Az Aoun-Naszralláh szövetség rövid távú olvasta a Szíriához fűződő jelenlegi viszonyról szólt. Azaz, hogy megakadályozzák a nagy testvérhez fűződő politikai, gazdasági és tradicionális társadalmi kapcsolatok lazítását illetve felszámolását. Ez hozta egy táborba a szekuláris keresztény Aount és az iszlám állam megvalósítását végcélként kitűző síita Hezbollahot szervezetét.
Van azonban egy ennél sokkal hosszabb távra mutató magyarázata ennek a furcsa szövetségnek. Kamal Dib, libanoni történész néhány éve megjelent nagyszerű könyve, Ez az öreg híd (Hadza al-Dzsiszr al-Atíq/) drámai képet fest a libanoni keresztények demográfiai helyzetéről. Leírja, hogy amennyiben a jelenlegi népesedési folyamatok – születésszám és folyamatos emigráció – változatlanok maradnak, a század végére alig marad keresztény a cédrusok árnyékában. Közben pedig az ország legnagyobb felekezetévé a síita lép (ez relatíve már most is így van).
Ez utóbbi felekezet körében pedig már régóta fellépett az igény, hogy az ország politikai-gazdasági berendezkedését megalapozó 1943-as maronita/keresztény-szunnita kiegyezést, amelyet akkoriban valóban a két demográfiailag és gazdaságilag is legerősebb felekezet kötött és e két felekezet képviselőit – de különösképpen a maronitákat – bebetonozta a politika és az erőszakszervezetek vezetői posztjaiba, fel kell hogy váltsa egy síita-maronita. Síita, mert mára ők a legnagyobb létszámú és gazdaságilag is egyre erősödő felekezet és maronita/keresztény, mert egyelőre politikai-gazdasági pozícióik kikerülhetetlenek, nem is beszélve a Libanonban különlegesen tisztelt társadalom-vezetési hagyományokról. Ez pedig a Nyugat felé fő kapcsolatot jelentő maroniták nélkül ma sem megy.
E hosszú távú törekvés első lépéseként értékelhető a Szent Mihály templomban történt szövetségkötés. A hosszú távú felekezeti érdekeket azonban ma még természetesen felülírják a közös aktuálpolitikai célok. Mindenekelőtt a felekezetiségen (konfesszionalizmus) alapuló politikai hatalommegosztás felszámolása egyszerű többségi alapon álló új választási szisztémával. Ez Aounnak szekuláris szempontból érdeke, míg a síitáknak (Hezbollah) egyszerűen a demográfiai arányok politikai realizálásához kell. Hogy hosszú távon milyen módon konvergálhat a szekularizmus és a vallási állam koncepciója, persze más kérdés.
A jövőben esedékes parlamenti választások közeledtével Aoun pozíciói gyengülni látszottak a keresztény közösségben, amikor a Szíriában zajló események, illetve az azokra adott libanoni válaszok a segítségére siettek. Miután tavaly lemondott a legfőbb maronita vallási vezető, Mar Naszralláh Butrosz Szfeir, aki a nyolcvanas évek óta vezette a közösséget és megrögzött támogatója volt a szíriai rezsimet bíráló keresztény vezetőknek, az újonnan választott pátriárka, Bisára Butrusz al-Ráí elődjétől – akinek nagy szerepe volt a szíriai csapatok 2005-ös távozásában – eltérően szinte minden megnyilatkozásával igyekszik elkerülni az állásfoglalást az Aszad-rendszerrel szemben. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az „arab tavasz” valamennyi országában a változások iszlamistákat emelte a hatalomba és folyamatosan arról a félelméről beszél, hogy ez a szomszédos Szíriában mind az ottani, mind a libanoni keresztényekre nézve veszélyes lehet.
A Ráí által lobogtatott szalafita kártya kiverte a biztosítékot az Aszad-kormányt keményen bíráló keresztény vezetőknél. Olyannyira, hogy a legradikálisabbnak tartott Szamír Dzsadzsa már a legfelső maronita vallási grémium összehívását követeli, hogy leváltsák az új pátriárkát. Ezzel vörös vonalat lépett át a libanoni politikai hagyományban, amelyben a politikai szalonképesség egyik alappillére, hogy (különösen a saját) vallási felekezetek vezetői nyilvánosan bírálhatatlanok. Leváltásuk követelése pedig elképzelhetetlen.
Ráí álláspontja egyáltalán nem földtől elrugaszkodott. Reálpolitikusi álláspontjának több gyökere van. Először is felismerte, hogy Szíriai-Libanon eltávolítási politika nemcsak az ország, hanem saját felekezetének érdekeivel is ütközik. Másodsorban álláspontja arra mutat, hogy maronita/keresztény pozíciók az egyébként joggal bírálható szíriai rendszerben valamelyest kivételezett. Ennek alapja az alavita katonai/politikai vezetés kiegyezése volt a fontos gazdasági pozíciókat birtokló keresztény kisebbséggel és egyes nagyvárosi szunnita kereskedő csoportokkal. A keresztények ennek fejében viszonylagos védettséget élveztek. A rendszer bukása komoly kihívást jelentene számukra, különösen, ha a többségi szunniták iszlamista párt(ok) révén kerülnének hatalomra. Ezért Ráí valamennyi Szíriát érintő nyilatkozata addig terjed, hogy elítéli az erőszakot – legyen az bármely oldalon…
Mindenesetre a szomszédtól való teljes elszakadás hívei kisebbségben vannak Libanonban. Ez egyrészt a hosszú történelmi tradíció, részben a közelmúlt következménye. Ez utóbbira példa, hogy az erőszakszervezetek, amelyeket Szíria épített újjá a másfél évtizedes polgárháború után, máig is – talán a hírszerzés kivételével – erősen a szomszédos országhoz valamilyen szinten lojális vezetők irányítása alatt állnak. Ugyanez elmondható az államapparátus ugyancsak szír befolyás alatt kiépített és a lefegyverzett milíciák állományából feltöltött köztisztviselőiről, közalkalmazottjairól. Ugyancsak elmondható ez a hadsereg élén álló parancsnokokról. A hadsereg éléről érkező köztársasági elnökről úgyszintén. És így tovább.
A 2013-as választásokon a Hezbollah-Aoun szövetség bővülni látszik: sorakozik már Michel Szulejmán köztársasági elnök és miként láttuk a legfőbb maronita egyházi méltóság is: Ráí pátriárka. Ezért is nagy a szíriai események tétje nemcsak Damaszkuszban, hanem a cédrusok alatt is. Hogy Iránról most ne is szóljunk.
