Líbia egysége mindig is kérdéses volt. Az ország 1951-es alkotmánya kimondja ugyan a három nagy régió egységét, de regionális és azon belül a törzsi identitás mindig felülírta a nem létező „nemzetit”. Ezt a regionalitást sikerült a törzsek közötti ügyes politikájával négy évtizedre elhomályosítania Muammar al-Qaddzáfí/Kadhafi-nak. A diktátor tavalyi bukása óta azonban újból és újból előbukkan a szeparatizmus, főként az ország keleti és déli területein.
A 1911-12-es háborúban elfoglalt egykori oszmán fennhatóságú területekből a gyarmatosító Olaszország gyúrt egységes közigazgatású területet. Az ország hármas tagolódása azonban a történelmi múltba megy vissza. Keleti területek, az egykori görög alapítású Kyreneika/Barqa hagyományosan a Nílus-völgy és a Földközi-tenger keleti medencéje felé nyitott az ókortól kezdve. Ugyanakkor a nyugati vidékek, Tripolitánia a pun világ részeként már a Kr.e.-i századokban Karthágó, illetve a mai Tunisz felé orientálódott. A déli sivatag tuareg nomádjai pedig az iszlám világ észak-afrikai részén nélkülözhetetlen szerepet játszottak a Földközi-tenger és Közép-Afrika közötti tranzitkereskedelemben. A Fezzánt lakó törzsek révén kapcsolataik így a sivatag felé, Csád, Niger és Szudán felé orientálódnak.
Tripolitánia és Kyreneika/Barqa rivalizálása már az olasz gyarmatosítás idején megkezdődött. Az olaszok 1927-től 1934-ig még két külön kormányzó alatt álló különálló gyarmatként kezelték a területet. 1934-ben jött létre az egységes líbiai gyarmat a hagyományos hármas megosztással (Kyreneika, Tripolitánia, Fezzán). Aztán 1943-tól 1951-ig ismét megosztott lett Líbia: az északi területeket (Tripolitánia, Kyreneika) Nagy-Britannia, a déli Fezzánt Franciaország igazgatta. Az 1951-es függetlenséget kivívó Szanúszíja-rend Kyreneikából származott. A kelet-nyugati törzsi rivalizálást végül egy földrajzilag a kettő között elhelyezkedő és meglehetősen kis törzs fia, Qaddzáfí használta ki és meglehetősen tehetségesen lavírozva negyven évig fenn is tartotta a legerősebb törzsek közötti egyensúlyt.
Az olajipari súlypontot jelentő Kyreneika központjában, Bengáziban kezdődött az a felkeléssorozat, amely végül megdöntötte Qaddzáfí hatalmát. Miután a negyven évig regnáló szupercentralizált államigazgatás megszűnt, hamar felszínre kerülhettek a szeparatizmus erői. Nemcsak a hagyományos kelet-nyugati ellentét és Kyreneika nagyobb mozgásteret igénylő (kinek föderalizmust, kinek autonómiát, kinek függetlenséget jelentő) követelése, hanem a déli beduinok államigazgatás alóli kiszakadási vágyai.
A három régió széthúzását erősítik bizonyos geográfiai tényezők. Igaz ugyan, hogy a Qaddzáfí-érában példátlan infrastrukturális beruházások történtek az ezen a téren különösen elmaradott hatalmas országban, a régiók közötti több száz kilométeres távolságok ma is egyfajta természetes választóvonalat jelentenek a területek között. A két központot, Tripolit és Bengázit egy gyorsforgalmi út köti csupán össze, ami jelentősen megnehezítette például a felkelők előrehaladását a tavalyi harcok során.
Bengázi gazdasági és politikai mozgástér-kibővítő tevékenysége közé tartozik, hogy az utóbbi hónapokban – a Tripoliban székelő központi kormányzat, a Nemzeti Átmeneti Tanács (al-Madzslisz al-Vataní al-Intiqálí) gyengeségét kihasználva egyre jobban átveszi a déli olajmezők feletti ellenőrzést is, igyekezvén az olajszektor legnagyobb részét kontroll alá vonni.
További érdekes fejlemény, hogy keleten egyre befolyásosabb Zintán-törzs (amelynek tagjai végzik a déli olajmezők ellenőrzését is) a bengázi politikában is egyre jobban nyomulnak. Nagy helyzeti előnyük, hogy egy évszázada szoros kapcsolatokat ápolnak a bukott diktátort adó Qaddháfa-törzzsel, így az összeomlott rezsim még mindig meglévő híveit is maguk mellé állíthatják. (Nem véletlen, hogy a volt vezető utódnak kijelölt fiát, Szajf al-Iszlám al-Qaddzáfít is egy e törzsből származó fegyveresek őrizték illetve szállították börtönbe. A két törzs között százéves fogolyegyezmény létezik.)
Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban merült fel – bengázi politikai körökben –a líbiai állam föderatív átalakítása. Sokan ezt egy lassú szétválás első lépésének tekintik. A függetlenség előszobájában már megtörtént az ilyesmi: 1949 és 1951 között – még a divide et impera-elvben Nagy-Britannia által támogatott egyezménynek köszönhetően – Idrisz al-Szanúszí, a későbbi király Bengázinak autonómiát adott. De az a tény is egyre gyakrabban említtetik meg, hogy a „nemzeti egységet” jelképező, függetlenséget kivívó „nemzeti dinasztia”, a szenúsziak sem líbek alapjában véve. S valóban: Algériából érkeztek e területre a 19. században.
A szakadár törekvések csak akkor lesznek csökkenthetők, ha a Qaddzáfí-érában súlyos hátrányokat szenvedett Kyreneika valóban nagyobb bevételekhez jut az itt kitermelt szénhidrogének jövedelmeiből. Az alapvetően törzsi alapú, az utóbbi évtizedekben politikailag kilúgozott társadalmat működővé tenni igencsak nehéz lesz. S ebben az ország egyben tartása a majdani állandósuló kormányzatának elsőrangú feladatává lép elő.
Különösen azután, hogy a vazzáni törzsek is egyre inkább kacsingatnak dél felé, és körükben egyre erősebb a Qaddzáfi haderejéből kiszakadt és munka után néző fegyveresek jelenléte. Ez utóbbiak immár az egész Szahara-térségben komoly gondokat okoznak. Lásd a Csádban, Nigerben, Maliban zajló eseményeket. Dél-Szudán friss függetlenedése – bár ezt mindenki (a régió és a Nyugat is) az ottani hosszú polgárháború remélt végleges lezárásaként üdvözölte – súlyos példát adott a sivatagi övezet zömében tuareg lakosságának.
