A 2011. novenber 29.-én kormányalakítással megbízott Abuliláh Benkirán nem a konformista iszlamista életútját járta be – miként pártja sem megfeleltethető az arab országokban működő mérsékelt iszlamista erőknek, amelyek valamennyien a Muszlim Testvériség abájából bújtak elő. Lássuk a curriculum vitaet.
Az 1954-ben Rabat egyik szegényebb negyedében született Benkirán családja a hagyományok szerint az Arab-félszigetről, Medinából (Jathrib), a Khazradzs törzsből származik és évszázadokkal ezelőtt telepedett le a marokkói Fezben. A szúfizmussal szoros kapcsolatban álló család kereskedelemmel foglalkozott; néhányan közülük vallástudósok voltak (ez általában minden jobb családban előfordult). Anyja révén érdekelte a politika (mindenekelőtt a Függetlenségi Párt tevékenysége), apja pedig a kereskedelembe és a szúfizmus rejtelmeibe vezette be. Közben zajlott a szokásos nevelési pálya; apjától Koránt tanult, majd iskolái elvégzése után 1979-től fizikát kezdett tanítani a rabati tanárképző főiskolán.
Baloldali pártokkal kacérkodott (Március 23.-a Mozgalom, Nemzeti Egység Párt), majd csatlakozott a Függetlenségi Párthoz. 1976-ban viszont már a Marokkói Iszlám Fiatalság meglehetősen radikális iszlamista mozgalmában találjuk. Ebből a szervezetből 1981-ben néhány társával kivált, miután nem értett egyet az akkori pártvezető (mursid) politikájával, amely megkérdőjelezte a monarchia létét. A másik ütközőpont az volt, hogy Benkirán Nyugat-Szahara elszakadása mellett tette le a voksot, amely véleményével mind addigi pártjában mind azon kívül kevés marokkóival osztozhatott.
A kiszakadók ekkor alapították meg az al-Dzsamá’a al-Iszlámíja akkor még titkos szervezetét, amelynek 1986-1994 között Benkirán volt az elnöke. Az illegalitásból – a folyamatos letartóztatások ellenére – éppen Benkirán hozta ki az 1988-tól Reform és Megújítás Mozgalom néven működő szervezetet. Ez 1990-ben tett közzé egy hivatalos közleményt, amelyben elismeri a monarchiát. Az uralkodó – akinek személye a marokkói nemzet egységének szimbóluma – mint „az igazhívők emírje” biztosítja a nemzet számára a sarí’a érvényesülését, amelyet magára nézve is kötelező érvényű kell hogy legyen.
A mérsékelt iszlamista erők összefogására Benkirán megkezdte egy csoportba gyúrni a hasonszőrű egyesületeket (Iszlám Jövő Egyesület, Iszlám Újjászületés Egyesület, Iszlám Hittérítés Egyesület) az Egység és Reform Mozgalomba. Ez a gyűjtőszervezet először Nemzeti Megújítás Pártja néven igyekezett bejegyeztetnie magát – sikertelenül.
Ekkor Benkirán szövetségre lépette a nagy múltú Demokratikus Alkotmányos Népi Mozgalommal, amelyet társával Szaad al-Dín al-Uthmáníval úgyszólván iszlamizáltak. Ebből született 1998-ban az Igazságosság és Fejlesztés Pártja, amely az 1997-es hétről 2012-re százhétre növelte mandátumai számát s lett a legnagyobb parlamenti erő.
Benkirán az eddigi marokkói eseményeket „csendes forradalomnak” aposztrofálta. Politikai ars poeticája, hogy a hatalom megszerzése csak az első – igaz legfontosabb – lépés a párt politikájában. A végső célkitűzés ugyanis a társadalom reiszlamizációja. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Marokkóban – miként az arab Magrebben általában – ez nem az iszlám idegen elemektől való purifikálását és a szunnita vallásjognak az élet minden területén való totális érvényesítését jelenti, hanem sokkal inkább a szúfi hagyományok tiszteletét és összeegyeztetését a sarí’ával.
Ez is az oka, hogy Benkirán megítélése a marokkói társadalomban meglehetősen vegyes. Kevesen vannak, akik báránybőrbe bújt radikális iszlamistát látnak benne, de sokan a hatalom (az uralkodó) emberének/ügynökének tartják. Ez nem annyira meglepő: az ügynök- és ellenségkeresés nemzeti sportnak számít Nuaksúttól Karachiig. És bár nem akarunk belemenni a marokkói kormány előtt álló hihetetlenül nehéz feladatok taglalásába és jóslásokba, Abduliláh Benkirán előtt ott a lehetőség: sikere cáfolata lehet az ügynököt-kiáltóknak, és a marokkói válasz az arab tavasz kihívásaira tanulmányozandó példává válhat – mindenekelőtt más közel-keleti monarchiák számára.
