érdeke. Több szempontból sem.

Egyrészt a kiismert ellenség mindig kiszámíthatóbb. Az Aszad-rendszert pedig volt idő tanulmányozni; negyven éve fennáll. (Erről a negyven évről – usque két generáció – és a történelemben játszott társadalomszociológiai szerepéről is érdemes lenne egyszer értekezni.) Másrészt ennek a kiismert rendszernek egyik fő legitimációs alapja az, hogy a megszállt országrész (a Golán-fennsík) visszaszerzése érdekében, a de iure fennálló háborús állapottal törvényesíti belpolitikai téren a kemény kéz politikáját. Izrael számára azonban az is világos volt, hogy – miként az elmúlt négy évtized bizonyította – Damaszkusz nem kívánta ez irányú törekvéseit a gyakorlatba átültetve fegyveresen visszafoglalni az ország megszállt dél-nyugati végeit. Egy szunnita rezsimváltással – várhatóan – kormányzati szerephez jutó iszlamista erőkről azonban ez már nem mondható el ilyen bizonyossággal.  Ennek vallásjogi megalapozottságát mind a mérsékeltek, mind a radikális iszlamisták politikai elképzeléseiben megtalálhatjuk.

Egy harmadik tényező, amely Izraelt az Aszad-rendszer reformált fennmaradása mellett tartja, összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb az előbbieknél, de hosszú távon – ha lehet még ilyet mondani – nagyobb esélyt ad a zsidó állam közel-keleti beilleszkedésének a nagy arab-iszlám tengerbe. Ez pedig a kis szíriai zsidó közösség illetve a zsidó emlékek és tradíciók megőrzésének – paradox módon az utóbbi években egyre javuló – esélyei.

Az ókor óta meglévő szíriai zsidó közösség 1492 után jelentős andalúziai szefárd csoportokkal bővült. A Szíriában a múlt század első felében zajló nagy kivándorlásokkal már megcsappant a számuk, majd Izrael megalakulásával tovább csökkent a közösség létszáma. Az 1973-as háború után kemény két évtized következett, amelynek során a néhány ezresre apadt damaszkuszi, aleppói és qámisli közösségek csaknem teljes elszigeteltségben éltek, külföldi utazásaikat több ezer dollár kifizetéséhez kötötték, külföldiekkel való kapcsolataikat szigorúan ellenőrizték. Végül a madridi békefolyamat során a kilencvenes években Háfiz al-Aszad valamennyiüknek engedélyezte a kivándorlást – bármely országba, Izrael kivételével. A többség valóban csatlakozott a több tízezres brooklyni szíriai zsidó közösséghez, de számosan telepedtek le végül Izraelben.

Végül pár tucatnyian maradtak Damaszkuszban, Aleppóban és az észak-keleti Qámisliben. Ugyanakkor a főváros elnéptelenedő zsidó negyedében – bár mindenki ezt várta – nem került sor ingatlanaik kisajátítására. A bezárt, lelakatolt házak pusztulásnak indultak, de a kormány nem vette el az Egyesült Államokban vagy Izraelben élő tulajdonosaiktól. Még a jól látható utcafrontokon lévő héber feliratokat sem bántották. Igaz, az ezredfordulóig az ebben a negyedben bóklászó külföldit erősen monitoringozta a titkosszolgálat. Két zsinagógát (az óvárosi al-Frandzs és a Dzsaubar-negyedbeli Illés) pedig – ha a látogató elég ügyes volt, meg is lehetett nézni. Ezzel együtt 2000-ig erős nyomás alatt éltek a helyben maradt szíriai zsidók. A médiában csak akkor szerepeltek, ha láthatóan propagandacélokkal lojalitásukat fejezték ki a rendszer irányába.

Bassár al-Aszad óvatos reformlépései közé tartozott a szíriai zsidók múltjának, tradícióinak és jelenlétének a köztudatba emelése. (A folyamat persze magyarázható a kisebbségek – alavita, keresztény, drúz – összezárásának részeként is a növekvő többségi szunnita nyomással szemben.) Kapcsolatfelvétel történt a brooklyni közösséggel valamint a kilencvenes években kivándorolt csoport spirituális vezetőjével, az Izraelben élő Abraham Hamra rabbival. Megkezdődött a zsidó tulajdonú ingatlanok felmérése, a tulajdonviszonyok rendezése (megerősítése) és az óváros kibontakozó rehabilitációs programja keretében néhány impozáns zsidó család lakóépületének (al-Dzsílátí, Murád Fárhí) a renoválása.

Ezzel párhuzamosan megjelentek a médiában és a könyvpiacon. 2008-ban A szíriai Damaszkusz zsidósága (Jahúd Dimasq al-Sám) címmel megkerülhetetlen monográfia jelent meg, amely részletesen kitér a közösség múltjára, hagyományaira, jelenére, Alaposan tárgyalja a damaszkuszi zsidó családok történetét, de a jelenlegiekről is beszél. Szintúgy a zsinagógákról és egykori intézményekről.

A szíriai zsidóság viszonyainak rendezésére tett lépések nem egyedülállóak. Ugyancsak ez elmúlt években hasonló lépések történtek – még a meggyilkolt Rafíq al-Harírí miniszterelnök kezdeményezésére – Libanonban is. Bejrútban, ahol jelentős számú és a gazdasági életben fontos szerepet játszó közösség élt, amely 1948/58/82-ben három hullámban gyakorlatilag teljes létszámban távozott (számuk mára száz alá csökkent), nagy, összefüggő területű zsidó negyed volt a Vádi Abú Dzsamíl és környéke. Ezeknek az ingatlanoknak a tulajdonviszonyait sem bolygatták évtizedeken keresztül, bár tulajdonosaik ez idő alatt mindvégig távol éltek. Sőt, a libanoni választási jegyzékben – bár a zsidó vallás nem tartozik az állam 17 elismert felekezete közé – 6000 zsidó választópolgár szerepel. És bár több mint egy éve az Izrael-ellenes erők uralják a kormányt, a város legrégebbi zsinagógájának, a Maghen Abrahamnak a restaurációs befejeződhettek – az állam által delegált fegyveres katonák védelmében.

Ez a konszolidációs folyamat persze nem érhet fel a nagy geopolitikai játszma többi tényezőjével. De a normalizálódási folyamatot megakaszthatja a szíriai rezsim fejre állása vagy a libanoni rendszer gyökeres megváltozása. Izraelnek a szíriai eseményekhez való viszonyát vizsgálva nem hagyható figyelem nélkül ez a kis szegmens.

A bahreini síiták gazdasági helyzete jóval nehezebb a kisebbségi szunnitákénál. A hivatalosan 15%-os, valójában sokkal nagyobb munkanélküliség csaknem teljes mértékben őket sújtja, különösen a 20-30 éves fiatalokat. (Ugyanakkor a többi Öböl-országhoz hasonlóan Bahreinben is kirívóan magas a vendégmunkások aránya – még a magasan kvalifikált, azaz a helyiek által is elvállalt munkakörökben.) Miután a legnagyobb munkáltató az állam, diszkriminációjukon is az tud(na) segíteni. Ahol némi áttörés látszik, az az egészségügyi szektor, illetve kisebb mértékben az ipari minisztérium alá tartozó intézmények, létesítmények.

A magánszférában – ahol az arab származású síiták zöme dolgozik – alapvetően alacsonyan kvalifikált szakmunkát végeznek, kirívóan alacsony bérekért. Statisztikák szerint itt egy munkás havi bére 200 bahreini dínár, ami különösen kevés, tekintve, hogy a munkaügyi minisztérium által két fős család részére megállapított létminimum 350 dínár.

A vallásgyakorlás terén valamivel árnyaltabb a helyzet. Az Öböl országai közül egyetlenként a bahreini síiták ünnepelhetik nyilvánosan és szabadon Huszein imám mártírhalálának évfordulóját, az ásúrát. (Sőt: az ásúrá napja hivatalosan is munkaszüneti nap.) A személyi jogi kérdéseket (házasság, válás, örökösödés) síita bíróságok előtt intézhetik. További „engedmény”, hogy az elmúlt években a médiát felügyelő minisztérium megtiltotta a sajtóban a síita felekezet szidalmazását.

2004-ben vezető síita vallástudósok Íszá Qászim sejk vezetésével létrehozták az Iszlám Vallástudósi tanácsot (al-Madzslisz al-Iszlámí al-’Ulamá’í), mint a felekezet legmagasabb szintű vallási szervezetét, de az állam mindezidáig megtagadta annak hivatalos elismerést. A szunnita kisebbség kezében lévő iszlám ügyek minisztériumának felügyeleti joga ugyanis valamennyi síita vallási intézményre kiterjed, így a síita vallási alapítványokat kezelő Dzsa’farita Vallási Alapítványok Tanácsára (Madzslisz al-Auqáf al-Dzsa’farí) is.

A síita-kérdés egyik legérzékenyebb pontja az iskolák ügye. Valamennyi állami iskolában ugyanis a szunnita málikita jogi iskola tanításai alapján oktatják az iszlám pedagógiát és a kormány mereven elzárkózik attól, hogy a lakosság 70%-át kitevő többségi síiták az iskolákban a dzsa’farita vallásjogi iskola tanításain alapuljon a hitoktatás.

A bahreini síiták szabadon látogathatják el legjelentősebb zarándokhelyeiket Szaúd-Arábiában, Iránban vagy Szíriában, viszont a kormányzati és erőszakszervezetek szoros figyelem alatt tartják mindazokat, akik vallási tanulmányaikat Iránban végezték.

Éppen a perzsa származás illetve az iráni mardzsá’k követése erősítette az utóbbi időben az iráni befolyást a bahreini síiták körében. (Irán ez irányú latens ambícióit mutatja, hogy az elmúlt években a perzsa országban hivatalos politikai körökben is több alkalommal elhangzott az a vélemény, amely szerint Teherán továbbra is potenciális iráni – 31. – tartományként tekint a szigetországra.)

Politikai téren ugyancsak erősek a korlátok. A 40 fős parlamenti alsóházban (Madzslisz al-Nuvváb) ugyan a legnagyobb, 18 fős frakcióval a síita Iszlám Nemzeti Megegyezés Társasága (Dzsama’íjat al-Vifáq al-Vataní al-Iszlámí) rendelkezik, amelynek vezetője a legjelentősebb, hosszú ideig emigrációban élt síita politikus, Alí Szalmán sejk, a parlament hatásköre ugyanakkor meglehetősen korlátozott az uralkodó, illetve az általa kinevezett, ugyancsak 40 fős felsőházban (Madzslisz al-Súrá) által. Ez utóbbiban például egyetlen képviselője sincs az előbb említett síita szervezetnek.

Az egy éve a manámai Gyöngy-téren kirobbant elégedetlenség oly mértékben lebénította az államhatalmat, hogy – az „arab tavasz” országai közül egyetlenként baráti segítségnyújtást kért Szaúd-Arábiától. A nagy testvér – ahogy azt ilyenkor kell – nem késlekedett az internacionalista beavatkozással. (Az akcióban a térség egy másik prominens szunnita Irán-rivális hatalma, Pakisztán is rész vett, mintegy 1000-1200 katonával.) Az Egyesült Államok sem hagyhatta elesni fontos öbölbeli bázisát.

A szaúdi megszállás sem akadályozta meg azonban, hogy a tüntetések több mint egy év elteltével is folyamatosak maradjanak. A síiták követelései nem teljesültek, gyökeres változások nem történtek. Közben az uralkodó a segítségnyújtás ellenszolgáltatásaként az utóbbi időben többször is gesztusokat tett a bahreini szalafiták felé. Pártjuk, immár a második legjelentősebb erő az országban. Ennek még komoly hosszú távú következményei lehetnek. És biztos hogy Irán sem adta fel hittestvérei megsegítésének programját.

Az országot 1971-es függetlensége után csaknem három évtizedig irányító Ísza bin Szalmán emír erősen korlátozta a síita többség jogait. Ennek köszönhetően az iráni forradalom hatása mégsem maradt el a már említett passzív politikai hagyományokkal rendelkező síita közösségben. 1981-ben a forradalmi hangulatot és külpolitikai hullámot meglovagolva Khomeiní ajatollah bahreini képviselője, az iraki származású Hádí al-Mudarraszí hodzsetoleszlám vezetésével létrejött szervezet, az Iszlám Front Bahrein Felszabadítására (al-Dzsibhat al-Iszlímíja li-Tahrír al-Bahrain) puccsot kísérelt meg, ami után véres megtorlás és a politikai jogok kérdésének napirendről való levétele következett. A kilencvenes évek közepén (1994-1998) jelentkező újabb mozgalmakat ugyancsak keményen verte le az uralkodó erőszakszervezete. Számos síita ellenzéki került börtönbe, köztük politikai/vallási vezetőik, mint Alí Szalmán sejk, Abdulamír al-Dzsamrí, Hajdar al-Szatrí vagy Abdulvahháb Huszajn.

Az 1999-ben hatalomra kerülő s 2002-től királyként regnáló Hamad bin Ísza hatalomra kerülésekor reformokat ígért, amelyek – helyi szokás szerint – felemásak lettek vagy elmaradtak. Szabadon engedték a politikai foglyok jó részét és az uralkodó család hivatalos okmányt (Nemzeti Munkaegyezmény/Mítháq al-’Amal al-Vataní) írt alá a síita ellenzékkel való kiegyezésről. Ezt a dokumentumot népszavazáson az akkor még optimista lakosság 98%-os arányban támogatta. Végül hamar véget vetett a mézesheteknek, hogy a síita ellenzék nem volt hajlandó aláírni a 2002-es alkotmánymódosítást, amely már jóval kisebb mértékben kívánta kiterjeszteni a politikai jogokat a síita többség számára. Ez a két fél közötti viszony újbóli elmérgesedéséhez vezetett.

Úgy tűnt az uralkodó komolyabb nehézségek nélkül keménykedhet. Pozícióit ugyanis két alapvető tényező erősítette: egyrészt az, hogy az első Öböl-háború, 1991 óta az ország fontos bázisa a térségben állomásozó amerikai hadseregnek – ezáltal megkerülhetetlen szereplője az Irán elleni szövetségi rendszernek.

A másik reformokat elodázó tényező a síita többség megosztottsága s ebben rejlő gyengesége. 25-30%-uk perzsa származású. Ez a csoport erősen urbanizált, városlakó középosztálybeli, amely felemelkedését paradox módon a brit uralomnak köszönheti; kihasználta ugyanis a protektor liberálisabb, a felekezeti különbségeket kevésbé figyelembe vevő oktatási rendszerét. A több mint kétharmadot kitevő többség viszont arab származású és zömében falusi környezetben él. A két csoport között jelentős képzettségbeli különbség van, s viszonyuk is eltérő a szunnita kisebbséggel szemben. Az arab származású síiták nyitottabbak a szintén arab szunnita politikai establishmenttel szemben.

Ez a megosztottság vallási oldalon is megmutatkozik. A bahreini síitáknak nincs mardzsá’juk, azaz egy vallástudós által megszemélyesített követendő autentikus jogértelmezőjük/jogforrásuk, amely minden nem mardzsa’-síitának (azaz muqallidnak) kötelező; az ő jogi interpretációjára kell támaszkodniuk minden kérdésben. Így más országok mardzsá’iból választhatnak. A perzsa származású középosztály alapvetően Iránból választ jogi vezetőt: Alí Khámeneí ajatollah, a legfelső iráni vezető és Szádiq Sírází ajatollah, qumi vallástudós személyében. Ugynakkor az arab gyökerekkel rendelkezők általában az Irakban működő Alí al-Szísztání ajatollah vagy 2010-es haláláig a libanoni Muhammad Huszajn Fadlalláh ajatollah muqallidjai lettek. Ez a mardzsa’-követésbeli megosztottság nem törvényszerű, de általános.

A Forma 1 kapcsán kezdjük ezzel az országgal. Az autós cirkusz végül lebonyolított minapi futama mutat rá arra, hogy mennyire érvényesül a kettős mérce az elmúlt másfél év vezető közel-keleti eseménysorozata, az úgynevezett „arab tavasz” megítélésében. Ami Bahreinben az elmúlt év során történt valóban beleilleszkedik az Észak-Afrikából elindult elégedetlenségsorozatba, de a küzdelem itt erősen felekezeti színezetet kapott.

A mindössze 750 km²-es szigetország lakosságának mintegy 70-80%-a síita. (Ettől nagyobb síita arányszámmal csak Irán rendelkezik.) Ehhez képest, a politikai-katonai hatalom a szunnita kisebbség, s azon belül is a Khalífa-család (Ál Khalífa) kezében összpontosul. Nem olyan régóta. A sziget és a környező – ma Szaúd-Arábiához tartozó – partvidék hosszú évszázadokon át a síizmus egyik kiemelt fontosságú központja volt.

A 17-18. században a sziget a síizmust államvallássá emelő perzsa szafavida állam része volt. 1602-ben Abbász sah a síizmust tette meg Bahrein hivatalos vallásának is. A lakosság addig még szunnita kisebbsége is hamarosan síita lett, akik pedig végképp ellenálltak, az Arab-félszigetre emigráltak. Ez a folyamat alakította ki a bahreini síita közösség máig megosztottságot jelentő kettős arculatát: a perzsa származású síiták mellett jelentős arab etnikum vált síitává. Ellentétük – miként látni fogjuk – ma is megosztja a szigetország síita többségét.

Még egy fontos történeti/vallástörténeti motívumot kell meg említeni ebből a korból – hatása ugyanis ugyancsak napjainkig érzékelhető. Amikor a szafavida állam afgán támadások következtében a 18. század folyamán meggyengült, a síita vallástudomány központja – az odamenekült vallástudósok jóvoltából – egy évszázadra Bahrein lett. Éppen akkor, amikor a síita vallástudomány a politikai aktivizmust hirdető irányzatának meggyengülése után újból a passzívizmus felé mozdult el. Mindez azt jelentette, hogy Bahrein hagyományosan a síita vallástudomány politikailag passzív irányzatának követője maradt. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a sziget síita közösségére kevéssé hatott a vallástudomány 19. század elején elkezdődött politikai aktivizálódása, ami Rúhollah Múszeví Khomeiní ajatollah elméleti munkásságában illetve a gyakorlatban az iráni iszlám forradalomban csúcsosodott ki.

És ez az egyik magyarázata annak is, hogy a 18-19. század fordulóján megjelent szunnita törzsek (élükön a Khalífa-családdal) könnyen átvették a sziget feletti uralmat. (Nagy hatalmi átrendeződések korszakának nyitánya volt ez: ekkor jelentkezett a Szaúd-család a félsziget közepén és a Szabáh-család a mai Kuvait területén.) Kellett ehhez persze a kedvező regionális hatalmi konstelláció. A perzsa állam meggyengült és az Öböl déli felén elveszítette befolyását. Ugyanakkor megjelentek a britek, akik hamarosan másfél évszázadra protektorátus alá vették a területet. Bahrein szigetén a szunnita kisebbségi uralkodó megbízható támaszai lettek a múlt század utolsó harmadáig.

Az iszlám szunnita-síita megosztottságának jelentőségét a politika és a média lépten-nyomon igyekszik elbagatelizálni. Lehet, hogy az iráni-szaúdi regionális hatalmi játszma magyarázható egyszerűen politikai szinten, két középhatalmi ambíciókkal bíró állam a világgazdaság egy stratégiai térsége feletti hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmeként – amibe persze Törökország igyekszik mind intenzívebben beleszólni, illetve amelyet az Egyesült Államok igyekszik e lehető legteljesebb mértékben kontrolálni. De a hétköznapokban, a társadalom mélyrétegeiben a felekezeti megosztottság olyannyira mély, hogy az egyének napi gondolkodását, cselekedeteit és véleményalkotását sűrűn befolyásolják. Ez általánosságban elmondható az iszlám világ valamennyi államáról, ahol szunniták és síiták együtt élnek – bármilyen arányban. Sőt, olyan helyeken is, ahol nincsenek síiták. A radikális, de többnyire a mérsékelt szunnita vallási körökben is a síita heterodoxia nagyobb ellenség még az iszlámot nem elfogadóknál is – legyenek azok a könyv népei, azaz a zsidók, keresztények és zoroasztriánusok vagy más vallás hívei, netán agnosztikusok, ateisták.

A radikálisok és mérsékeltek közötti küzdelem az „arab tavasz” egyiptomi szárba szökkenése után sem dőlt még el teljesen. Az utóbbi években megerősödött radikális irányzat tagjai magukat ’65-ös Csoportnak vagy qutbistáknak nevezik, amivel a szervezet múlt század közepi radikalizálódásának vezetőjére – majd a belőle kiváló iszlám fundamentalista csoportok spiritus rectorára –, a Dzsamál Abdunnászir/Nasszer elnök által 1966-ban felakasztatott Szajjid Qutbra utalnak. 

A Qutb-perben ítélték börtönbüntetésre a most megválasztott vezetőt, Muhammad Badíat is. S bár a Muzulmán Testvérek hivatalos kommünikéiben mindig elítélte-elítéli a fegyveres harcot, a qutbisták elismerik a szükséghelyzetben alkalmazható „megelőző erőszak” jogosságát.  Szervezet történetében ez a radikális módszert titokban támogató irányzat mindig jelen volt. Erre számos esetet hozhatunk fel. Például a kilencvenes években az akkori vezető Musztafa Meshur tudomásával a Testvérek ellenőrizte orvosi szakszervezet egyik vezetője titokban harcosokat exportált Csecsenföldre.

A jelenlegi vezetésben a reformerek gyengeségük ellenére sem teljesen veszítették el befolyásukat. A fiatal jogász, Iszám al-Araján, aki a tavalyi tüntetések alatt majd azok után is folyamatosan exponálja magát, s egyre aktívabb a vezetőségi tanácsban is, a tagok közötti párbeszédet hangsúlyozza, mondván, hogy a jelenlegi kiélezett helyzetben a szervezetnek zárnia kell sorait. A mérsékeltek helyzete azonban nehéz: több egyiptomi politológus is úgy látja, hogy amennyiben a radikálisok politikája győzedelmeskedik és teret engednek a radikálisoknak, akik nem zárkóznak el a szalafitákkkal való széles körű együttműködéstől, elképzelhető a reformerek további kiszorítása a Testvériségből.

Amennyiben a szervezet megszerzi az államelnöki posztot (ennek esélyeiről majd egy másik alkalommal értekezünk) megkezdheti a régi rend tényleges lebontását. Mubárak ugyan távozott, de a katonai-titkosszolgálati – azaz fegyveres erők által képviselt – struktúra a Legfelső Katonai Tanács és tartozékai képében tovább létezik.

A 70 éves veterán politikus – mellesleg a konzervativizmus fellegvárának tartott aszjúti egyetem volt professzora – Muhammad Badía képes a két tábor integrálására és a békés eszközök további preferálására. Miközben két évtizedig volt az állatorvosi szakszervezet vezetője, a Testvérekben az ideológiai munka legfőbb felelőse volt. Így nem véletlen, hogy nyilatkozataiban a társadalom vallásos öntudatának erősítésére és az oktatásra fekteti a hangsúlyt. Mindezt azért, hogy a vallásilag öntudatos társadalom szellemileg felvértezve szállhasson szembe a nyugati (amerikai) kultúra romboló viharának. Nehézséget okozhat a számára, az a parlamenti helyek negyedét birtokló szélsőséges iszlamista szalafitákkal való kényszerű együttműködés a régi rend teljes felszámolásában.

A katonai establishment – miután a legfőbb favorit, a világ legbefolyásosabb politikai személyiségei közé sorolt egyiptomi hírszerzés-igazgató, Omár Szulajmán kilépett a választási kampányból – Amr Músza volt külügyminisztert és Arab Liga-főtitkárt favorizálja. Murszí és Adulfattáh együttes indulása pedig gyengítheti a Testvériség esélyeit. Amennyiben Músza nyer, a Katonai Tanáccsal fenntarthatják a régi rezsim hatalmi kereteit. Ha a Testvériség ezt a pozíciót is megszerzi, május 25.e után ténylegesen megkezdődhet az egyiptomi rendszerváltás.

Líbia egysége mindig is kérdéses volt. Az ország 1951-es alkotmánya kimondja ugyan a három nagy régió egységét, de regionális és azon belül a törzsi identitás mindig felülírta a nem létező „nemzetit”. Ezt a regionalitást sikerült a törzsek közötti ügyes politikájával négy évtizedre elhomályosítania Muammar al-Qaddzáfí/Kadhafi-nak. A diktátor tavalyi bukása óta azonban újból és újból előbukkan a szeparatizmus, főként az ország keleti és déli területein.

A 1911-12-es háborúban elfoglalt egykori oszmán fennhatóságú területekből a gyarmatosító Olaszország gyúrt egységes közigazgatású területet. Az ország hármas tagolódása azonban a történelmi múltba megy vissza. Keleti területek, az egykori görög alapítású Kyreneika/Barqa hagyományosan a Nílus-völgy és a Földközi-tenger keleti medencéje felé nyitott az ókortól kezdve. Ugyanakkor a nyugati vidékek, Tripolitánia a pun világ részeként már a Kr.e.-i századokban Karthágó, illetve a mai Tunisz felé orientálódott. A déli sivatag tuareg nomádjai pedig az iszlám világ észak-afrikai részén nélkülözhetetlen szerepet játszottak a Földközi-tenger és Közép-Afrika közötti tranzitkereskedelemben. A Fezzánt lakó törzsek révén kapcsolataik így a sivatag felé, Csád, Niger és Szudán felé orientálódnak.

Tripolitánia és Kyreneika/Barqa rivalizálása már az olasz gyarmatosítás idején megkezdődött. Az olaszok 1927-től 1934-ig még két külön kormányzó alatt álló különálló gyarmatként kezelték a területet. 1934-ben jött létre az egységes líbiai gyarmat a hagyományos hármas megosztással (Kyreneika, Tripolitánia, Fezzán). Aztán 1943-tól 1951-ig ismét megosztott lett Líbia: az északi területeket (Tripolitánia, Kyreneika) Nagy-Britannia, a déli Fezzánt Franciaország igazgatta. Az 1951-es függetlenséget kivívó Szanúszíja-rend Kyreneikából származott. A kelet-nyugati törzsi rivalizálást végül egy földrajzilag a kettő között elhelyezkedő és meglehetősen kis törzs fia, Qaddzáfí használta ki és meglehetősen tehetségesen lavírozva negyven évig fenn is tartotta a legerősebb törzsek közötti egyensúlyt.

Az olajipari súlypontot jelentő Kyreneika központjában, Bengáziban kezdődött az a felkeléssorozat, amely végül megdöntötte Qaddzáfí hatalmát. Miután a negyven évig regnáló szupercentralizált államigazgatás megszűnt, hamar felszínre kerülhettek a szeparatizmus erői. Nemcsak a hagyományos kelet-nyugati ellentét és Kyreneika nagyobb mozgásteret igénylő (kinek föderalizmust, kinek autonómiát, kinek függetlenséget jelentő) követelése, hanem a déli beduinok államigazgatás alóli kiszakadási vágyai.

A három régió széthúzását erősítik bizonyos geográfiai tényezők.  Igaz ugyan, hogy a Qaddzáfí-érában példátlan infrastrukturális beruházások történtek az ezen a téren különösen elmaradott hatalmas országban, a régiók közötti több száz kilométeres távolságok ma is egyfajta természetes választóvonalat jelentenek a területek között. A két központot, Tripolit és Bengázit egy gyorsforgalmi út köti csupán össze, ami jelentősen megnehezítette például a felkelők előrehaladását a tavalyi harcok során.

Bengázi gazdasági és politikai mozgástér-kibővítő tevékenysége közé tartozik, hogy az utóbbi hónapokban – a Tripoliban székelő központi kormányzat, a Nemzeti Átmeneti Tanács (al-Madzslisz al-Vataní al-Intiqálí) gyengeségét kihasználva egyre jobban átveszi a déli olajmezők feletti ellenőrzést is, igyekezvén az olajszektor legnagyobb részét kontroll alá vonni.

További érdekes fejlemény, hogy keleten egyre befolyásosabb Zintán-törzs (amelynek tagjai végzik a déli olajmezők ellenőrzését is) a bengázi politikában is egyre jobban nyomulnak. Nagy helyzeti előnyük, hogy egy évszázada szoros kapcsolatokat ápolnak a bukott diktátort adó Qaddháfa-törzzsel, így az összeomlott rezsim még mindig meglévő híveit is maguk mellé állíthatják. (Nem véletlen, hogy a volt vezető utódnak kijelölt fiát, Szajf al-Iszlám al-Qaddzáfít is egy e törzsből származó fegyveresek őrizték illetve szállították börtönbe. A két törzs között százéves fogolyegyezmény létezik.)

Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban merült fel – bengázi politikai körökben –a líbiai állam föderatív átalakítása. Sokan ezt egy lassú szétválás első lépésének tekintik. A függetlenség előszobájában már megtörtént az ilyesmi: 1949 és 1951 között – még a divide et impera-elvben Nagy-Britannia által támogatott egyezménynek köszönhetően – Idrisz al-Szanúszí, a későbbi király Bengázinak autonómiát adott. De az a tény is egyre gyakrabban említtetik meg, hogy a „nemzeti egységet” jelképező, függetlenséget kivívó „nemzeti dinasztia”, a szenúsziak sem líbek alapjában véve. S valóban: Algériából érkeztek e területre a 19. században.

A szakadár törekvések csak akkor lesznek csökkenthetők, ha a Qaddzáfí-érában súlyos hátrányokat szenvedett Kyreneika valóban nagyobb bevételekhez jut az itt kitermelt szénhidrogének jövedelmeiből. Az alapvetően törzsi alapú, az utóbbi évtizedekben politikailag kilúgozott társadalmat működővé tenni igencsak nehéz lesz. S ebben az ország egyben tartása a majdani állandósuló kormányzatának elsőrangú feladatává lép elő.

Különösen azután, hogy a vazzáni törzsek is egyre inkább kacsingatnak dél felé, és körükben egyre erősebb a Qaddzáfi haderejéből kiszakadt és munka után néző fegyveresek jelenléte. Ez utóbbiak immár az egész Szahara-térségben komoly gondokat okoznak. Lásd a Csádban, Nigerben, Maliban zajló eseményeket. Dél-Szudán friss függetlenedése – bár ezt mindenki (a régió és a Nyugat is) az ottani hosszú polgárháború remélt végleges lezárásaként üdvözölte – súlyos példát adott a sivatagi övezet zömében tuareg lakosságának.

Az Aoun-Naszralláh szövetség rövid távú olvasta a Szíriához fűződő jelenlegi viszonyról szólt. Azaz, hogy megakadályozzák a nagy testvérhez fűződő politikai, gazdasági és tradicionális társadalmi kapcsolatok lazítását illetve felszámolását. Ez hozta egy táborba a szekuláris keresztény Aount és az iszlám állam megvalósítását végcélként kitűző síita Hezbollahot szervezetét.

Van azonban egy ennél sokkal hosszabb távra mutató magyarázata ennek a furcsa szövetségnek. Kamal Dib, libanoni történész néhány éve megjelent nagyszerű könyve, Ez az öreg híd (Hadza al-Dzsiszr al-Atíq/) drámai képet fest a libanoni keresztények demográfiai helyzetéről. Leírja, hogy amennyiben a jelenlegi népesedési folyamatok – születésszám és folyamatos emigráció – változatlanok maradnak, a század végére alig marad keresztény a cédrusok árnyékában. Közben pedig az ország legnagyobb felekezetévé a síita lép (ez relatíve már most is így van).

Ez utóbbi felekezet körében pedig már régóta fellépett az igény, hogy az ország politikai-gazdasági berendezkedését megalapozó 1943-as maronita/keresztény-szunnita kiegyezést, amelyet akkoriban valóban a két demográfiailag és gazdaságilag is legerősebb felekezet kötött és e két felekezet képviselőit – de különösképpen a maronitákat – bebetonozta a politika és az erőszakszervezetek vezetői posztjaiba, fel kell hogy váltsa egy síita-maronita. Síita, mert mára ők a legnagyobb létszámú és gazdaságilag is egyre erősödő felekezet és maronita/keresztény, mert egyelőre politikai-gazdasági pozícióik kikerülhetetlenek, nem is beszélve a Libanonban különlegesen tisztelt társadalom-vezetési hagyományokról. Ez pedig a Nyugat felé fő kapcsolatot jelentő maroniták nélkül ma sem megy.

E hosszú távú törekvés első lépéseként értékelhető a Szent Mihály templomban történt szövetségkötés. A hosszú távú felekezeti érdekeket azonban ma még természetesen felülírják a közös aktuálpolitikai célok. Mindenekelőtt a felekezetiségen (konfesszionalizmus) alapuló politikai hatalommegosztás felszámolása egyszerű többségi alapon álló új választási szisztémával. Ez Aounnak szekuláris szempontból érdeke, míg a síitáknak (Hezbollah) egyszerűen a demográfiai arányok politikai realizálásához kell. Hogy hosszú távon milyen módon konvergálhat a szekularizmus és a vallási állam koncepciója, persze más kérdés.

A jövőben esedékes parlamenti választások közeledtével Aoun pozíciói gyengülni látszottak a keresztény közösségben, amikor a Szíriában zajló események, illetve az azokra adott libanoni válaszok a segítségére siettek. Miután tavaly lemondott a legfőbb maronita vallási vezető, Mar Naszralláh Butrosz Szfeir, aki a nyolcvanas évek óta vezette a közösséget és megrögzött támogatója volt a szíriai rezsimet bíráló keresztény vezetőknek, az újonnan választott pátriárka, Bisára Butrusz al-Ráí elődjétől – akinek nagy szerepe volt a szíriai csapatok 2005-ös távozásában – eltérően szinte minden megnyilatkozásával igyekszik elkerülni az állásfoglalást az Aszad-rendszerrel szemben. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az „arab tavasz” valamennyi országában a változások iszlamistákat emelte a hatalomba és folyamatosan arról a félelméről beszél, hogy ez a szomszédos Szíriában mind az ottani, mind a libanoni keresztényekre nézve veszélyes lehet.

A Ráí által lobogtatott szalafita kártya kiverte a biztosítékot az Aszad-kormányt keményen bíráló keresztény vezetőknél. Olyannyira, hogy a legradikálisabbnak tartott Szamír Dzsadzsa már a legfelső maronita vallási grémium összehívását követeli, hogy leváltsák az új pátriárkát. Ezzel vörös vonalat lépett át a libanoni politikai hagyományban, amelyben a politikai szalonképesség egyik alappillére, hogy (különösen a saját) vallási felekezetek vezetői nyilvánosan bírálhatatlanok. Leváltásuk követelése pedig elképzelhetetlen.

Ráí álláspontja egyáltalán nem földtől elrugaszkodott. Reálpolitikusi álláspontjának több gyökere van. Először is felismerte, hogy Szíriai-Libanon eltávolítási politika nemcsak az ország, hanem saját felekezetének érdekeivel is ütközik. Másodsorban álláspontja arra mutat, hogy maronita/keresztény pozíciók az egyébként joggal bírálható szíriai rendszerben valamelyest kivételezett. Ennek alapja az alavita katonai/politikai vezetés kiegyezése volt a fontos gazdasági pozíciókat birtokló keresztény kisebbséggel és egyes nagyvárosi szunnita kereskedő csoportokkal. A keresztények ennek fejében viszonylagos védettséget élveztek. A rendszer bukása komoly kihívást jelentene számukra, különösen, ha a többségi szunniták iszlamista párt(ok) révén  kerülnének hatalomra. Ezért Ráí valamennyi Szíriát érintő nyilatkozata addig terjed, hogy elítéli az erőszakot – legyen az bármely oldalon…

Mindenesetre a szomszédtól való teljes elszakadás hívei kisebbségben vannak Libanonban. Ez egyrészt a hosszú történelmi tradíció, részben a közelmúlt következménye. Ez utóbbira példa, hogy az erőszakszervezetek, amelyeket Szíria épített újjá a másfél évtizedes polgárháború után, máig is – talán a hírszerzés kivételével – erősen a szomszédos országhoz valamilyen szinten lojális vezetők irányítása alatt állnak. Ugyanez elmondható az államapparátus ugyancsak szír befolyás alatt kiépített és a lefegyverzett milíciák állományából feltöltött köztisztviselőiről, közalkalmazottjairól. Ugyancsak elmondható ez a hadsereg élén álló parancsnokokról. A hadsereg éléről érkező köztársasági elnökről úgyszintén. És így tovább.

A 2013-as választásokon a Hezbollah-Aoun szövetség bővülni látszik: sorakozik már Michel Szulejmán köztársasági elnök és miként láttuk a legfőbb maronita egyházi méltóság is: Ráí pátriárka. Ezért is nagy a szíriai események tétje nemcsak Damaszkuszban, hanem a cédrusok alatt is. Hogy Iránról most ne is szóljunk.

A szíriai események – a történelmi hagyományokból adódóan – erősen rányomják bélyegüket a libanoni belpolitikai fejleményekre. (Nagy-Szíriai történelmi-kulturális egységét száz éve, az első világháború után szabdalták szét s született meg Szíria mellett Libanon, (Transz)jordánia és Palesztina s később Izrael.) A szomszédban zajló küzdelem minden itteni felekezetet érint. A síiták számára stratégiai kérdés, marad-e az Aszad-rendszer, miután annak legfőbb libanoni szövetségesei a síita Hezbollah és az Amal. A szunniták megosztottak: egy részük családi-politikai kötelékekkel kapcsolódik a szomszédos rendszerhez, mások – elsősorban a szaúd-arábiai támogatással fellépő Harírí-család követői – annak megváltoztatásában érdekeltek. Az egyre kisebb létszámú drúzok szokás szerint óvatosak. Legfeltűnőbb azonban az ugyancsak demográfiai visszaeséssel küszködő keresztények szinte végletes megosztottsága.

Ha nem megyünk vissza a kilencvenes évek elején véget ért polgárháborúhoz, a keresztény közösség politikai szakadása 2005-ben, Rafíq al-Harírí volt miniszterelnök meggyilkolása után rajzolódott ki. A merénylettel Szíriát vádoló keresztény erők a szomszéd ország Libanonban állomásozó csapatainak kivonását és általában a Damaszkusztól való elfordulást és teljes politikai-gazdasági függetlenséget követeltek. Ezek az erők az alábbiak voltak:

1. Libanoni Erők (Lebanese Forces/al-Quvvát al-Lubnáníja) – maronita bázisú párt, amelynek vezetője a polgárháború után egyetlenként 11 évet börtönben töltött Szamír Dzsadzsa.
2. Falangista Párt (Falangist Party/Hizb al-Katá’ib) – nyugatos orientációjú keresztény (főként maronita és görög ortodox) párt, a nyolcvanas évek polgárháborús köztársasági elnöke, Amín Dzsemajel.
3. Murr Blok (Bloc Murr/Kutlat al-Murr) – görög ortodox bázisú párt, vezetője Michel Murr.
4. Demokratikus Baloldal Mozgalom (Democratic Left Movement/ Hizb al-Jaszár al-Dímuqrátí) – baloldali szekuláris párt, vezetője: Elias Atáallah.
5. Nemzeti Liberális Párt (National Liberal Party/ Hizb al-Vataníjín al-Ahrár) – territoriális jelentőségű (Súf-hegység) aronita párt, vezetője: Dori Shamoun .
6. Zahle Blok (Kutlat Zahla). Főleg katolikus és maronita támogatottságú, Közép-Bekaa völgyi alkalmi Szíria-ellenes tömörülés.
7. Örmény Liberális Demokrata Párt-Ramgavar (Armenian Democratic Liberal Party/Hizb Ramgávar).

Bár a lista hosszú, össztámogatottságuk a lakosság harmadát kitevő keresztények körében sokáig nem érte el az 50 %-ot. 

Ennek oka, hogy a keresztények nagy hányadának családi-üzleti kapcsolatrendszere átnyúlt-átnyúlik a szomszéd országban. Az alaviták vezette damaszkuszi kormányzattal talán nem voltak valamennyien kibékülve, de mindenképpen haszonélvezői voltak a két ország közötti gazdasági-politikai és biztonsági szimbiózisnak. Ez mind a többségi maronitákra, mind az ortodoxokra, mind a kis létszámú, de a gazdasági életben kikerülhetetlen örményekre is igaz.

Így nem volt véletlen, hogy az említett Szíriai ellenes hagyományos politikai dinasztiák (Dzsemajel, Shamoun, Murr) és egy háborús self-made-man, Dzsadzsa mellet ugyancsak emigrációból hazatért (és a polgárháború záróakkordjaként éppen Szíriával háborúzó) egykori hadsereg-főparancsnok, Michel Aoun  – helyét keresve a politikai palettán – rálelt erre a Daamszkusztól annyira nem húzódozó csoportra. Erre a társadalmi bázisra építve hozta létre politikai formációját, a Szabad Hazafias Irányzatot (Free Patriotic Movement/al-Tajjár al-Vataní al-Hurr).  Miután keresztény oldalon nem volt több mozgástere (hacsak az észak-libanoni hagyományosan Damaszkusz-barát Szulejmán Franzsié regionális jelentőségű maronita-ortodox hátterű Marada Párt-ját nem soroljuk ide (Marada Movement/ Hizb al-Marada) más irányban keresett politikai szövetségeseket.

2006 februárjában sokakat meglepett Libanonban, hogy egy dél-bejrúti templomban Michel Aoun találkozott Haszan Naszralláhhal, a síita Hezbollah főtitkárával. A találkozó helyszínéről Szent Mihály-i szövetségnek keresztelt együttműködés ekkor kezdődött el a legerősebb keresztény és síita szervezet között, ami először a Szíria-ellenes erőkkel való kényerű, „nagykoalíciós”, majd másfél éve már önálló kormányzást hozott.

A kopt vallási vezető halála több olyan esemény történt Egyiptomban, ami súlyos kérdéseket vet fel egyrész a felekezetek közötti együttélés lehetőségéről és általában a kopt kereszténység egyiptomi jövőjéről.

A lakosság – egyelőre – jelentős kisebbségét befolyásoló iszlám radikális szalafiták kemény támadásokat intéztek az elhunyt vezető személye illetve rajta keresztül az egész keresztény felekezet ellen. A szalafiták nagyszámú internetes oldalain vallási vezetőik fatvákban tiltották meg a muszlimoknak, hogy kinyilvánítsák részvétüket, esetleg gyászukat a kopt vezető halála miatt. A szalafita Megszabadító (Mukhallisz/قناة المخلص) weboldalon „a vallási megosztottság atyja”-ként aposztofálták az elhunytat, a muslm.net-en pedig a szalafita prédikátor, Vadzsdí Ganím (lásd egy korábbi posztban) bírálta keményen az egyiptomi származású, Katarban élő, a szunnita iszlám világban nagy nemzetközi népszerűségnek örvendő Júszuf al-Qardávi sejket, aki részvétét fejezte ki Senuda halála miatt. A Muhammadi Hagyomány Segítői (Anszár al-szunna al-muhammadíja/أنصار السنّة المحمدية) oldalon pedig egyszerűen lehitetlenezték az elhunytat.

Ami a kopt helyzet súlyosságát fokozza, hogy nemcsak a szalafita média részéről érkezett ilyen támadás, hanem politikai képviselőik is ezt a vonalat követik: parlamenti pártjuk, a Fény (Núr/النور) számos képviselője megtagadta az elhunyt emlének adózó egyperces néma felállást és tiltakozásul kivonult a parlamenti ülésteremből.

A feszültséget biztosan nem mérsékelte egyes kopt vallási elöljárók erre adott válasza. A szélsőséges iszlám-ellenes kijelentéseiről ismert Bishoy metropolita kijelentése újból felborzolta a kedélyeket, amikor azt találta mondani, hogy „a muszlimok csak vendégek Egyiptomban”.

A szalafitáktól jóval nagyobb társadalmi támogatást élvező mérsékelt iszlamita erők – mindenekelőtt a Muszlim Testvériség (al-Ikhván al-Muszlimún/الإخوان  المسلمون) vezetői ugyan méltatták Senuda érdemeit, de a történelmi tapasztalat az, hogy bármely társadalmi feszültség esetén a koptok játszák a bűnbak szerepét a Nílus-völgyben, miként azt a gyakran fellobbanó templomok lángjai mutatják.

További súlyosbító tényező, hogy a hatalmat – egyelőre – birtokló katonai vezetés, a Fegyveres Erők Legfelső Tanácsa (al-Madzslisz al-A’lá Li’l-Quvvát al-Muszallaha/المجلس الأعلى للقوات المسلحة‎) sem tesz semmit a kopt kérdés megoldása érdekében. Az ő legnagyobb problémájuk most az, hogy hogyan kezeljék az iszalmisták előrtetörését.

A kopt közösség súlyos kihívások előtt áll. Politikailag különösen érzékeny időpontban veszítette el vallási vezetőjét. Ráadásul Senuda pápa az utóbbi években sokat betegeskedett, sok időt töltött gyógykezelésen az Egyesült Államokban, és eközben nem történt meg az utód vagy utódjelölt (esetleg a potenciális utódjelöltek) felkészítése. Így most számos irányzatra szakadni látszik a Senuda által négy évtizedig keményen egyben tartott közösség. Egyesek a politikától való teljes elfordulást szorgalmazzák és a tömeges emigrációban látják fennmaradásuk zálogát. Mások a politikai rendszer demokratizálódásában bíznak – a legutóbbi iszlamista győzelmet hozó parlamenti választások ellenére is. S vannak – miként az említett Bishoy metropolita –, akik a muszlim többséggel való konfrontatív álláspontot képviselik.

A Senuda-éra utolsó évtizedének három terhes terhes öröksége van. Az egyik, hogy az eltávozott vallási vezető nagy befolyást engedett a többmilliós – főként az Egyesült Államokban élő – emigráns kopt vallási közösség vezetőinek az egyiptomi egyház életében. Ez most okozhat problémát, ugyanis a vallási befolyás mellett – a Mubárak-rezsim hathatós támogatásával – gazdasági téren is át- meg átszövik az egyiptomi felekezetet s most jelentős hatást tehetnek az új vezető politikai irányvonalára. Szakértők szerint viszont ők nem ismerik jól az egyiptomi belső társadalmi, politikai viszonyokat. 

A második koptokat érintő akut probléma a más keresztény felekezetek utóbbi évtizedekben megerősödő hittératő tevékenysége. A Vatikán (katolikus) és az Egyesült Államok (protestáns) által támogatott misszionáriusok - főként kiváló oktatási intézményeiknek köszönhetően – jelentős sikereket értek el a kopt közösségek körében. Minden irritálja a hagyományaihoz erősen ragaszkodó vallási vezetést, az idősebbeket és a középkorosztályt.

A harmadik meg nem oldott probléma: a fiatal kopt generáció egyháztól való eltávolodása. Ez a Tahrír-téri események idején is megmutatkozott, ahol a kopt fiatalok aktívan vettek részt, amikor egyházuk vezetői politikai okokból a kivárásra játszva lapítottak. Ezt a generációt visszaterelni az egyház kebelébe nehéz lesz. Viszont a demográfiailag vészesen fogyatkozó közösség jövője múlhat rajta.  

Ezeknek a fiataloknak nem lesz elég a koptok eddigi korlátozott reprezentációja a politikai, gazdasági, oktatási, kulturális stb. élet területén. A statisztikai adatok sok helyen hozzáférhetők és – bár kritikával kezelendők – sokatmondóak: a lakosság – mondjuk középarányosan – 8%-át kitevő közösség tagjai kevesebb, mint 2%-kal képviseltetik magukat a közalkalmazotti és igazságszolgáltatási szférában, a diplomáciai testületekben, a hadseregben, és a rendőrségnél. A 17 állami egyetem 71 rektora és rektorhelyettese valamint 274 dékánja közül pedig egyetlen kopt sem akad…

A nyugati sajtó általában a politikai átalakulás eseményeire koncentrál, joggal. De figyelembe kell venni, hogy Egyiptomban egy másik gyökeres változás is zajlik: a hagyományos vallási erőcentrumok átrendeződése. A kopt vezetés meggyengülése és esetleges széthúzása mellett az eddig a hagyományos szunnita vallási központ szerepét jelentő Azhar-egyetem pozíciói is jelentősen gyengültek. (lásd a Tantáví-posztokat). Ez vagy a Muszlim Testvériség ideológiájának hatása alá kerül és/vagy tovább gyengül, további teret engedve a szalafita eszméknek. Ez a vallási átrendeződés lehet, hogy hosszabb távon sokkal nagyobb hatással lesz majd a Nílus-völgy egész társadalmára, mind a muszlimokra, mind a keresztényekre.

Az iszlám akcionalista szunnita fundamentalizmus (vahabizmus) az elmúlt két évtizedben hol aktivizálódott, hol visszaszorult Bosznia-Hercegovinában, a Szandzsákban és a dél-szerbiai albán közösségekben. Alapvetően olyan iszlám közösségekről van szó, amelyek balkáni viszonylatban is nehéz és bizonytalan gazdasági körülmények között élnek. A vahabizmus bármely megjelenési formája felforgatja e közösségek életét.

Az ezredfordulóig, de még azután is jó fél évtizedig a mecsetépítés volt a vahabita/fundamentalista befolyás egyik legfőbb jele. Célja a nehéz, kilátástalan helyzetben élő fiatalok összegyűjtése és ideológia megdolgozása volt. A települések határában épített, a balkáni építészeti tradícióktól elütő többnyire befejezetlen vasbeton mecset-monstrumok élére kezdetben arab prédikátorok érkeztek, akik a helyi körülményekhez viszonyítva feltűnő jómódban (autó, lakás) éltek. Ők válogatták ki többnyire szaúd-arábiai tanulmányi ösztöndíjakra az arra alkalmasnak talált fiatalokat. Az ezredforduló után azutan ezek a hazatérő helyi (bosnyák, szandzsáki, albán) fiatalok lettek a mecsetek elöljárói és az arab származású prédikátorok (így a vándorprédikátorok is) egyre inkább eltűntek a balkáni iszlám közösségekből. Ma pedig Törökország kormány által támogatott vallási alapítványok szorítják ki őket tovább a térségből.

E mecsetek látogatóinak zöme fiatal volt. Komoly konfliktus alakult ki a fiatal generáció és családjaik idősebb tagjai között. Az idősebb korosztály ugyanis akkor is, mai is a tradicionális, mérsékelt iszlám híve, elutasítja az akcionista, agresszív, az erőszakot engedélyezett eszköznek tekintő vahabita tanokat.

Az elmúlt pár évben Boszniában és a dél-szerbiai Szandzsákban meggyengültek a vahabiták pozíciói – az utóbbiban többek között a 2008 óta tapasztalható keményebb szerb hatósági fellépés következtében, illetve az elmúlt években tapasztalható erősödő török befolyás növekedésének eredményeképpen. A török kormányzati és magánalapítványok által képviselt ideológia közelebb áll a hagyományos, mérsékelt balkáni iszlám szellemének, a családokban nem gerjeszt generációs problémát és kedvezőbb tanulmányi ösztöndíjakat ajánl fel a fiatalok számára. Erre a tevékenységre (fiatalok képzése, kiválasztása, ösztöndíjjal ellátása) komplett alapítványi intézményi hálózatok látszanak kiépülni a Szandzsákban.

A szaúdiak kiszorulásának és a törökök benyomulásának másik pregnáns jele, hogy számos félbehagyott, a szaúdiak által megkezdett, de be nem fejezett mecset továbbépítését a térségben aktív török alapítványok, intézmények veszik át.

Az iszlám fundamentalizmus támogatottságáról és az iszlám közösségek radikalizálódásának esélyeiről általánosan elmondható, hogy a szélsőséges vallási csoportok támogatása alapvetően csak a fiatalok körében talál teret; a negyven fölötti korosztály – a hagyományos, mérsékelt iszlám híveként – elutasítja az erőszakot hirdető, a többségi nemzettel/keresztényekkel konfrontálódó csoportok ideológiáját. Ez általában igaz a balkáni iszlám közösségekre. A fiatalok extremizmusra való fogékonyságát viszont erősen befolyásolja a gazdasági helyzet, jövőjük kiszámíthatósága. Nem véletlen, hogy Szerbia Európai Uniós orientációjának előrehaladása csökkentette a fundamentalisták befolyását a szandzsáki fiatalok körében. Ugyanakkor a koszovói helyzet gazdasági-politikai megoldatlansága és szerb részről mentális feldolgozatlansága valamint az a tény, hogy az iszlám közösségekben reálisnak tartják a Kosovska Mitrovica-Preševo-cserét az albán tartomány elszakadásának szerb elismerése fejében, bizonytalanságban tartja a Presevo-Bujanovac-Medveđa-térség lakosságát és ennek következtében a fiatalok körében növekedhet a vahabiták befolyása.

Az iszlám közösségek esetleges jövőbeli radikalizálódása összefügghet a megoldatlan gazdasági kérdésekkel, illetve a jövő kilátástalanságával. A szerb kormány által támogatott/engedett török befolyás növekedésének eredményeképpen kevésbé várható a szandzsáki fiatalok radikalizálódása. Hasonló a helyzet Macedóniában, ahol a görög szomszéddal szembeni rossz viszony miatt is Törökország felé forduló macedón kormányzat engedélyezi a török intézmények aktivizálódást. Tovább gyengítheti a radikálisok macedóniai esélyeit, hogy az ország muszlim közösségeiben hagyományos erős a már említett apolitikus, antiakcionalista szúfi irányzat.

Ugyanakkor radikalizálódhat a dél-szerbiai albán fiatalság illetve a továbbra is megoldatlan boszniai politikai helyzet miatt az ottani fiatal lakosság jövője és vallási orientáltsága. Nemcsak Törökországnak volna ott tennivalója. Az Európai Uniónak is. Hogy a közvetlen szomszédságról ne beszéljünk. Ezek volnánk mi. 

A legnagyobb iszlám közösségek Albániában, Koszovóban, Boszniában élnek. Ezekben az országokban a lakosság nagyobb része muszlim. Kisebbségben élnek Macedóniában, Bulgáriában, Szerbiában, Montenegróban és Görögországban. Egészen kicsi közösségeik találhatók Romániában, Horvátországban és Szlovéniában.

A balkán-félszigeti iszlám semmiképpen nem tekinthető egységesnek. A törésvonalak egyrészt etnikaiak, másrészt az iszlámon belüli irányzatok között húzódnak.

Az etnikai törésvonalak: 

• albánok (Albániában, Koszovóban, Montenegróban, Szerbiában, Görögországban)
• bosnyákok (Boszniában, Szerbiában, Montenegróban)
• törökök (Bulgáriában, Romániában, Boszniában, Szerbiában, Macedóniában, Görögországban)
• tatárok (Romániában, Bulgáriában)
• pomákok (bolgár muszlimok)
• torbesek (macedón muszlimok)
• más, a többségi nemzetekből betértek.

Az etnikai törésvonalak mentén komoly feszültségek húzódnak, a modern kori nacionalizmus felülírja az egy vallási közösséghez, az ummához való tartozás élményét. A legproblematikusabb ellentét a szláv muszlimok (mindenekelőtt a bosnyákok, akik számára az iszlám a nemzeti identitás alapja lett) és az albánok (akik számára a nemzeti identitás alapja az évszázados anti-szláv álláspont) között feszül. Etnikai oldalról alapvetően ez az ellentét akadályozza meg bármiféle valós (ideológiai, kulturális vagy akár politikai iszlám egység létrejöttét a Balkánon.

A felekezeti törésvonalak:

1- Mérsékelt szunniták. Tradicionális vallási közösségek, az oszmán állam hagyományait ápolják, a többnyire vallási kisebbségi létet elfogadják, a többségi nemzetekkel szemben a kooperáció és békés egymás mellett élés hívei. Ők alkotják a muszlim közösségek többségét valamennyi balkáni országban. Többségük a hanafita, kisebb részük a sáfiita vallásjogi iskolát követi. (Ennek nincs hatása az egymás közötti vagy a többségi keresztény közösségekkel való interakcióikra.) Ennek a többségnek nagy támogatója egy évtizede – és egyre inkább – az Ergoğan/Davutoğlu-i Törökország.

2. Szalafita/vahabita szunniták. A hagyományos balkáni iszlámtól idegen, az elmúlt két évtizedben jelentkező, Szaúd-Arábiából érkező irányzat. Az iszlám gyökereihez (a Próféta és társai, a szalaf „tiszta iszlámjához” való) visszatérést hirdetik. E megtisztulási folyamat kettős irányú: egyrészt a „tévelygő muszlimok” igaz útra terelését hirdetik. Tévelygő minden muszlim, aki nem az ő ideológiájukat hirdeti. Különösen keményen lépnek fel a Balkánon jelentős hagyományokkal és társadalmi támogatottsággal bíró szúfizmussal szemben. Másrészt – ugyancsak a szalaf példája nyomán a nem muszlimok megtérítését tűzik ki célul. Harcuk tehát két irányú és mindkét irányban az erőszakot, mint szükséges eszközt hirdetik. Teljesen elvetik a többségi keresztény társadalmak létjogosultságát, velük az erőszak minden formája megengedett. Mindenhol kisebbséget alkotnak a muszlim közösségekben, de a fiatalok körében időnként jelentős befolyásra tudnak szert tenni. Az 1990-es években Bosznia-Hercegovinában a főként Afganisztánt megjárt arab származású mudzsáhidek építettek ki társadalmi bázist (Tuzla, Zenica, Travnik, Gornja Maoca térségében). Ugyanekkor jelentek meg Afganisztánt ugyancsak megjárt albán vahabiták Albániában és Koszovóban. Az ezredfordulón megvetették lábukat a szerbiai Szandzsákban (főként Novi Pazar és Tutin környéki falvakban) majd az elmúlt években a dél-szerbiai albánok lakta területeken (Preševo, Bujanovac és Medveđa térségében). 1995 és 2005 között számos impozáns mecsetet építettek az előbb említett térségekben, ahol kezdetben arab országokból importált, majd az adott területről származó Szaúd-Arábiában iskolázódott helyi fiatalok lettek a mecsetelöljárók. 2001. 09. 11. után az adott kormányok keményebben felléptek ellenük, visszaszorultak Boszniában, Albániában, a Szandzsákban, de továbbra is erősödtek a dél-szerbiai albán régióban. Megmaradásukat segíti, hogy ezekben az országokban a hivatalos vallási vezetők – a vahabiták ellenük is harcolnak – retorikai szinten ugyan fellépnek ellenük, valójában azonban szemet hunynak a tevékenységük felett, ugyanis jelentős támogatásokat kapnak szaúd-arábiai hivatalos és nem hivatalos szervezetektől, intézményektől és személyektől. Jelenleg komoly riválisuk lett mind Boszniában, mind Koszovóban és Makedóniában a török kormány által támogatott toleráns oszmán hagyomány.

3. Szúfizmus. Az iszlám spirituális, anti-aktivista irányzatának évszázados hagyományai vannak a Balkánon. A politikától, a térítő tevékenységtől távol maradó iszlám miszticizmus az albán muszlim közösségekben ma is fontos szerepet játszik. Ez az észak-albániai és macedóniai albán közösségekre kiemelten érvényes. A vezető szerepet játszó bektasi-rend központja ma Tiranában, Vlorë-ban és a macedóniai Tetovóban vannak. Befolyásuk van továbbá a macedóniai és bulgáriai török közösségek körében is. Bosznia-Hercegovinában gyengébb pozíciókkal rendelkeznek, a szerbiai Szandzsákban pedig általános elutasításban van részük. A hivatalos vallási vezetők általában megtűrik őket, a többségi nemzeti kormányok pedig inkább támogatják őket, antipolitikusok lévén ugyanis nem jelentek veszélyt, kihívást az államhatalomra.

4. Síiták. A Balkánon hagyományosan idegen irányzat, általános elutasítás övezi őket. Hagyományosan Bulgáriában találhatók nagyobb tízezres számban, de a mérsékeltek közé tartoznak. Az iráni iszlám forradalom után Bosznia Hercegovinában és Albániában a síita forradalmi eszmék Khomeini ajatollah művei nyomán az akkori idősebb – mint alija Izetbegović – és fiatal vallási vezetőkre jelentős hatást gyakoroltak. Ezek ma közép és felsővezetők, Irán politikai tevékenységét, módszereit követendő példának tartják, de a síizmus ideológiai tanításai nélkül. A síizmusnak/Iránnak ma Albániában (Elbasan) és Koszovóban van potenciális terjedési területe.

Az egyiptomi belpolitikában minden fatvája a Mubarak-rezsim legitimációját szolgálta. Korbácsolást javasolt azon újságírókra, akik az elnök betegségéről terjesztenek híreket. Életének utolsó éveinek legnagyobb vihart kavart megnyilatkozása a csak a szemet szabadon hagyó női viselet, a niqáb betiltása volt az Azhar leányiskoláiban. Erről azt mondta, hogy egyfajta szokás (’áda) és nem a vallásgyakorlás (’ibáda) része. A felháborodás hullámai máig sem csendesültek, holott fatvája azokra az iskolákra vonatkozott, ahol a tanárok is nők. Utódlása is kényes kérdéssé vált az egyiptomi vezetés számára, ugyanis a saját vagy fia hatalmát biztosítani kívánó Huszní Mubárak elnök jól tudta: a társadalmi támogatottsághoz szüksége van az egyiptomi társadalomban nagy tekintélynek örvendő poszt legitimáló erejére. A tavalyi tiltakozó tömegdemonstrációk kirobbanása után az utódja a sajkh al-azhar szkében, Ahmad al-Tajjib minden megnyilvánulásával védte a fennálló hatalmat. Persze ez sem volt elég a Mubárak-ház hatalmának prolongálása érdekében.

Tantáví 81 éves korában hunyt el szívroham következtében a szaúd-arábiai fővárosban, Rijádban, ahol magas rangú állami kitüntetést vett át. Bár ideológiai álláspontja távol esett a vahabizmustól, a közös, a Nyugat irányába feltételekkel ugyan, de nyitott politika összekötötte a szaúdi vezetéssel is. Muszlimnak különleges megtiszteltetést jelentő módon a Próféta városában, Medinában temették el. Az iszlám világ sajtójában – leszámítva a hivatalos vallási vezetők lapjaiban olvasható hozsannázásokat – számos kritikát fogalmaztak meg munkásságával kapcsolatban. E cikkekben még azt is felróják neki, hogy a legtöbb dicsérettel az izraeli Jediot Ahronot nekrológja halmozza el, amely bátor embernek nevezi.

Természetesen Tantáví munkásságának van egy liberális, nyugati olvasata. Ez azonban elsősorban a világias, az államapparátushoz kötődő középosztálybeli értelmiségi muszlimok körében talál csak hallgatóságra. Az iszlám és modernitás lassan két évszázados kérdésére adott liberális válaszok az iszlám társadalmak szélesebb köreiben nehezen nyernek teret. Úgy különösen, hogy ez az irányzat szinte minden esetben az egyes szekuláris – de egyben elnyomó és a globalizációra valós válaszokat megfogalmazni képtelen – államhatalomhoz köthetők. A sajkh al-azharhoz hasonló vezetők, még ha haladó válaszokat is igyekeznek adni a modernitás kihívásaira, az államhatalomhoz való kötöttségük kompromittálja őket a szélesebb társadalmi csoportok körében, amely így továbbra is termékeny talaja marad az iszlám szélsőségesek gondolatainak.

Az egyiptomi hatalmi változások most még nagyobb kihívást jelentenek az Azhar tekintélyére nézve. A bukott rezsim legitimációjának egyik pilléreként kezelt intézménnyel szemben a szegényebb rétegek, a vidéki parasztság és az elszegényedő alsó középosztály egyértelműen a reális alternatívát jelentő mérsékelt Muszlim Testvériség (MT) felé fordult. ’Iszám al-’Araján, a MT ügyvédje és szóvivője már az „arab tavasz” előtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a testvériségnek nemcsak politikai téren kell aktivizálódnia, hanem fel kell készülnie arra, hogy átvegye az Azhar egyetem feletti irányítást, így revitalizálva a sajkh al-iszlám posztot saját spirituális központjává alakítsa azt. Ez az MT hatalomra kerülésével jelentheti a poszt megerősödését – belpolitikai viszonylatban. De rombolhatja annak tekintélyét a legtekintélyesebb szunnita vallási autoritás címéért folytatott nemzetközi versengésben.

Az oszmán birodalom meggyengülése és a nyugati gyarmatosítás megjelenésekor az Azhart már a szunnita iszlám első számú oktatási intézményének tartották. Mindenkori vezetője lavírozni igyekezett a változó politikai viszonyok között. Együttműködött Napóleonnal, majd szembefordult a franciákkal. A modern Egyiptomot megteremtő Muhammad Ali dinasztiája alatt a 19. században tovább erősödött az Azhar tekintélye. Vezetője viszont – mint az egyiptomi kedive/alkirály majd király kinevezettje – egyre szorosabban kötődött az államhatalomhoz. 1911-ben az intézmény vallástudósaiból létrejött ugyan egy grémium, hogy maga válassza meg a mindenkori sajkh al-azhart, de a mindenkori kormány továbbra is beavatkozott annak kiválasztásába.

Az állam teljes kontrollja a Nasszer vezette forradalom után következett be: egy 1961-es törvény, amely a vallási főiskolát több karral rendelkező egyetemmé fejlesztette, éppen a vallásos jelleg háttérbeszorítása céljából, garantálja a köztársasági elnök jogát az Azhar vezetőjének kinevezésére. Így az önmagát a szunnita iszlám szellemi központjának tartó intézmény élén álló „spirituális vezető” a lojalitása a mindenkori államhatalomhoz megkérdőjelezhetetlenné vált.

Ez a lojalitás érhető tetten az Azhar sejkjeinek fatváiban, amelyek az arab-izareli konfliktusokkal terhelt ötvenes-hatvanas években keményen támadták a zsidó államot, majd a politikai szélirány megváltozásával Muhammad al-Bajszár sajkh al-azhar fatvában adta áldását Szadat egyiptomi elnök jeruzsálemi útjára, amely a Camp David-i békével majd Szadat szélsőséges iszlamisták általi meggyilkolásával végződött.

Muhammad Szajjid Tantáví sejk már tíz éve volt Egyiptom főmuftija, amikor 1996-ban Huszní Mubárak elnök kinevezte az Azhar Egyetem és mecset élére. Munkásságát muszlim vallástudósok az Azhar-sejk tekintélyének további rombolásaként értelmezik. Szinte valamennyi megnyilatkozása az egyiptomi kormány politikáját támogatta és óriási vitákat váltott ki vallástudósi körökben.

A 2003-ban kiadott fatvái támogatták a Szaddám Huszajn rendszerét megdöntő háborút s több munkatársát látványosan eltávolítatta az Azhar vezetéséből, miután az amerikai katonák elleni harcra szólítottak fel. Hasonlóképp járt el azon kollégáival is, akik az iraki átmeneti kormány legalitásában kételkedtek. Tantáví sejk több alkalommal is az szélsőségességet nevezte az iszlám legfőbb ellenségének.

Támadás érte őt számos vallástudós – köztük az egyiptomi származású, de Qatarban élő szintén volt Azhar-tanítvány Júszuf Qardáví sejk részéről –, amikor tőlük eltérően erkölcsi aggályokat fogalmazott meg az izraeli civil lakosság elleni öngyilkos merényletek kapcsán. Az izraeliek elleni dzsihádot mindenki számára kötelezőnek nyilvánította ugyan, feltételül szabta azonban a szent háború hivatalos kihirdetését, így megtiltotta, hogy egyéni dzsihádista akciók céljából valaki átlépje az izraeli határt. Még nagyobb felhördülés kísérte néhány évvel ezelőtti nyilvános kézfogását Simon Peresz izraeli elnökkel egy vallások közti párbeszédet szorgalmazó New York-i konferencián, hogy zsidó rabbik kairói irodájabeli fogadásáról ne is beszéljünk.

Az „arab tavasz” politikai változásokkal teli szunnita többségű társadalmaiban az iszlamista erők előretörése kétségtelen tény. Hogy közülük milyen a mérsékeltek és szélsőségesek közötti arány, országa válogatja. Ezzel kapcsolatban azonban a figyelem középpontjába került az egyes államok iszlám közösségei vezetőinek állami és/vagy közösségi legitimitása. Látható, hogy – a történelmi tradícióknak megfelelően – az eddigi autoriter politikai vezetéssel többé-kevésbé kényszerűen együttműködő és ellentételezésként annak többnyire spirituális legitimitást biztosító vallási elöljárók támogatottsága megroppant és a feltörekvő rég/új vallási-politikai mozgalmak irányítói, szellemi vezetői mind nagyobb befolyásra tesznek szert a társadalom széles rétegeiben.

A szunnita iszlám egyik – egyes vélemények szerint gyengeségét okozó, mások szerint sokszínűségét biztosító – sajátossága a kizárólagos, egyetlen központi vallási autoritás hiánya. Hagyományos vagy modern önjelölt vallástudósok illetve vallástudományi központok mindig akadnak erre a szerepre, de minden erőfeszítésük ellenére valós befolyásuk földrajzilag korlátolt. Bár az iszlám számára Mekka axis mundi-szerepe kétségbevonhatatlan a marokkói Fez, a tunéziai Kajruán, Damaszkusz, az indiai szubkontinens és Délkelet-Ázsia vallási egyetemei és vallási vezetői befolyása regionális marad. Vagy ha esetleg szupraregionális, akkor egyes jól körülhatárolható nemzeti, társadalmi vagy ideológiai csoportra korlátozódik. Különleges a kairói Azhar Egyetem szerepe, bár megítélésével kapcsolatban sok a hibás sztereotíp elképzelés. Lássuk az utóbbi évtizedek egyik legbefolyásosabb Azhar-vezetőjének életrajzát, s árnyaljuk egy kissé ezt a képet.

Két éve hunyt el a kairói Azhar egyetem rektora, Muhammad Szajjid Tantáví sejk. Halála kapcsán újból kiélesedett a vita a szunnita iszlám világ szellemi vezetése körül. Az egyes iszlám országok államhatalommal összefonódó hivatalos vallási vezetői szívesen tekintenek az Azhar Egyetemre, mint az iszlám szellemi-oktatási központjára. A rájuk, mint a hatalommal korrumpálódó vezetőkre tekintő tömegek (mérsékeltek és szélsőségesek) azonban nem tartják az Azhart origo mundinak, ők a szúfizmusban vagy az egyre szélesedő, a most egyre-másra hatalomra kerülő politikai irányzatokban vagy éppen az állam védő-ellenőrző ernyője alól mindig kibúvó ungergruond iszlámban találják meg az igaz utat.

Nyugaton is elfogadott az a vélemény, miszerint a sajkh al-azhar, azaz az Azhar Egyetem irányítója a szunnita iszlám egyfajta spiritus rectora szerepét tölti be, aki vallásjogi döntvényeivel, fatváival az egész iszlám világra kiható szellemi befolyással bír. Valójában az iszlám a nyugati civilizációhoz hasonlóan etnikailag, nyelvileg, kulturálisan rendkívül heterogén világ, amelynek egységes szellemi vezetéséről – bár az iszlám társadalmak számos ideológiai-politikai mozgalma erre törekszik – az oszmán kalifátus 1924-es megszűnése óta nem beszélhetünk.

Számos szunnita mégis az Azhart, a világ egyik legrégebbi egyetemét tekinti az iszlám szellemi központjának. Holott az intézményt a síita fátimida kalifa hadvezére, Dzsauhar alapította 972-ben és mintegy két évszázadon át a síizmus egyik ágát jelentő iszmáílita oktatás kiemelkedő központja lett. Csak a 12. század végén tette a szunnita vallásoktatás egyetemévé a keresztes háborúkból Nyugaton is jól ismert Szaláhuddín/Szaladin szultán. Újabb öt évszázadnak kellett eltelnie, míg az oszmánok – engedve a befolyásos egyiptomi vallástudósok nyomásának – 1690-ben az egyetem vezetőjét a sajkh al-azhar címmel ruházták fel, emelve ezzel vallásjogi véleményeinek erejét. A birodalmon belüli szellemi-vallási vezetés azonban továbbra is Isztambulban maradt a kalifa illetve a főmufti, a sejhüliszlám kezében.

A tavalyi szerbiai népszámlálás során megerősítést nyert a magyarországihoz hasonló tendencia: a lakosság száma rohamosan, tíz év alatt több mint negyedmillióval csökkent. A falvak elnéptelenednek, a városok lakossága stagnál vagy szintén csökken. A 168 opštinából 146-ban csökkent a lakosság száma. Érdekes azonban, hogy melyek a kivételek. A gazdasági fellendülést megélő Belgrád és Újvidék mellett az összes többi lakosság-növekedést megélt város a muszlimok lakta déli végeken található. A dél-szerbiai Preševo, Bujanovac és Medveđa albán közösségei és a szandzsák bosnyák települései gyarapodtak számottevően. A szerbek félelme az arányszámok eltolódása miatt reális.

A Szandzsák ráadásul Koszovóhoz hasonlóan érzelmi kötődést is jelent a szerbek számára- Ez a vidék a az egyik középkori szerb állam törzsterülete. A Raška-folyó mentén létrejött Rascia/Raš állam központja, a hasonló nevű város romjai ma a Novi Pazarból Sjenicába vezető út mentén állnak. A 8. századtól jelentősebb szerepet kapó település a 12. században a szerbek Árpádjainak megfelelő Nemanja-dinasztia központja volt. Ennek megfelelően a környék telis-tele van lenyűgöző korabeli szerb kolostorokkal. Novi Pazar határában van a 9. századi Szent Péter és Pál apostolok temploma. A város fölött magasodik a Nemanják 12. századi Đurđevi stupovi kolostorerődje, az említett sjenicai út mentén pedig ott áll a 13. századi világörökség, a Sopoćani-kolostoregyütes.

Koszovó lassú elvesztése hasonló félelmeket indukál a szerbekben a szandzsáki területek jövőjét illetően is. Éppen Dél-kelet-Szandzsákban, ahol ezek a szerb történelmi/spirituális központok találhatók, számarányuk a legalacsonyabb a Szandzsákban. Itt található Novi Pazar (76%-os muszlim lakosságaránnyal), Sjenica (73%) és Tutin (95%). És éppen ezen települések muszlim bosnyák lakossága nőtt a legnagyobb mértékben az elmúlt évtizedben.

Ez idő alatt pedig a lakosság mind nagyobb része tér vissza iszlám gyökereihez. A kilencvenes évek háborús és kaotikus folyamatai után új, eddig idegen ideológia jelent meg Balkánon, így a Szandzsákban is. 1995 után a települések határában lépten-nyomon épültek a nagy beton-mecsetek – szaúd-arábiai pénzből, a vahabita irányzat dicsőségére. Lassan minden nagyobb település két különböző korú, építészeti stílusú és világszemléletet tükröző mecsettel rendelkezett. Általában a központban áll az oszmán kori – nálunk is jól ismert stílusú – kis méretű mecset, pénteki ima idején tele idősebb férfiakkal, a települések határában pedig ott magasodik a szaúdi betonmecset tömbje. Ide az elmúlt évekig inkább fiatalok jártak hallgatni a Szaúd-Arábiában képzett, anyagilag jól eleresztett fiatal imámokat.

A vahabita eszmék idegenek a balkáni iszlámtól, amely – legyen bármilyen fájdalmas is a múlt – megtanulta az együttélés szabályait és toleránsan viszonyult a más vallásúak iránt. Az ezredfordulóra a vahabizmus nemcsak a szerb államnak okozott nehézségeket és került sor fegyveres összetűzésekre is a szerb rendőrök és vahabita csoportok között. Az idegen ideológia generációkat ugrasztott össze az iszlám közösségen belül. A vahabita mecseteket látogató fiatalok bírálni kezdték saját idősebb családtagjaikat, ami felkavarta a tradicionális tapasztalat-és tudástisztelő közösségek életét. Ez sem az iszlám közösségnek, sem a szerb államnak nem ígért sok jót.

Meg is változott az idegen ideológiával való vélemény. Mind a közösség mind az állam más utakat keresett és talált meg az időközben bejelentkező Törökország képében. A Balkánon is aktivizálódó török külpolitika (lásd Davutoğlu-doktrína) megjelent a Szandzsákban is. Először gazdasági erők képében. (Ennek már egy évtizede tapasztalhattam jeleit Szkopjétől Novi Pazaron át Szarajevóig.) Aztán jöttek a kultúrális és vallási alapítványok, amelyek lassan befolyást szereznek szinte valamennyi szandzsáki oktatási, társadalmi intézményben. És Belgrád a vahabita tanok kiszorítása érdekében ösztönzi is ezt. Különösen az elmúlt egy-két évben, amikor a befektetésekre éhes szerb állam egyre-másra kapja a gazdasági ajánlatokat az egykori ősellenség jogutódjától…

Most például hatalmas török infrastrukturális beruházások kezdődnek a Szandzsákban. Gázt vezetnek, utakat, iskolákat építenek. Közben ösztöndíjak tömegét ajánlják a helyi fiataloknak törökországi egyetemekre. Van honnan fejlődni, a térség gazdaságilag igen elhanyagolt. És bár sokaknak sikerül Nyugatra menni dolgozni, majd letelepedni, a demográfiai folyamatok miatt tovább főhet a szerb kormány feje.

Lépten-nyomon hallom errefelé: hja, a dédnagymamám/dédnagyapám még tudott magyarul/németül. Az adott dédnagymama ugyanis általában a magyart magolta bakfis korában, hogy kommunikálni tudjon a neki szelet csapó nyalka magyar bakákkal. A dédnagypapi meg inkább a német nyelvvel viaskodott, hogy kapjon egy kis állást valamely oszták-magyar garnizonban. A szandzsáki muszlimok számára ez volt az „ezüstkor”.

Az az uszkve negyven év, ami az 1878-as berlini kongresszust követte. Amely Bismarck kancellár vezényletével okkupáltatta a monarchiával Bosznia-Hercegovinát, amely ugyan1908-ig hivatalosan még az oszmán állam része maradt és egy keskeny, túlnyomórészt bosnyák muszlimok lakta folyosóval kapcsolódott a de jure és de facto is török területekhez. Ez az északnyugat-délkelet irányú kis oszmán közigazgatási egység, a Novi Pazar-i szandzsák volt. Itt is állomásoztak a k.u.k.-hadsereg alakulatai jó négy évtizeden keresztül. (Persze a monarchia itteni kontingenseinek alapvető szerepe az volt, hogy elválasztották a két alakuló nemzeti testvérrégiót, a szerbet és a montenegróit. Így került mára az egykori Novi Pazar-i szandzsák északi része Szerbiába, míg a déli területei az újjáalakult Montenegróba.)

És hogy tovább vigyük a képzavart: a képzeletbeli dobogó harmadik fokára a titói Jugoszlávia lép fel – a szandzsáki muszlimok történelmi emlékezetében. Amikor sor került a legutóbbi, belülről jövő regionális egyesítési kísérletre a Balkánon. Josip Broz a két világháború közötti Szerb-Horvát-Szlovén Királyság/Jugoszlávia örökét tovább víve kezdetben még a bolgár Dimitrovval is tárgyalt egy össz-jugoszláv állam létrehozásáról. Ez az ötlet ugyan Sztálin akaratának megfelelően hamvába holt, de a titói Jugoszlávia – a vallási kérdés elhanyagolása és az utazás szabadságának biztosítása miatt – egyfajta sikeres regionális egységesülést jelentett a szandzsáki muszlimok számára. Helyzetükön a vallási különbözőség ellenére az is segített, hogy szlávok révén nem terhelte viszonyukat a domináns szerbekkel és részben horvátokkal fennálló etnikai-nacionalista törésvonal, ami az albánok helyzetét súlyosbította.

A Szandzsák ugyan a titói Jugoszlávia legszegényebb vidékei közé tartozott, és Belgrád azért ügyelt arra, hogy nagy infrastrukturális beruházások ne is történjenek ezen a területen, földrajzi elhelyezkedése azonban kedvező volt: viszonylag az állam közepén feküdt, így ezt kihasználva részesülhetett valamelyest a belső tranzitkereskedelem áldásaiból.

Annak ellenére, hogy a boszniai háború katonai eseményei elkerülték s „csak” a menekültek beözönlése jelentett közvetett hatást a Szandzsák lakosságára, Jugoszlávia felbomlása rémálommá vált számukra. Fokozatosan egy közepes nagyságú állam középső területeiről egy csonka állam (a szerb-montenegrói Kis-Jugoszlávia) perifériáján, majd egy még kisebb ország (Szerbia) legvégső szegletében találták magukat. A szerb-montenegrói-boszniai s mára a koszovói határ vidékére.

S ez utóbbi átjárhatóságával – kereskedelmi értelemben – igencsak súlyos gondok vannak. A szerb-montenegrói-koszovói hármas határhoz legközelebb fekvő szandzsáki város, Tutin legnagyobb munkaadó ipari és szállítmányozási cége csaknem mind az ötszáz alkalmazottjától meg kellett váljon az utóbbi fél évben a koszovói üzleti kapcsolatok megszakadása miatt.

Így marad a nosztalgia. Mindenkinek a dicső oszmán múlt, az időseknek a monarchia kora, a középkorúaknak a jugoszláv éra. S fiatalok meg kapkodják a fejüket. Körükben legerősebb az identitáskeresés legújabb válasza: a reiszlamizáció. Az iszlám, mint identitásképző erő soha nem szűnt meg a Szandzsákban, de a múlt században kétségtelenül visszaszorult. Most indult újra útnak: részben belső gyökereire támaszkodva, részben külső – török és arab – behatás segítségével. A múlt-jelen és a remélt jövő szépen összekapcsolódik a szandzsáki lakások falain, ahonnan két dolog nem hiányozhat: egy Korán-idézetet tartalmazó reprodukció valamint Josip Broz Tito portréja szinte minden kiadásban: szemüvegben, szemüveg nélkül, egyenruhában, egyenruha nélkül, sapkában, sapka nélkül, profilból, szemből, alulról, felülről. Lelke lebeg a szandzsáki vizek felett.

Novi Pazar. Újra itt a főtéren. A kávézóban reggelizve kis túlzással körülbelül olyan kép tárul a szemem elé, mint bárhol Kermántól Marrakesig. Simléderes öregek kávéval/teával szűkreszabott szemréssel szikáran bámulnak a semmibe, fiatal férfiak fekete bőrbe öltözve csoportosulnak, trécselnek, versenybagóznak. Van cipőpucoló, koldus, hasvakaró közeg. Mindenütt csevapppal kevert burekillat száll. Meg a gázolajszag. Kevés nőt látni. A reggeli bevásárlás már megtörtént, a gyerekek iskolában. A bazár, a csarsija a sarkon álló ódon mecset mögött kezdődik – ott sűrűsödik a nép. Mindenütt újságosbódék, de a többség csak dohányt vesz. Itt is leáldozóban a papíralapú információáramlás. Mondjuk ez nem annyira szokatlan errefelé, a szóbeliség a kelet természetes közege maradt. Kicsi Közel-Kelet a szomszédos Szerbiában. Vagy a Balkán? Nem tudom. Rezignált pillanataimban hajlamos vagyok elfogadni azt a gondolatot, hogy a Balkán Pamhagen után, a Közel-Kelet meg Gyálarét alatt kezdődik. Itt meg a kettő összecsúszott.

Novi Pazar, török eredetiben Yeni Pazar. Új piac. Új bazár. Egy új város. Balkáni léptekkel biztos. Novi Pazar tavaly ünnepelte alapításának 550. évfordulóját. Szebb napokat látott, közelmúltja sötét, a jelene reménykeltő, jövője azért kérdéses. Az itt lakók, a szandzsáki muszlimok talán még nálunk is jobban tudnak a történelmi nosztalgiába burkolózni.

A várost hivatalosan az iszlám hódítás után az oszmán adminisztráció (név szerint Isa-Beg Isaković) alapította 1461-ben. Nem véletlenül itt, magas hegyek között, a Raška folyó partján, nem messze a középkori szerb állam egykori központjától, amelynek romjai itt találhatók a várostól nyugatra. Ez itt majdhogynem a Balkán-félsziget mértani közepe. A település elhelyezkedése így kereskedelmi szempontból fölöttébb kedvező: a Raška-Ibar-Morava folyóvölgyeken keresztül észak felé a Šumadija, Belgrád és az Alföld irányába nyitott, déli irányban pedig az Ibar köti össze a Koszovói-medencével, ahonnan hagyományos kereskedelmi útvonalak futnak Thessaloniki, Bulgária vagy Albánia irányába.

Jó választás volt. És nem is az egyetlenegy. Az oszmán hódítás számos jelentős kereskedelmi központot hozott létre a Balkánon Bulgáriától Boszniáig új városok alapításával, illetve a szerepüket vesztett régiek felélesztésével. A geográfiailag és ennek folyományaként kulturálisan, etnikailag és vallásilag is szétszabdalt Balkán számára a történelem során a gazdasági prosperitás összekapcsolódott a kívülről jövő – ergo rákényszerített – egységesítés időszakaival. Amikor a térség egy-egy nagyobb állami alakulat, birodalom része volt. Ez jelentette a megfelelő úthálózat kiépülését és fenntartását – mint a kereskedelem alapvető logisztikai hátterét és a városok – mint a kereskedelem központjainak – virágzását. E birodalmak garantálták a térségben is a jog- és közbiztonságot, mint a gazdasági prosperitás társadalmi alapját.

Két és fél ilyen korszakról beszélhetünk a történelem során. Először a római birodalom pax romana-ja adott kedvező hátteret a térség fejlődéséhez. A mai városok túlnyomó része és a mai úthálózat alapjai ebben a fél évezredes időszakban (Kr.e. 2.-Kr.u. 4.század) vettettek meg. Róma örököseként Bizánc tartotta még egy darabig egységben a térséget és tartotta fenn egyre nehezebben a gazdasági együttműködést a Balkánon. Ezt a korszakot nevezném félsikernek, miután az avar de főleg az azt követő szláv bevándorlások (Kr.u. 5. századtól) lassan széttagolták a félszigetet, visszavetve a városi kultúrát és az egységes kereskedelmet.

Ez a vágyott egység egyre távolodott a Balkántól. A bizánci érában indult keresztény egyházszakadás vonala szinte pontosan kettészelte a Balkánt, és a megosztottságot az etnikai törésvonalak tovább mozaikosították. Paradox módon valamennyi balkáni nép közös ellensége, az iszlám egyesítette újra a félszigetet s helyezte ismét egységes állami keretek közé. Bármennyire is volt ez az egyesítés katasztrófa a keresztény görögök, szerbek, bolgárok vagy horvátok számára, tény, hogy az oszmán hódítás utáni évszázadokban (15-19. század) ismét feléledt és sokáig prosperált a felélénkülő urbanizáció és az egységes kereskedelemi hálózat. Nem véletlen, hogy a balkán muszlimjai számára (akiknek sokgyökerűségéről majd később) ez az elveszített és visszavágyott aranykor.

A Balkán számos keserű és feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmazó történelmi tapasztalatainak egyike, hogy az említett vallási-kulturális-etnikai tagoltság miatt belülről, valamely helyi államalakulat vezetésével/hódításával soha nem sikerült ez az egyesítés. Bár erőfeszítések történtek e cél érdekében, de sem a bolgár sem a szerb kísérletek nem voltak hosszú életűek.

Most, hogy a Kelet-Balkán (Románia és Bulgária) – és csendesen hozzátenném: az Észak-Balkán, azaz Magyarország – bebocsáttatást nyert az Európai Unióba és megkezdődött a Nyugat-Balkán országaival való tárgyalássorozat felmerül a remény egy harmadik „egységesítésre”. Igaz ugyan, hogy a legutóbbi balkáni, posztjugoszláv háborúk emléke még nap mint nap kísért és az Uniónak súlyos kihívásokkal kell szembenéznie. De a Balkán pacifikálása és jövőbeli prosperitása, Dél-Kelet-Európa s ezáltal az egész kontinens stabilitása megköveteli a térség újólagos egységes rendszerbe építését.

A Szadat 1981-es meggyilkolása után hatalomra került Huszní Mubárak elnök békülékenyebb politikát folytatott a koptokkal. Senuda viszonya is javult a hatalommal, miután az a gazdasági életben nagyobb teret engedett a kopt közösség tehetősebbjeinek. Mubárak ösztönzésére kapott egyre nagyobb szerepet a tőkeerős, Nyugaton (főként az Egyesült Államokban) élő kopt diaszpóra. A politikai pálya legfelső körei azonban továbbra is zárva maradtak a kerezstény felekezet tagjai előtt. Egyiptomban miniszteri rangot nem viselhet kopt. Korábban így kerülhetett csupán az alacsonyabb rangú külügyi államminiszteri pozícióba a kiváló diplomata Butrosz Butrosz Gálí, a későbbi ENSZ-főtitkár.

A kilencvenes években újra megerősödő extrém iszlamizmussal szemben ugyancsak élvezte Senuda támogatását Mubárak. Ugyanakkor az erősen rurális környezetű, konzervatívan vallásos Felső-Egyiptomban folyamatosak voltak a muszlimok és koptok közötti konfliktusok. Ezek az ezredfordulóra begyűrűztek a viszonylag még nyitottabb szellemű nagyvárosi negyedekbe, így Kairóba és Alexandriába is. Hamarosan lángolni kezdtek a templomok.

Számos konfliktushoz vezettek a két vallás között bekövetkezett vagy akár csak vélelmezett áttérések. A kölcsönös vádaskodások alapja egyes muszlimok – ritka – kikeresztelkedése, illetve kopt nők betérése az iszlámba. A tömegpszichózis szabályainak megfelelően azonban nem volt szükséges, hogy az egyes vádak igazolást nyerjenek; a véres összetűzésekhez elég volt pusztán a vád.

Senuda igyekezett a Mubárak-rezsimmel jó kapcsolatokat ápolva az államapparátus és az erőszakszervezetek segítségével csökkenteni az irántuk megnyilvánuló időnkénti súlyos ellenszenvet. Vezetése alatt a kopt közösségben erősen nőtt a vallásosság. (Ez persze részben a folyamatos külső nyomásnak is köszönhető.) Ugyancsak intenzív diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően – és ebben a törekvésében találkozott Mubárak elképzeléseivel – az elmúlt két évtizedben megerősödtek az egyiptomi koptok és emigráns hittestvéreik közötti személyes, kulturális és gazdasági kapcsolatok.

A most elhunyt vallási vezető tevékenységének legfőbb ismertetőjegye azonban az volt, hogy szakított elődei politikailag passzív, csak az egyházi és lelkiéletre koncentráló munkásságával. Senuda aktívan foglalt állást mind bel-, mind külpolitikai kérdésekben s ebben a törekvésében – a hatalomnak megfelelő keretek között – támogatójára talált Mubárak elnökben. Ez a reálpolitikán alapuló lojális politikai álláspont volt az oka, hogy a kopt vezető a legvégsőkig óvta felekezetét a tavalyi ellenzéki megmozdulásokban való részvételtől és gyakorlatilag csak a hatalomátvétel után üdvözölte a forradalmat. Ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy az iszlamista erők térnyerése nem biztos, hogy életbiztosítást jelent a kopt közösség jövőjére nézve.

A koptok kilátásai nem igazán rózsásak. (Miként a többi közel-keleti keresztény közösségé sem.) Bár ők maguk 10%-ra teszik számarányukat a nyolcvanmilliós egyiptomi népességben, ez mára inkább közelít a 6% felé. A körükben tapasztalható jóval alacsonyabb gyermekvállalási kedv és az erős kivándorlási hajlam a többségi társadalom most zajló iszlamizációjával további nehézségeket okozhat. A tendencia Kairótól Bagdadig tapasztalható. Senuda halálával és Mar Naszralláh Butrosz Szfeir libanoni maronita pátriárka tavalyi visszavonulásával a közelmúltban a keleti keresztények két legbefolyásosabb vezetőjüket veszítették el. Hiányuk nagyon fájó lehet az elkövetkező időszakban.

Senuda utódját egy 1957-es törvény alapján választják majd meg. Mintegy 2000 kopt vezető vallási és világi személy tesz javaslatot az új pápa személyére, majd a három legtöbb szavazatot elért jelölt nevét egy ládikóba helyezik. Ezt követően egy kopt gyermek húzza ki a győztes nevét; ekképpen biztosítva az isteni beavatkozás lehetőségét a pápa személyének kiválasztásában. Úgy tetszik, még az isteni beavatkozás is kevés lehet egy Senudához hasonló karizmával rendelkező vezető kiválasztásához.