Az egyiptomi választásokon kétharmados többséget szerzettek az iszlamista erők. Győzelmük ténye senkit sem lepett meg. Annál inkább annak mértéke. A legtöbb a térséget figyelemmel kísérő politológus szerint egyszerűen a társadalom ideológiai ingája lenget ki a másik irányba, több mint fél évszázados néhol arab szocializmussal kevert szekuláris nacionalista rendszer megrepedése következtében. Ebben a véleményben van is igazság. Az iszlamisták ugyanakkor nem egységesek s bár a mérsékeltek adják e kétharmad nagyobb részét, a szélsőségesek 25%-os eredménye is érdekes következtetésekre sarkall.
- Az iszlám továbbra is az identitás alapvető eleme az egyiptomi társadalomban. Ez a nemzetiek, szekulárisok, haladó baloldaliak egy évszázados ideológiai, tudományos, politikai erőfeszítései ellenére is így van. Taha Huszajn, Alí Abdurráziq és társai gondolatai a társadalom vékony héját itatták csak át, megmaradtak a legfelsőbb egyetemi berkekben és a Nyugattal hagyományos kapcsolatokat ápoló burzsoázia és a vele szoros szimbiózisba került politikai/katonai elit köreiben.
- A 47%-os győzelmet arató Muszlim Testvériség (MT) most érvényesülő ideológiai alapvetései bár továbbra is alapvetően a nagy elődök, Haszan al-Banná és Szajjid Qutb nézetein nyugszanak, az eltelt csaknem egy évszázados tapasztalat folytán sokat mérséklődtek. A Qutb által még teljesen elutasított nemzeti gondolat vagy a demokrácia részleges elfogadása miatt egyes MT-ideológusok már egyfajta iszlám kereszténydemokráciaként láttatják a szervezet. Ettől persze még messze vannak, a változás azonban folyamatos.
- A szavazatok egynegyedét besöprő Núr/Fény Párt is felmutat némi érdekes változást az általánosan tapasztalt szalafita eszmék mellett. Leginkább azt, hogy a választásokon hangoztatott, mondjuk az egyiptomi gazdaság – jelesül annak egyik alappillérét jelentő turizmus – számára is elfogadhatatlan nézeteik (a strandok koedukációjának megszüntetéséről, a kötelező női öltözetek bevezetéséről, az alkoholárusítás tilalmáról stb.) mellett eddig nem tapasztalt szociális érzékenységről tettek tanúbizonyságot. Amivel éppen az őket érő legsúlyosabb vádat csökkentik: nem tűnnek a valóságot nem ismerő és figyelembe nem vevő politikai erőnek. Amennyiben ez a profiljuk megerősödik, még akár sikeres együttműködésre is képesek lesznek a mérsékelt iszlamistákkal. Ott lebeg azonban a Nyugat számára legérzékenyebb kérdés: tesz-e valamit a Fény Párt az Izraelle kötött béke ellen? Ha marad a retorikánál, az még nem biztos, hogy sikertelenségre ítéli az iszlamista együttműködést és a politikájukra adott nyugati áldást.
- Az együttműködés sikere továbbá attól is függ, milyen mértékben lesz képes az iszlamisták kétharmados győzelme következtében a hatalomból teljes mértékben kiszorult – és igen heterogén – ellenzék megosztani az MT és a Fény együttműködését. Nem kell nagyon szkeptikusnak lennünk ahhoz, hogy ezt a jövőbeli aknamunkát sikeresnek sejtsük; különösen, ha nem felejtjük el az egész egyiptomi politikai játékteret felügyelő még mindig helyzetben lévő katonai/erőszakszervezeti hálózatot. Az iszlamistákkal szemben állók arra bazírozhatnak, hogy a MT sikertelensége hosszú időre visszavethetné az iszlamisták hatalmi álmait a Nílus-völgyben és talán azon kívül is.
- Ugyancsak kérdéses, hogy az eddigi szekuláris elit birtokolta kulturális intézményhálózatok (televíziók, rádiók és mindenekelőtt az egyiptomi társadalomra különös hatással bíró nemzeti filmgyártás) melyik iszlamista erő kezébe kerül majd. Ha kerül és nem őrzi-e meg a szekulárisok utolsó bástyájaként az erőszakszervezeti apparátus. A küzdelem ezen a téren már megindult: a leghíresebb egyiptomi színészt, Ádil Imámot már elítélték blaszfémia miatt.
- Az „arab tavasz” eseményei több országban megnyitották a hatalom kapuit az iszlamista politikai erők előtt – még ha csak résnyire is, mert ne felejtkezzünk el az ezekben az országokban a rendszer őreként létező katonai és erőszakszervezetről. A lehetőséget kapott vallási pártok nagy kihívás előtt állnak. A Muszlim Testvériség félillegális helyzetüket és állampótló szerepüket kihasználva már kipróbálhatták magukat a szociális, oktatási téren vagy a szakszervezetekben. Most hic Rhodus hic salta-alapon be kell bizonyítaniuk, hogy az ország politikai-gazdasági életét is képesek menedzselni. (Kérdés, hogy az Erbakan-i kudarc vagy az Erdoğan-i siker lesz-e az osztályrészük) A szalafiták még ennyi politikai tapasztalattal sem rendelkeznek. Nagy a kihívás, mert az eddigi kísérletek látványos kudarcba fulladtak más országokban (még akkor is ha a hasonlat kissé erőltetett, mivel ott más körülmények között kerültek hatalomra és kormányoztak). Haszan al-Turábí ideológiájának szudáni rendszere – aminek ideológiája kis túlzással a Muszlim Testvériséghez hasonlítható- éppúgy kudarcot vallott, mint a szalafiták tiszta iszlám államának afgán-tálibán kísérlete. Van azonban sikeres út is, amin napjainkban Erdoğan kormánya halad.
