Néhány gondolat a Muszlim Testvériség és a szalafiták szövetségéről – vallásjogi megközelítésben.
Minden aktuálpolitikai különbözőségen túl, lássunk egy-két alapvetést a két irányzat vallásjogi alapjaiból.
A Muszlim Testvéiség ideológiájának elméleti megalapozója, Szajjid Qutb Ma’álim fí't-Taríq, nyugati fordításokban általában: Mérföldkövek) című munkájában az egész 20. századi gondolatvilágot és az arra alapozódó politikai rendszereket egyaránt a preiszlám dzsáhilíja „tudatlanság korának” állapotával társítja. Ebbe nemcsak a Nyugat liberális demokráciái vagy a szocialista államkísérletek, hanem az egész, vallási gyökereitől eltávolodott iszlám világ is beletartozott. Qutb ennek a tarthatatlan helyzetnek az orvoslására (most nem megyünk bele a gyakorlati megvalósítás Haszan al-Banná-féle lépcsőzetes programjának ismertetésébe) jó purifikátorként a gyökerekhez/forrásokhoz való visszatérést tartja célszerűnek az iszlám társadalmak megreformálásához.
Az autentikus – népi hatásoktól, heterodox gondolatoktól és idegen ideológiai elemektől mentes – iszlámot ő is, mint a vallás minden megtisztítója az alapokhoz köti, a két alapvető jogforráshoz, a Koránhoz és a prófétai hagyományhoz (szunna). Ezen írott jogforrások (naql) mai gyakorlatba ültetéséhez azonban nélkülözhetetlennek tartja a modern jogértelmezést, az emberi értelmen (aql) alapuló interpretációt. Az értelmi interpretáció beemelése olyan kiskaput hagy a jog éretlmezésében és gyakorlatba ültetésében, ami az értelmező beállítottságától, bátorságától függően meglehetősen kitágítható. Maga Qutb is gyakorlatba ültette az emberi értelmezés használatát: politikai nézeteitől áthatott Korán-magyarázata rá a példa. (Meg is kapta a kritikát az akkori mainstream vallástudósoktól!) Az aql jelentősége lágyította fel – ideológiai téren- a Muszlim Testvériség fél évszázada még igen kemény nézeteit és tette őket mára a mérsékelt(ebb) szunnita iszlám par excellence erejévé.
A 13-14. századi vallástudós, Ibn Tajmíja munkáira visszanyúló 18. századi gyökerű Muhammad bin Abd al-Vahháb ugyancsak a „nagy elődök” (szalaf), azaz Muhammad próféta és Társai majd Követői korszakához való visszatérést tartotta a kártékony újításoktól, a szúfizmustól, a heterodoxiától és gazdasági-politikai hanyatlástól meggyötört szunnita iszlám revitalizációja kulcsának. Ebben ő is a „tiszta jogforrásokhoz” való visszatérést tartotta szükségesnek, de ezen a téren szigorúbb volt: a Korán mellett csak a legautentikusabb próféta hagyományokat tartotta a sarí’a alapjának elvetvén a modern interpretáció emberi értelmen alapuló bővítését. A naql-hoz való végletes ragaszkodás a szalafita mozgalma legfőbb gúzsba kötője. Egyben ez az ami – főként a 19-20. századi modernizáció folytán – egyre inkább eltávolította ezeket az irányzatokat az iszlám társadalmak valóságától és szült kudarcot valló politikai kísérleteket. Az olaj által egyelőre dotált szaúd-arábiai vahabizmus jövőbeli kilátásai sem olyan stabilak, mint amennyire az annak látszik. Kérdés ugyanakkor, hogy az egyiptomi szafiták mennyire lesznek képesek reálpolitikai produkcióra, tekintetbe véve a Muszlim Testvériség nyomasztó többségét és különösen az állami struktúrára továbbra lepelként boruló katonai/erőszakszervezti védőernyőt.
A politikai gyakorlat más, mint az ideológia papírízű gondolatvilága. Vallási gyökerű pártokként azonban mind a Muszlim Testvériség mind a szalafita Fény Párt minden megnyilvánulását áthatja majd az ideológiai háttér. Erőltetett a metafora, de a zsurnalisztika szereti az ilyesmit: kettejük érdekérvényesítésében megláthatjuk, hogy mekkora teret nyer egymás mellet az értelem és az írott szöveg, az aql és a naql.
