A boldog emlékezetű 1989-es évben már kaphattam belőle ízelítőt. Ti. a koptok helyzetéről a Nílus-völgyben. Az Asszuánhoz közeli Qom Ombóban jártunk, a vasútállomásról egy Kleopátra nevű (mi más legyen?) szállodába vonszoltuk párolgó testzsákjainkat a rekkenő augusztusi hőségben. Később kiderült; ez a Rejtő Jenő-i műintézmény a város keresztény negyedében helyezkedett el. Kopt volt a tulaj, a recepciós, a mosodás, a takarító, a segéd, az asztal, a szék, a por, a levegő. Egészen jól összebarátkoztunk a családi vállalkozás minden tagjával, vittek minket mindenhova; kopt templom, mise, ókori romok, rokonok, traktorutánfutó-platón holdfényben működő szabadtéri népszínmű, amelyben a szállodások is szerepeltek. A tékozló fiút adták, jól.

Közben hallottunk a „helyzetről”, a koptokéról Egyiptomban. Jogi korlátok, üldöztetések, napi konfliktusok a többségi muszlimokkal. Elvittek minket a muszlim piacra s a provokáció sikerült: szőlőszemmel kezdték, szilva majd alma következett s a végén egy féltégla zárta a felénk áradó érzelmeket. Közben pedig hallgattuk a meglehetősen felsőbbrendű beszélyeket a muszlimok tudatlanságáról. Hogy a koptok a fáraók népének leszármazottjai, az őslakosok. Az arabok pedig jövevények. Ismerjük ezt. De a keresztény negyed főterén a kopt templommal szemben álló katolikus templomról is megvolt a véleményük. A népszínházban – ahol mindenki, azaz a koptok, az egyiptomi szent anyaföldön üldögélt asszonyostul-gyerekestül-vacsorástul – gyanúsan méregették a két bőrfotelben terpeszkedő francia ferences testvért és a karosszékeket kapott holdfürdőző négy lengyel missziós nővért.

És mindenkinek volt egy fényképe a pápájukról. Már akkor is majd’ két évtizede vezette Szent Márk evangelista egyházát. S most, március 17-én halt meg 41 éves kormányzás után.

Felekezetének helyzete ez idő alatt még rosszabb lett.  Arányszámuk csökkent, az ellenük irányuló cselekedetek – forradalom ide vagy oda – nem hagytak alább. Nagy kihívások előtt állnak. Csak most egy kicsit nehezebb lesz, mert karizmatikus vezetőjüket veszítették el.

III. Senuda, a kopt pápa 1923-ban Felső-Egyiptomban született, a szigorú iszlám vallásosságáról ismert Aszjút városa közelében. Élete során többször hangoztatta – kérdés persze, mennyire politikai szándékkal –, hogy anyja gyermekágyi lázban történt halála után muszlim szomszédasszonyok szoptatták. (Ez a reálpolitikusi gondolkodása egyébként egész életén át végigkísérte.) Miután történelmet hallgatott az I. Fuád Egyetemen (ez ma a Kairói Egyetem), tanított és teológiai tanulmányokat folytatott. Aztán szerzetesség következett. Ebből hat évet barlangi remeteként, majd tíz évet kolostori szerzetesként töltött a híres Nátrún-völgyben (Vádí al-Nátrún). A szinte kötelező költészet-művelés mellett teológiát is oktatott, majd 1971-ben lett az egyik legrégebbi keresztény egyház, a hagyományok szerint Szent Márk által alapított kopt egyház feje, sorendben 117. pápája. (Erről az elsőségről is évszázadok óta megy a vita a koptok, az etiópok, az asszírok és az örmények között. Érdemes belemerülni a témába.)

A poszton eltöltött négy évtizedben igyekezett felekezete hajóját a felszínen tartani a muszlim többségű társadalom viharos politikai viszonyai közepette. Nem rajta múlt, hogy a koptok helyzete nem lett jobb ez idő alatt. Bár elődje jó viszonyt ápolt Dzsamál Abd al-Nászir/Naszer elnökkel és kvázi támogatta a hatvanas években az iszlamisták (Muszlim Testvériség) és a kommunisták elleni politikáját, Senuda mindjárt beiktatása után konfrontálódott a hatalommal, amikor – megérezve a muszlim társadalom 1973-as arab-izraeli háború utáni hangulatát – erősen ellenezte Anvar al-Szádát/Szadat elnök Izraellel szembeni békepolitikáját.

Első körben elutasította Szadat ajánlatát, hogy kísérje el őt történelmi jeruzsálemi útjára. Később miután nem volt hajlandó felhagyni az engedély nélküli templomépítkezésekkel, az elnök gyakorlatilag megbéníttatta a pápa vallási tevékenységét, s végül házi őrizetbe helyeztette Senudát a Nátrún-völgyben.

Az iszlám egyik fontos megjelenési formája a szúfimus, amelyet a világ leggyorsabban terjedő vallásával foglalkozó kutatók és elemzők hajlamosak letűntnek, idejétmúltnak, történelmi kuriózumnak tekinteni és ennek következtében túlmisztifikálni. Pedig a szúfizmus, amelynek gyökerei az iszlám első századaiig nyúlnak vissza, s amely folytonosan meghatározó szerepet játszott a muszlimok hitéletének kialakításában, az iszlám mai arculatának is jelentős formálója Nyugat-Afrikától Indonéziáig.

A térség függetlenségének elnyerése óta eltelt több mint fél évszázadban számtalanszor előkerült az iszlám (és ez esetben az arab) világ nyugati végeinek gazdasági és politikai egység-gondolata. A legtöbb ilyen próbálkozás általában igen egyoldalú volt, valamely helyi, önmagát erősnek tartó vezető – ez az esetek többségében Muammar al-Qaddzáfí/Kadhafi líbiai ezredes volt – próbálta az egységgondolattal saját hatalmát-befolyását kiterjeszteni a térségben. A múlt század hetvenes éveitől Líbia, Tunézia, Algéria és a Maghrebhez nem sorolható Egyiptom között állt fenn rövid időszakokra névleges szövetség, amely egyetlen esetben sem állta ki a „tagországok” vezetőinek egymással szembeforduló hiúsági tesztjét.

Pedig a gondolat egyáltalán nem az ördögtől való. A Mauritániától Líbiáig húzódó óriási terület a történelem folyamán többször is mutatott viszonylag egységes képet, illetve tartozott – igaz kívülről jövő nyomásra – egyazon államalakulat kebelébe, gondoljunk csak a föníciai/görög kereskedőtelep-hálózatra vagy a pun államra és a római birodalomra. És ami a terület további egyesülése felé mutatott, csak ezután következett: az arab-iszlám hódítás egy kezdetben egységes, óriási kiterjedésű és az adott korban csúcscivilizációnak számító iszlám birodalomba ágyazta a területet. Igaz, a Maghreb hamarosan eltávolodott a civilizáció keleti területeitől, de politikai széttagolódása ellenére egyfajta kulturális egységét – még etnikai, beszélt-nyelvi sokszínűségével együtt is – megőrizte.

A gyarmati korszak végével a frissen alakult országok vezetői – mindenekelőtt Marokkó és Tunézia – hamar megérezték az együttműködés szükségességét és tettek is pár bizonytalan lépést ebbe az irányba. A lépések végül annyira bizonytalanok voltak, hogy csak 1989-ben jött létre az Arab Maghreb Unió (Ittihád al-Magrib al-Arabí/اتحاد المغرب العربي‎). Ez valamennyi térségbeli országot (Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézis. Líbia) magában foglalja.

A szervezet megalakulása után az említett lépések úgyszólván meg is szüntek: a térségbeli hegemóniára ácsingózó erős vezető személyiségek, II. Haszan marokkói uralkodó, Ben Ali tunéziai és Qaddzáfí líbiai elnök valamennyien a saját szolgálatukba állították volna a lassan gittegyletté silányodott szervezetet. Qaddzáfí meg még egy darabig kísérletezgetett Tunéziával, sőt az egész afrikai kontinenssel.

Pedig az 1995-ben indult Euro-mediterrán Partnerség, amely a Földközi-tenger déli és keleti medencéjét igyekezne – éppen az említett történelmi hagyományokra és a geopolitikai realitásokra támaszkodva - Európa valós gazdasági perifériájáva tenni erősen támogatta a regionális együttműködést a Maghrebben. Mindenesetre mostanáig nem jutottak sokkal többre, mint a konferenciázás, wellness és aktív levegőmasszírozás.

Most, hogy a térség három országában is jelentős (Líbiában teljes, Tunéziában kontroláltan gyökeres, Marokkóban pedig kontroláltan finom) átalakulások zajlotta a politikai vezetésben talán történhet elmozdulás ezen a téren. Történhetne is: közös gazdasági-társadalmi kihívások előtt állnak ezek az országok. A demográfiai folyamatok, az egyre inkább a képzett fiatalokat sújtó munkanélküliség, az élelmiszertermelés nehézségei, a társadalmi ellátórendszerek totális válsága valamennyiük közös terhe.

Ez a felismerés bujkálhat a mögött, hogy az elmúlt hetekben az új kormányok közötti intenzív kapcsolatfelvétel egyik témája lett a regionális gazdasági-politikai együttműködés. Az új marokkói külügyminiszter, Sza’ad al-Dín al-’Uthmání első útja a térség legnagyobb országába, Algériába vezetett. Abdulazíz Buteflika algériai elnök a marokkói látogatáshoz hasonlóan pozitívan értékelte a tunéziai vallási vezető, Rasíd al-Gannúsí algíri tárgyalásait. Mindeközben a francia diplomácia vezetője Rabatban vetette fel újra a maghrebi gazdasági együttműködés megerősítésének a gondolatát.

Valóban értékes területről beszélünk: a több mint 6 millió négyzetkilométeren majdnem 100 millió ember él. A nyersanyagokban (olaj, földgáz, foszfát, vas stb.) gazdag, halászatilag értékes parti vizekkel rendelkező Maghrebet geopolitikai elhelyezkedése is stratégiai fontosságúvá teszi (tenné – tesszük hozzá) Európa számára: az öreg kontinens és Fekete-Afrika között terül el, ami a délről érkező migráció miatt fontos. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a térség hagyományos tranzitállomása a Földközi-tenger és a Afrika közötti kereskedelemnek. Az ebben rejlő lehetőségek igen széles spektrumúak. Közös kihívás a déli migrációval keveredő szélsőséges iszlamista nyomás a Szahara felől és az ezzel a kérdéssel ugyancsak összekacsolódó berber-probléma és a törzsiség kérdése.

Persze sok az ellenhatás. Például az említett – szintén közös – társadalmi problémák mellett a rossz infrastruktúra tehet keresztbe bármilyen kereskedelmihálózat-fejlesztésnek. A Marokkó által kvázi annektált Nyugat-Szahara egyelőre mérgezi a Rabat-Nuaksút-Algír viszonyt. (A marokkói-algériai határ 1994 óta zárva van. És ez a két ország a Maghreb két vezető állama.) Az „arab tavasz”nyomán létrejövő új politikai konstellációkban pedig – kihasználva a véleményszabadság nyiladozó kiskapuit – szárba szökkenhetnek a regionális autonómia-törekvések, amelyek nem biztos, hogy összeegyeztethetők a szupranacionális együttműködéssel.

A szekuláris maghrebi sajtó mellett immár az iszlamista média is egyre többet tanulmányozza az eddigi egyetlen működő közel-keleti nemzetközi gazdasági szervezetet, az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot. Persze ott valamivel könnyebb, írják, lévén Szaúd-Arábia gazdasági-politikai-demográfiai súlyánál fogva egymaga mutathat irányt a többi részvevő államnak. Ugyanezt kiegyensúlyozottabb hatalmi viszonyok között kellene megteremteni a Maghrebben. Ebben – a fent említett okoknál fogva – Európa is érdekelt. Szeretnénk látni, hogy az öreg kontinens felismeri érdekeit és beszáll az együttműködés folyamatába. Hadd ne írjuk: itt is beszáll. Mert a Mare Nostrum négyezer éve az, ami a neve.

1. Az iszlám továbbra is az identitás alapvető eleme az egyiptomi társadalomban. Ez a nemzetiek, szekulárisok, haladó baloldaliak egy évszázados ideológiai, tudományos, politikai erőfeszítései ellenére is így van. Taha Huszajn, Alí Abdurráziq és társai gondolatai a társadalom vékony héját itatták csak át, megmaradtak a legfelsőbb egyetemi berkekben és a Nyugattal hagyományos kapcsolatokat ápoló burzsoázia és a vele szoros szimbiózisba került politikai/katonai elit köreiben.
2. A 47%-os győzelmet arató Muszlim Testvériség (MT) most érvényesülő ideológiai alapvetései bár továbbra is alapvetően a nagy elődök, Haszan al-Banná és Szajjid Qutb nézetein nyugszanak, az eltelt csaknem egy évszázados tapasztalat folytán sokat mérséklődtek. A Qutb által még teljesen elutasított nemzeti gondolat vagy a demokrácia részleges elfogadása miatt egyes MT-ideológusok már egyfajta iszlám kereszténydemokráciaként láttatják a szervezet. Ettől persze még messze vannak, a változás azonban folyamatos.
3. A szavazatok egynegyedét besöprő Núr/Fény Párt is felmutat némi érdekes változást az általánosan tapasztalt szalafita eszmék mellett. Leginkább azt, hogy a választásokon hangoztatott, mondjuk az egyiptomi gazdaság – jelesül annak egyik alappillérét jelentő turizmus – számára is elfogadhatatlan nézeteik (a strandok koedukációjának megszüntetéséről, a kötelező női öltözetek bevezetéséről, az alkoholárusítás tilalmáról stb.) mellett eddig nem tapasztalt szociális érzékenységről tettek tanúbizonyságot. Amivel éppen az őket érő legsúlyosabb vádat csökkentik: nem tűnnek a valóságot nem ismerő és figyelembe nem vevő politikai erőnek. Amennyiben ez a profiljuk megerősödik, még akár sikeres együttműködésre is képesek lesznek a mérsékelt iszlamistákkal. Ott lebeg azonban a Nyugat számára legérzékenyebb kérdés: tesz-e valamit a Fény Párt az Izraelle kötött béke ellen? Ha marad a retorikánál, az még nem biztos, hogy sikertelenségre ítéli az iszlamista együttműködést és a politikájukra adott nyugati áldást.
4. Az együttműködés sikere továbbá attól is függ, milyen mértékben lesz képes az iszlamisták kétharmados győzelme következtében a hatalomból teljes mértékben kiszorult – és igen heterogén – ellenzék megosztani az MT és a Fény együttműködését. Nem kell nagyon szkeptikusnak lennünk ahhoz, hogy ezt a jövőbeli aknamunkát sikeresnek sejtsük; különösen, ha nem felejtjük el az egész egyiptomi politikai játékteret felügyelő még mindig helyzetben lévő katonai/erőszakszervezeti hálózatot. Az iszlamistákkal szemben állók arra bazírozhatnak, hogy a MT sikertelensége hosszú időre visszavethetné az iszlamisták hatalmi álmait a Nílus-völgyben és talán azon kívül is.
5. Ugyancsak kérdéses, hogy az eddigi szekuláris elit birtokolta kulturális intézményhálózatok (televíziók, rádiók és mindenekelőtt az egyiptomi társadalomra különös hatással bíró nemzeti filmgyártás) melyik iszlamista erő kezébe kerül majd. Ha kerül és nem őrzi-e meg a szekulárisok utolsó bástyájaként az erőszakszervezeti apparátus. A küzdelem ezen a téren már megindult: a leghíresebb egyiptomi színészt, Ádil Imámot már elítélték blaszfémia miatt.
6. Az „arab tavasz” eseményei több országban megnyitották a hatalom kapuit az iszlamista politikai erők előtt – még ha csak résnyire is, mert ne felejtkezzünk el az ezekben az országokban a rendszer őreként létező katonai és erőszakszervezetről. A lehetőséget kapott vallási pártok nagy kihívás előtt állnak. A Muszlim Testvériség félillegális helyzetüket és állampótló szerepüket kihasználva már kipróbálhatták magukat a szociális, oktatási téren vagy a szakszervezetekben. Most hic Rhodus hic salta-alapon be kell bizonyítaniuk, hogy az ország politikai-gazdasági életét is képesek menedzselni. (Kérdés, hogy az Erbakan-i kudarc vagy az Erdoğan-i siker lesz-e az osztályrészük) A szalafiták még ennyi politikai tapasztalattal sem rendelkeznek. Nagy a kihívás, mert az eddigi kísérletek látványos kudarcba fulladtak más országokban (még akkor is ha a hasonlat kissé erőltetett, mivel ott más körülmények között kerültek hatalomra és kormányoztak). Haszan al-Turábí ideológiájának szudáni rendszere – aminek ideológiája kis túlzással a Muszlim Testvériséghez hasonlítható- éppúgy kudarcot vallott, mint a szalafiták tiszta iszlám államának afgán-tálibán kísérlete. Van azonban sikeres út is, amin napjainkban Erdoğan kormánya halad.

1. Észak- és Dél-Jemen még mindig nem alkot koherens egységes államot. Az egységesülést gyengítik az eltérő történelmi hagyományok, a törzsi/vallási/ideológiai megosztottság. (A törzsi széttagoltság évszázados; a vallási ellentétek lényege, hogy míg észak hagyományosan zajdita síita, dél szunnita többségű; ami pedig az ideológiai ellentéteket illeti: míg észak az ott több mint ezer áven át fennálló zajdita imamátus ideológiai örököse, délen nem múlt el nyomtalanul az arab szocializmus ottani, 1990-ig fennálló rendszere.)
2. A szakadár síita hauthí-mozgalom az ország északi részén állam az államban; veszélyezteti mind a központi kormányzatot, mind Szaúd-Arábiát, amely folyamatosan azzal vádolja a mozgalmat, hogy Irán támogatásával működik s célja az Arab-félsziget szunnita hegemóniájának megtörése. (Az egykori dél-jemeni és szunnita Hádi elnökké választása nem biztos hogy jó ómen a hauthisták számára. Ennek megfelelően a hautisták társadalmi bázisának tartott Sza’da városában és környékén például jóval 50% alatt volt a részvételi arány az elnöki referendumon.)
3. Hádit déli származása sem segítheti viszont az ottani országrészben felerősödött szakadár mozgolódás lecsillapítására. Részben, mert csaknem két évtizede a Szálih-rendszerben betöltött szerepe miatt az északiak kollaboránsának tartják, részben, mert a két országrész közötti feszültségek rendkívül mélyek – a korábban említett gazdasági, történelmi, szociális okok miatt.
4. Szálih távozásával – az utóbbi évek bizonytalankodásai ellenére – erős figura tűnik el a jemeni politikai elitből. Az a személy, aki 2001. szeptember 11. után együttműködött az Egyesült Államokkal a terror elleni harcban. Erre szükség is volt, az ország ugyanis az al-Káida fontos háttér országává és működési terepévé nőtt. Szálih személye fontos összekötő kapocs volt a Fehér Ház és a Pentagon felé. Kiesése újból felerősítheti az al-Káida jemeni tevékenységét. Hádí pedig nem tűnik elődjéhez hasonlóan erős személyiségnek.
5. A Hádival elégedetlen csoportokat (a déliek, a hauthisták, az al-Káida) éppenséggel nem nyugtathatta meg, hogy az új elnök mindjárt az egyik első nyilatkozatában felszólította a Nyugatot, mindenekelőtt az Egyesült Államokat, hogy a kormányzat fennmaradásának záloga a részére biztosított azonnali és folyamatos gazdasági és katonai segítségnyújtás.
6. Az említett kihívásokat is felülmúlhatja egy még ki nem teljesedett probléma: egyre több jel mutat arra, hogy az ország egységét és a kormányzat erejét biztosító hadseregben tovább mélyültek az észak-déli, illetve a törzsi ellentéteken alapuló törésvonalak, amelyek az állam fő támaszának számító erőszakszervezet szétesésével fenyegetnek. Ez – az említett három belső kihívással együtt – az államhatalom végét jelenheti.

A szélsőséges iszlám fundamentalizmus franchise-rendszerű al-Káida-hálózatának kedvenc bázisai az iszlám világ urbanizációtól, politikai-gazdasági központjaitól távoli peremterületek, ahol a gyenge kormányszervek zaklatásai nélkül tevékenykedhetnek. Ennek ekletáns példái Afganisztán vagy Jemen. Az utóbbi években az al-Káida új vadászterületet talált az ugyancsak alulfejlett szaharai peremrégióban, Mauritániában.

A több mint egymillió négyzetkilométer területű s mindössze két és fél milliós lakosságú nyugat-afrikai ország csaknem egész területét a Szahara borítja. Jóllehet az ország hivatalos neve – s ez sokban köszönhető a Muszlim Testvérek itt is érvényesülő munkájának – Mauritániai Iszlám Köztársaság, amelyben a saría fontos alkotóeleme a gyakorlati jognak, a politikai felépítmény teljesen világi. A súlyos gazdasági-társadalmi gondokkal küszködő – és a hadsereg több-kevesebb kontrollja alatt álló – központi kormányzat közigazgatási, katonai és biztonsági szervezetei gyengék, ami teret enged a törzsiségtől és etnikai ellentétektől megosztott – egyébként a mérsékelt szunnita iszlám málikita jogi iskoláját követő, és a szúfizmus hatásával erősen átitatott – társadalom fiataljai körében a dzsihádista szemléletet hirdető szélsőségeseknek.

A szunnita fundamentalizmus már a múlt század kilencvenes éveiben felütötte a fejét a fekete kontinens észak-nyugati régiójában. Az Algéria számára véres polgárháborút jelentő évtizedben, 1994-ben göngyölítették fel az első, a szomszédból érkező inspiráció hatásra alakult szalafita fundamentalista csoportokat Mauritániában. A Hászim, Dzsihád és Muszab bin Umar hangzatos neveket viselő szervezetek szétverését az 1984-2005-ig diktatórikus módszerekkel regnáló Muávija Ulad al-Táje elnök arra használta fel, hogy felszámoljon minden neki nem tetsző iszlamista irányzatot. A félig-meddig diplomáciai elszigeteltségben lévő Táje (az első öbölháborúban Szaddám Huszein mellett állt) szabadon keménykedhetett az ellenzékkel, aminek eredményeképp éppen a mérsékelt iszlám irányzatok gyengültek meg, a fiatal vallási vezetők pedig radikalizálódtak. Ekkor jelent meg al-Navaví sejk, aki a szent háborút hirdető szalafita mozgalmak máig megkerülhetetlen figurájává nőtte ki magát a sivatagi országban.

Az ezredforduló nagy dzsihádista konjunktúrája (a Tálibán, az al-Káida, majd szeptember 11.) hamar éreztette hatását a szaharai régióban is. A mauritániai iszlám szakértő, Muhammad al-Sanqítí szerint az ország az iszlám megjelenése óta mentes volt a vallási szélsőségektől. Éppen ellenkezőleg: a társadalmat mindig is áthatotta az apolitikus, az aszkéta szentéletű marabutokhoz illetve azok kultikus sírhelyei köré szerveződő, a mindenkori hatalmat elfogadó mérsékelt szúfizmus, amely alapvető szerepet játszott az iszlám itteni elterjedésében és máig meghatározója vallásos életnek. Ezt a mérsékelt iszlámot radikalizálta Táje elnök szélsőséges és mérsékelt iszlamistát egy kalap alá vevő elnyomó politikája – magyarázza Sanqítí.

Az al-Káida első mauritániai leányvállalata 2000-ben jelentkezett, al-Murábitún néven, majd hamarosan felvette a Mauritániai Csoport a Hittérítésért és Harcért sokat mondó nevet. A tagok a magribi dzsihádisták klasszikus útját járták be: a vezetők afganisztáni mudzsáhid-múlt után algériai és mali táborokban képezték ki a mauritániai törzsekből toborzott fiatalokat. Az Egyesült Államok iraki bevonulása után viszont ugyanezekből a táborokból mauritániaikat küldtek Irakba és Afganisztánba a hitetlen Nyugattal való szent háborúra. Miként Aszlam Ulad Musztafa, helyi politológus megjegyzi: az algériaiak által felügyelt táborok a dzsihádista emberanyag logisztikai központjaiként működtek a sivatagban.

Miközben Táje elnök a mérsékelt iszlám vezetőket is bebörtönöztette, a radikalizálódó vallási vezetők mecsetjei lettek a fiatalok kedvenc célpontjai. Navaví sejk mellett al-Madzsliszí vagy Ulad Amínú lettek a dzsihádista irányzat fő propagátorai az országban. Különösen ez utóbbinak, a főváros Nuaksút egyik peremkerületében álló mecsetje vált a szélsőséges fiatalok gyűjtőhelyévé. Hamarosan a szélsőséges szalafizmus olyan külsődleges jegyei is jelentkeztek a főváros utcáin, mint a férfiak afgán módra hosszú szakálla, a nők niqáb-viselése, illetve dzsihádista jelszak csoportos skandálása, (és ezzel együtt a szúfizmusra jellemző vallásos énekek, szertartások látványos visszaszorulása). A dzsihádisták célpontja nemcsak a hitehagyottnak tartott és a hitetlenekkel (Nyugat) együttműködő kormány volt, hanem legalább annyira támadták az ugyancsak aposztáziával vádolt szúfi irányzatokat is. Mindennaposakká vált a marabutok sírhelyeit látogatók inzultálása. Két tűz közé kerülve így pont a társadalom hagyományos mérsékelt vallási ideológiája roppant meg.

2005 júniusában a dzsihádisták megtámadtak egy, az ország északi részén álló katonai bázist. A tizenöt halálos áldozattal és többtucat sebesüléssel járó akció eldöntötte az első dominót a Táje-rezsim megdöntésben. A véres támadásra válaszul az elnök kemény fegyveres fellépést követelt a hadseregtől, amelynek vezetői azonban kockázatosnak tartották a nyílt konfliktust a sivatagi úgynevezett Halál-háromszögben csoportosuló iszlám szélsőségesekkel, és inkább megpuccsolták a Fahd szaúd-arábiai király temetésére utazó elnököt, majd tárgyalásokat kezdtek a dzsihádistákkal.  

A puccsot követően pár órával amnesztiával kiszabadult a szélsőségesek néhány vallási vezetője. Míg továbbra is börtönben maradtak a korábban említett Navaví és Madzsliszí sejkek, ekkor szabadult a nuaksúti fiatalok körében különösen népszerű fiatal al-Daddah sejk, aki – mint később kiderült – taktikai okokból először visszavonulót fújt: fatvában ítélte el a dzsihádisták korábbi államellenes tevékenységét és megbékélésre szólított fel. Az ekkor kezdődött békésebb időszakban a dzsihádisták rendezni tudták soraikat, újabb sejtek hálózatát hozták létre és újjáélesztették a mali kiképzőtáborok működését – mutat rá a puccsot követő Ali Ulad Muhammad ezredes nevével fémjelzett korszak jelentőségére Jaaqúb Ulad Báhdáh, mauritániai újságíró. A nuaksúti mecsetek száma szaúdi finanszírozás eredményeképpen ekkor 60-ról 900 fölé nőtt, s bennük Kuvaitból importált keményvonalas prédikátorok hirdették az igét.  Ekkor is voltak már figyelmeztető jelek, folytatja Báhdáh, ugyanis egyre több fiatalt fogtak el a mauritániai-mali határvidéken, akiknek kihallgatása során kiderült, hogy újra működnek a szafita kiképzőtáborok a szomszédos országban.

A 2007-ben a katonaság által támogatott Muhammad Ulad Abdullah elnökké választásával új fejezet kezdődött az állam és az iszlám szélsőségesek viszonyában. Annak ellenére, hogy az új államfő párbeszédet kezdeményezett szalafita körökkel, és felgyorsíttatta a még börtönben lévő vallási vezetők bírósági pereit, a dzsihádisták megerősödve a nyugalmas évek alatt, újra nyíltan szembefordultak a kormánnyal. Az új vezető személyével is voltak fenntartásaik: Abdullah elnök ugyanis egy nagy hagyományokkal rendelkező szúfi család leszármazottja volt, így a szélsőségesek legalább annyira veszélyesnek tartották, mint a nyugatiakat.

Ekkortól a kormány által fellendíteni szándékozott turizmus révén az országba látogató külföldi állampolgárok lettek a dzsihádisták legfőbb célpontjai. A három francia állampolgár meggyilkolását követően megszűnt a turizmus s ezzel együtt az ország imázsa is súlyos károkat szenvedett. Ennek a gazdaságban, a külkereskedelmi kapcsolatokban is jelentkező negatív hatása miatt a kormány súlyos elnyomással és a dzsihádisták minden eszközzel való üldöztetéssel válaszolt. Az atlanti-óceán parti településeket leszámítva azonban a kormány nem volt képes valódi felügyelet alá vonni az ásványkincsekben (vas, réz, olaj) egyébként kivételesen gazdag koldusszegény országot (ezen kívül csak halászata jelentős).

Az ország északi részén élő arab törzsek körében termékeny talajra hullik a szélsőséges iszlamizmus vetése. Ők ugyanis a társadalom alsó rétegeibe szorultak, amikor a gyarmati idők után tömegével érkeztek az országba szubszaharai törzsek (főként szoninkék és wolofok a szomszédos Szenegálból), akik magasabb francia alapú iskolázottságuk miatt megszállták a vezető adminisztrációs és katonai pozíciókat. Ugyanakkor az ország nyelve és kultúrája alapvetően az északi arab-mór haszaníja törzsre alapozva arab maradt. A lakosság e két csoportja között hatalmas ellentét feszül s a kiszorult mórok minden szervező ideológiára hatványozottan fogékonyak.

Az óriási kiterjedésű szaharai részeken a dzsihádisták eltűnnek a homokdombok mögött. Jó szervezettségüket mutatja, hogy 2009 decemberében – együttműködve az algériai al-Káida-filiálével (Algériai Szalafita Csoport a Hittérítésért és a Harcért) – sikeres támadást hajtottak végre az ország északi részén lévő Laglávíja katonai bázis ellen.  Ezzel a szélsőséges iszlamista mozgalmak akciói folyamatosan alapjaiban fenyegetik a választások útján hatalomra került új polgári kormányzat hatalmát.

A támadások újabban ugyanis nemcsak a mélységi sivatagi területek érintették. A dzsihádisták jól szervezett akciókra lettek képesek a főváros jobb negyedeiben is. 2008 februárjában fegyveres támadást hajtottak végre Izrael nuaksúti nagykövetsége ellen (Mauritánia azon kevés arab országok egyike, amely 1999-ben a nemzetközi elszigeteltségből való kitörés részeként felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel), majd áprilisban főváros nyugati részében szabályos háborút vívtak a nagy erőkkel felvonult katonasággal. A példákat még sorolhatnánk, a lényeg, hogy a számos áldozattal járó akciók után mindennapossá váltak a katonai-rendőri ellenőrzések, kordonok és sorompók a fővárosban és a tengerparton.

A dzsihádisták hamarosan új szervezetben tömörültek, amelynek a már megjegyezhetetlen (Allah Segítői – Murábitún Sanqít Országában) nevet adták. A murábitún kifejezés egy középkori berber mozgalomra utal, amely a 11. században körülbelül a mai Mauritánia területéről kiindulva meghódította az egész Magribot és az Ibériai-félszigetet. Ha a dzsihádisták hosszú távú céljait tekintjük – legyenek azok bármennyire is vad képzelgések szüleményei –, ma is ez: a tiszta hittől eltért magribi országokat visszatéríteni az igaz iszlámra és visszaszerezni az egykor az Iszlám Házához (Dal al-Iszlám) tartozó al-Andaluszt, azaz Ibériát.

A Nyugat által – egyes szakértők szerint nem eléggé – támogatott Abdullah elnök 2008 folyamán ugyan fel tudott ugyan mutatni részeredményeket az iszlamisták ügyében: letartóztatták a fent említett szervezet emírjét valamint a turisták elleni vérfürdő értelmi szerzőjét, a mozgalmat nem sikerült felszámolni és hamarosan újból a katonáké volt a szerep, akik – Aszlam Ulad Musztafa szerint – francia segítséggel küldték el az elnököt 2008 közepén.

Az új vezető, Ulad Abdulazíz, aki a fegyveres erők átszervezésével és terrorellenes törvénnyel próbálkozott és a mérsékelt politikai ellenzéket is igyekezett bevonni a szélsőségesek elleni küzdelembe. Eddigi regnálásának másfél éve nem sok eredményt hozott. Az al-Káida-leányvállalat újabb célpontjai az ország északi részén elterülő bányák, ahol rendszeresen támadják az ott állomásozó katonákat. Itt folytat feltáró kutatásokat a francia Total cég, amely ugyancsak potenciális cél. De az (ön)választás után elnökké átvedlő egykori katona, Ulad Abdulazíz elnöki beiktatásán is véresen akcióztak az iszlamisták a fővárosban, ahol az országban dolgozó amerikai állampolgár is volt az áldozatok között.  

Külföldiek túszul ejtése újból mindennapossá vált, az elmúlt években spanyol, francia, olasz turisták és az országban dolgozó segélyszervezetesek estek támadások áldozatául. Rendszeressé vált az ország létfontosságú óceán parti útjának a főváros és az északi Nuadibu közötti szakaszának eltorlaszolása és túszok ejtése. Szakértők szerint a belső sivatagos területeket ellenőrző dzsihádisták jelentős bevételhez jutnak az országon átvonuló csempészútvonalak működtetésében. Az itt folyó, Fekete-Afrikából Európa felé zajló embercsempészet, csakúgy mint a Nuaksúton keresztül érkező dél-amerikai kokain ugyancsak Európába irányuló szállításának felszámolása közös magribi-európai érdek lenne. Azon túl, hogy a térség országai között a rendezetlen Nyugat-Szahara-i helyzet miatt permanens feszültség van, az erőtlen mauritániai állam a csempészet elleni küzdelem talán leggyengébb láncszeme.

Egy spanyol kutatóintézet elemzése rámutat: Mauritániában az elmúlt öt évben két elnök bukott meg az iszlám szélsőségesek miatt, ezért a politikai stabilitásért – ami a dzsihádisták elleni sikeres harc előfeltétele – a Nyugatnak is tennie kell. Ennek hiányában Ulad Abdulazíz elnök erőfeszítései szakértők szerint kudarcra van ítélve. Az arab nyugat, a Magrib országai közül pechére az övé nyújtja a legjobb búvóhelyeket a szélsőségesek számára. Miután pedig mind Algériában, mind Marokkóban a kormányok évek óta szervezett módon tesznek kísérletet a szélsőséges mozgalmak felszámolására,  számos dzsihádista menekül át a kormányzati kontrolltól mentes mauritániai területekre. Ugyancsak a kudarc képét vetíti előre, hogy a dzsihádistáknak még Mauritániából is van hova visszavonulniuk. Ez pedig Mali: a Párizs-Dakkart is többször meg-, majd végül elriasztó, nyugati turistákat hosszan marasztaló iszlám szélsőségesek szaharai végső menedéke. 

 

A napi hírek szerint meglehetősen pulzáló a küzdelem a szíriai kormányerők illetve az ellenzék egyes csoportjai között. Most éppen kormánypárti offenzíva zajlik a főváros északi külvárosaiban illetve az ország középső régiójában, a legfeszültebb homszi és hamái tartományokban. A magyar sajtó – ha említi egyátalán az eseményeket – szokása szerint itt meg is áll. A nyugati pedig általában tunéziai vagy egyiptomi szcenáriót vár, mondván, hogy Szíria az említett észak-afrikai országokhoz hasonlóan katonai rendszeren alapuló alapvetően világi állam, így egy lehetséges hatalmi váltás akár hasonlóan is lejátszódhat Damaszkuszban.

A szíriai belpolitika azonban sok szegmensében különbözik akár az egyiptomi, akár a tunéziai, és különösen a líbiai helyzettő. Igaz ugyan, hogy a szír katonai-politikai elit felemelkedése – az egyiptomhoz hasonlóan – a gyarmati múltban gyökerezik és ugyanolyan, alapvetően világias középosztálybeli társadalmi háttérrel rendelkezik, Szíriaban azonban ez az elit különleges vallási hátterű és ez a jelenlegi helyzet kifutását is bonyolíthatja.

A Szíria feletti mandátumot birtokló franciák – miután 1936-ban egyesítették a kezdetben négy részre osztott országot – a többségi szunnitákkal és a folytonosan lázadozó, de kiváló katonáknak számító drúzokkal szemben a tengerparti hegyvidéki alapvetően síita szektának tartott alavitákat preferálták a katonai kiképzés terén. Így a függetlenség elnyerése után belőlük került ki a  tisztikar jelentős része, akik vezető szerepet játszottak a negyvenes és ötvenes évek permanens katonai puccsaiban.

Hogy elkerüljük a fárasztó részleteket, a lényeget említjük: a csaknem ötven éve hatalomra kerülő Baath-párt katonai hátterét egy, már szinte csak alavitákból álló katonai elit adta. Hatalmuk megszilárdulása pedig akkor vált teljessé, amikor a katonai-politikai pozíciók megszerzését követően kiegyeztek a gazdaság jelentős részét – és főleg a nemzetközi gazdasági szálakat családi kapcsolataik révén – kezükben tartő keresztény kisebbségi csoportokkal (örményekkel, ortodoxokkal, maronitákkal és másokkal). Így durván a lakosság egynegyedét kitevő két csoport kiegyezése az alapja a fennálló politikai rendszernek.

Nem véletlen, hogy az ebből kimaradó, a lakosság háromnegyedes többségét adó szunniták már a hetvenes-nyolcvanas években lázadoztak; iszlamista köntösben jelentkező mozgalmukat akkoriban keményen leverték. Ugyancsak jobban érthető, hogy a jelenlegi feszültséggócok is a politikai és gazdasági tortából nagyobb részesedést kívánó (és a gazdasági neházségeket súlyosabban megélő) szunnita társadalmi bázisnak tekinthető Közép-Szíriában (Homsz és Hama vidéke) alakultak ki,. valamint a déli, drúzok lakta területeken jelentkeznek.  A tengerparti városokban pedig a tősgyökeres és az elmúlt évtizedekben a hegyvidékről betelepülő alavita közösségek ellen irányul a népharag.

Így egy esetleges elitváltás súlyos következnményekkel járhat – és necsak a politikai hatalommal azonosított alaviták számára. Egy egyiptomi forgatókönyv, azaz az elnöki család leváltása az erőszakszervezetek irányításával és hatalmuk eképpeni prolongálásával semmiképpen nem elégítheti ki a szunnita többséget. Szíriában elképzelhetetlen, hogy a szunniták úgy kapjanak akár szinte teljesen demokratikus választásokon parlamenti többséget és jelentős rész a végrehajtó hatalomból, hogy az erőszakszervezetek teljes struktúrája az alaviták kezében maradjon. Amennyiben azonban a hadsereget és leányvállalatait alavitátlanítani kívánnak, az nem fog menni nagy véráldozat, noch dazu polgárháború nélkül.

Mindezeket fejleményeket rettegve szemlélik az keresztény közösségek. Számukra a politikai elitcsere súlyos következményekkel járhat. Egy esetleges polgárháborús kimenetel esetén felmerül bennük, hogy kollaboránsként tekint majd rájuk a szunnita közösség (tapasztalataim szerint nemcsak a szélsőségesen vallásosak!), és ez iraki hittársaik elmúlt évekbeli véres tragédiáját vetítheti előre. Bennfentes szakértők szerint amennyiben a helyzet a polgárháború felé eszkalálódna, a keresztények számára az egyetlen kiút, hogy most a többségi és felmelekedő szunnitkal kössék meg a maguk kiegyezését – gazdasági pozíciók és esetleg az életük biztosítása érdekében.

Persze a helyzet ennél is bonyoltabb. Nem beszéltünk még a kényes helyzetben lévő drúzokról, akik a fennálló rendszerben amolyan kint is vagyok, bent is vagyok helyzetben vannak, vagy még inkább a több mint egymilliós kurd kisebbségről, akik többévtizedes elnyomás után éppen az elmúlt évtizedben kaptak politikai gesztusokat a szír államtól, nem beszélve arról, hogy egyre inkább haszonélvezői voltak Szíria és Törökország a damaszkuszi kormány által is támogatott közeledésének vagy az észak-iraki kurd kvázi-állam megerősödésének. Bármilyen káosz számukra is negatív következményekkel járna.

És mindez csak a belpolitikai vetület egy darabja. Még érzékenyebbek lehetnek egy esetleges szír rendszerváltás külpolitikai következményei. Az ország Izraellel határos, a megszállt és annektált Golán-fennsík visszaszerzése minden szunnita mecsetben a pénteki prédikációk része. Damaszkusz – 2005-ös katonai kivonulása ellenére –hagyományosan fontos belpolitikát befolyásoló tényező a szomszédos Libanonban, fő szövetségese többek között az Izrael ellen küzdő síita Hezbollah. Ez utóbbi és az al-Aszad-kormány legfőbb szövetségesének számító Irán sem nézné ölbe tett kézzel egy esetleges szíriai rendszerváltást.

Talán ez a sok szinte felmérhetetlen következmény tántorította vissza (eddig) a Nyugat keményebb fellépéset. A kérdés: miért nem látunk ugyanakkor konstruktív gazdasági, politikai megoldásjavaslatokat a részéről. Mert a helyzet eszkalálódása még az iraki „tanulóévektől” is súlyosabb helyzetet teremthet Szíriában.