A szélsőséges iszlám fundamentalizmus franchise-rendszerű al-Káida-hálózatának kedvenc bázisai az iszlám világ urbanizációtól, politikai-gazdasági központjaitól távoli peremterületek, ahol a gyenge kormányszervek zaklatásai nélkül tevékenykedhetnek. Ennek ekletáns példái Afganisztán vagy Jemen. Az utóbbi években az al-Káida új vadászterületet talált az ugyancsak alulfejlett szaharai peremrégióban, Mauritániában.

A több mint egymillió négyzetkilométer területű s mindössze két és fél milliós lakosságú nyugat-afrikai ország csaknem egész területét a Szahara borítja. Jóllehet az ország hivatalos neve – s ez sokban köszönhető a Muszlim Testvérek itt is érvényesülő munkájának – Mauritániai Iszlám Köztársaság, amelyben a saría fontos alkotóeleme a gyakorlati jognak, a politikai felépítmény teljesen világi. A súlyos gazdasági-társadalmi gondokkal küszködő – és a hadsereg több-kevesebb kontrollja alatt álló – központi kormányzat közigazgatási, katonai és biztonsági szervezetei gyengék, ami teret enged a törzsiségtől és etnikai ellentétektől megosztott – egyébként a mérsékelt szunnita iszlám málikita jogi iskoláját követő, és a szúfizmus hatásával erősen átitatott – társadalom fiataljai körében a dzsihádista szemléletet hirdető szélsőségeseknek.

A szunnita fundamentalizmus már a múlt század kilencvenes éveiben felütötte a fejét a fekete kontinens észak-nyugati régiójában. Az Algéria számára véres polgárháborút jelentő évtizedben, 1994-ben göngyölítették fel az első, a szomszédból érkező inspiráció hatásra alakult szalafita fundamentalista csoportokat Mauritániában. A Hászim, Dzsihád és Muszab bin Umar hangzatos neveket viselő szervezetek szétverését az 1984-2005-ig diktatórikus módszerekkel regnáló Muávija Ulad al-Táje elnök arra használta fel, hogy felszámoljon minden neki nem tetsző iszlamista irányzatot. A félig-meddig diplomáciai elszigeteltségben lévő Táje (az első öbölháborúban Szaddám Huszein mellett állt) szabadon keménykedhetett az ellenzékkel, aminek eredményeképp éppen a mérsékelt iszlám irányzatok gyengültek meg, a fiatal vallási vezetők pedig radikalizálódtak. Ekkor jelent meg al-Navaví sejk, aki a szent háborút hirdető szalafita mozgalmak máig megkerülhetetlen figurájává nőtte ki magát a sivatagi országban.

Az ezredforduló nagy dzsihádista konjunktúrája (a Tálibán, az al-Káida, majd szeptember 11.) hamar éreztette hatását a szaharai régióban is. A mauritániai iszlám szakértő, Muhammad al-Sanqítí szerint az ország az iszlám megjelenése óta mentes volt a vallási szélsőségektől. Éppen ellenkezőleg: a társadalmat mindig is áthatotta az apolitikus, az aszkéta szentéletű marabutokhoz illetve azok kultikus sírhelyei köré szerveződő, a mindenkori hatalmat elfogadó mérsékelt szúfizmus, amely alapvető szerepet játszott az iszlám itteni elterjedésében és máig meghatározója vallásos életnek. Ezt a mérsékelt iszlámot radikalizálta Táje elnök szélsőséges és mérsékelt iszlamistát egy kalap alá vevő elnyomó politikája – magyarázza Sanqítí.

Az al-Káida első mauritániai leányvállalata 2000-ben jelentkezett, al-Murábitún néven, majd hamarosan felvette a Mauritániai Csoport a Hittérítésért és Harcért sokat mondó nevet. A tagok a magribi dzsihádisták klasszikus útját járták be: a vezetők afganisztáni mudzsáhid-múlt után algériai és mali táborokban képezték ki a mauritániai törzsekből toborzott fiatalokat. Az Egyesült Államok iraki bevonulása után viszont ugyanezekből a táborokból mauritániaikat küldtek Irakba és Afganisztánba a hitetlen Nyugattal való szent háborúra. Miként Aszlam Ulad Musztafa, helyi politológus megjegyzi: az algériaiak által felügyelt táborok a dzsihádista emberanyag logisztikai központjaiként működtek a sivatagban.

Miközben Táje elnök a mérsékelt iszlám vezetőket is bebörtönöztette, a radikalizálódó vallási vezetők mecsetjei lettek a fiatalok kedvenc célpontjai. Navaví sejk mellett al-Madzsliszí vagy Ulad Amínú lettek a dzsihádista irányzat fő propagátorai az országban. Különösen ez utóbbinak, a főváros Nuaksút egyik peremkerületében álló mecsetje vált a szélsőséges fiatalok gyűjtőhelyévé. Hamarosan a szélsőséges szalafizmus olyan külsődleges jegyei is jelentkeztek a főváros utcáin, mint a férfiak afgán módra hosszú szakálla, a nők niqáb-viselése, illetve dzsihádista jelszak csoportos skandálása, (és ezzel együtt a szúfizmusra jellemző vallásos énekek, szertartások látványos visszaszorulása). A dzsihádisták célpontja nemcsak a hitehagyottnak tartott és a hitetlenekkel (Nyugat) együttműködő kormány volt, hanem legalább annyira támadták az ugyancsak aposztáziával vádolt szúfi irányzatokat is. Mindennaposakká vált a marabutok sírhelyeit látogatók inzultálása. Két tűz közé kerülve így pont a társadalom hagyományos mérsékelt vallási ideológiája roppant meg.

2005 júniusában a dzsihádisták megtámadtak egy, az ország északi részén álló katonai bázist. A tizenöt halálos áldozattal és többtucat sebesüléssel járó akció eldöntötte az első dominót a Táje-rezsim megdöntésben. A véres támadásra válaszul az elnök kemény fegyveres fellépést követelt a hadseregtől, amelynek vezetői azonban kockázatosnak tartották a nyílt konfliktust a sivatagi úgynevezett Halál-háromszögben csoportosuló iszlám szélsőségesekkel, és inkább megpuccsolták a Fahd szaúd-arábiai király temetésére utazó elnököt, majd tárgyalásokat kezdtek a dzsihádistákkal.  

A puccsot követően pár órával amnesztiával kiszabadult a szélsőségesek néhány vallási vezetője. Míg továbbra is börtönben maradtak a korábban említett Navaví és Madzsliszí sejkek, ekkor szabadult a nuaksúti fiatalok körében különösen népszerű fiatal al-Daddah sejk, aki – mint később kiderült – taktikai okokból először visszavonulót fújt: fatvában ítélte el a dzsihádisták korábbi államellenes tevékenységét és megbékélésre szólított fel. Az ekkor kezdődött békésebb időszakban a dzsihádisták rendezni tudták soraikat, újabb sejtek hálózatát hozták létre és újjáélesztették a mali kiképzőtáborok működését – mutat rá a puccsot követő Ali Ulad Muhammad ezredes nevével fémjelzett korszak jelentőségére Jaaqúb Ulad Báhdáh, mauritániai újságíró. A nuaksúti mecsetek száma szaúdi finanszírozás eredményeképpen ekkor 60-ról 900 fölé nőtt, s bennük Kuvaitból importált keményvonalas prédikátorok hirdették az igét.  Ekkor is voltak már figyelmeztető jelek, folytatja Báhdáh, ugyanis egyre több fiatalt fogtak el a mauritániai-mali határvidéken, akiknek kihallgatása során kiderült, hogy újra működnek a szafita kiképzőtáborok a szomszédos országban.

A 2007-ben a katonaság által támogatott Muhammad Ulad Abdullah elnökké választásával új fejezet kezdődött az állam és az iszlám szélsőségesek viszonyában. Annak ellenére, hogy az új államfő párbeszédet kezdeményezett szalafita körökkel, és felgyorsíttatta a még börtönben lévő vallási vezetők bírósági pereit, a dzsihádisták megerősödve a nyugalmas évek alatt, újra nyíltan szembefordultak a kormánnyal. Az új vezető személyével is voltak fenntartásaik: Abdullah elnök ugyanis egy nagy hagyományokkal rendelkező szúfi család leszármazottja volt, így a szélsőségesek legalább annyira veszélyesnek tartották, mint a nyugatiakat.

Ekkortól a kormány által fellendíteni szándékozott turizmus révén az országba látogató külföldi állampolgárok lettek a dzsihádisták legfőbb célpontjai. A három francia állampolgár meggyilkolását követően megszűnt a turizmus s ezzel együtt az ország imázsa is súlyos károkat szenvedett. Ennek a gazdaságban, a külkereskedelmi kapcsolatokban is jelentkező negatív hatása miatt a kormány súlyos elnyomással és a dzsihádisták minden eszközzel való üldöztetéssel válaszolt. Az atlanti-óceán parti településeket leszámítva azonban a kormány nem volt képes valódi felügyelet alá vonni az ásványkincsekben (vas, réz, olaj) egyébként kivételesen gazdag koldusszegény országot (ezen kívül csak halászata jelentős).

Az ország északi részén élő arab törzsek körében termékeny talajra hullik a szélsőséges iszlamizmus vetése. Ők ugyanis a társadalom alsó rétegeibe szorultak, amikor a gyarmati idők után tömegével érkeztek az országba szubszaharai törzsek (főként szoninkék és wolofok a szomszédos Szenegálból), akik magasabb francia alapú iskolázottságuk miatt megszállták a vezető adminisztrációs és katonai pozíciókat. Ugyanakkor az ország nyelve és kultúrája alapvetően az északi arab-mór haszaníja törzsre alapozva arab maradt. A lakosság e két csoportja között hatalmas ellentét feszül s a kiszorult mórok minden szervező ideológiára hatványozottan fogékonyak.

Az óriási kiterjedésű szaharai részeken a dzsihádisták eltűnnek a homokdombok mögött. Jó szervezettségüket mutatja, hogy 2009 decemberében – együttműködve az algériai al-Káida-filiálével (Algériai Szalafita Csoport a Hittérítésért és a Harcért) – sikeres támadást hajtottak végre az ország északi részén lévő Laglávíja katonai bázis ellen.  Ezzel a szélsőséges iszlamista mozgalmak akciói folyamatosan alapjaiban fenyegetik a választások útján hatalomra került új polgári kormányzat hatalmát.

A támadások újabban ugyanis nemcsak a mélységi sivatagi területek érintették. A dzsihádisták jól szervezett akciókra lettek képesek a főváros jobb negyedeiben is. 2008 februárjában fegyveres támadást hajtottak végre Izrael nuaksúti nagykövetsége ellen (Mauritánia azon kevés arab országok egyike, amely 1999-ben a nemzetközi elszigeteltségből való kitörés részeként felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel), majd áprilisban főváros nyugati részében szabályos háborút vívtak a nagy erőkkel felvonult katonasággal. A példákat még sorolhatnánk, a lényeg, hogy a számos áldozattal járó akciók után mindennapossá váltak a katonai-rendőri ellenőrzések, kordonok és sorompók a fővárosban és a tengerparton.

A dzsihádisták hamarosan új szervezetben tömörültek, amelynek a már megjegyezhetetlen (Allah Segítői – Murábitún Sanqít Országában) nevet adták. A murábitún kifejezés egy középkori berber mozgalomra utal, amely a 11. században körülbelül a mai Mauritánia területéről kiindulva meghódította az egész Magribot és az Ibériai-félszigetet. Ha a dzsihádisták hosszú távú céljait tekintjük – legyenek azok bármennyire is vad képzelgések szüleményei –, ma is ez: a tiszta hittől eltért magribi országokat visszatéríteni az igaz iszlámra és visszaszerezni az egykor az Iszlám Házához (Dal al-Iszlám) tartozó al-Andaluszt, azaz Ibériát.

A Nyugat által – egyes szakértők szerint nem eléggé – támogatott Abdullah elnök 2008 folyamán ugyan fel tudott ugyan mutatni részeredményeket az iszlamisták ügyében: letartóztatták a fent említett szervezet emírjét valamint a turisták elleni vérfürdő értelmi szerzőjét, a mozgalmat nem sikerült felszámolni és hamarosan újból a katonáké volt a szerep, akik – Aszlam Ulad Musztafa szerint – francia segítséggel küldték el az elnököt 2008 közepén.

Az új vezető, Ulad Abdulazíz, aki a fegyveres erők átszervezésével és terrorellenes törvénnyel próbálkozott és a mérsékelt politikai ellenzéket is igyekezett bevonni a szélsőségesek elleni küzdelembe. Eddigi regnálásának másfél éve nem sok eredményt hozott. Az al-Káida-leányvállalat újabb célpontjai az ország északi részén elterülő bányák, ahol rendszeresen támadják az ott állomásozó katonákat. Itt folytat feltáró kutatásokat a francia Total cég, amely ugyancsak potenciális cél. De az (ön)választás után elnökké átvedlő egykori katona, Ulad Abdulazíz elnöki beiktatásán is véresen akcióztak az iszlamisták a fővárosban, ahol az országban dolgozó amerikai állampolgár is volt az áldozatok között.  

Külföldiek túszul ejtése újból mindennapossá vált, az elmúlt években spanyol, francia, olasz turisták és az országban dolgozó segélyszervezetesek estek támadások áldozatául. Rendszeressé vált az ország létfontosságú óceán parti útjának a főváros és az északi Nuadibu közötti szakaszának eltorlaszolása és túszok ejtése. Szakértők szerint a belső sivatagos területeket ellenőrző dzsihádisták jelentős bevételhez jutnak az országon átvonuló csempészútvonalak működtetésében. Az itt folyó, Fekete-Afrikából Európa felé zajló embercsempészet, csakúgy mint a Nuaksúton keresztül érkező dél-amerikai kokain ugyancsak Európába irányuló szállításának felszámolása közös magribi-európai érdek lenne. Azon túl, hogy a térség országai között a rendezetlen Nyugat-Szahara-i helyzet miatt permanens feszültség van, az erőtlen mauritániai állam a csempészet elleni küzdelem talán leggyengébb láncszeme.

Egy spanyol kutatóintézet elemzése rámutat: Mauritániában az elmúlt öt évben két elnök bukott meg az iszlám szélsőségesek miatt, ezért a politikai stabilitásért – ami a dzsihádisták elleni sikeres harc előfeltétele – a Nyugatnak is tennie kell. Ennek hiányában Ulad Abdulazíz elnök erőfeszítései szakértők szerint kudarcra van ítélve. Az arab nyugat, a Magrib országai közül pechére az övé nyújtja a legjobb búvóhelyeket a szélsőségesek számára. Miután pedig mind Algériában, mind Marokkóban a kormányok évek óta szervezett módon tesznek kísérletet a szélsőséges mozgalmak felszámolására,  számos dzsihádista menekül át a kormányzati kontrolltól mentes mauritániai területekre. Ugyancsak a kudarc képét vetíti előre, hogy a dzsihádistáknak még Mauritániából is van hova visszavonulniuk. Ez pedig Mali: a Párizs-Dakkart is többször meg-, majd végül elriasztó, nyugati turistákat hosszan marasztaló iszlám szélsőségesek szaharai végső menedéke.