Nem csalódtak a közel-kelti eseményeket figyelemmel kísérő elemzők: a régóta kvázi politikai unió felé tendáló gazdasági együttműködésnek láttatott Öböl-menti Együttműködési Tanács (مجلس التعاون الخليجي) vagy másik nevén Öböl-menti Arab Országok Együttműködési Tanácsa (مجلس التعاون لدول الخليج العربي) – angol rövidítése: GCC-Gulf Cooperation Council – május 14-én véget ért rijádi tanácskozásán kiadott közleménye üres szólamokkal teli. Újból úgy tűnik, megint sikerült az országok vezetőinek pár napig serényen masszíroznia az ájert. Az Abdulláh bin Abdulazíz szaúd-arábiai és Hamad bin Íszá Ál Khalífa bahreini király által sürgetett tanácskozást úgy hirdették meg, mint az első tényleges lépést egy, az európaihoz hasonló struktúrájú – sőt egyes szegmenseiben azon túl is mutató – politikai konföderáció kiépítése felé. A kezdeményezés kiváltó okai nyilvánvalóak. Miként a kudarcé is.
Az 1981-ben létrejött szervezet sokáig nem volt több mint a számos hasonló nagyot álmodó egységesítő célokkal született organizáció az arab világban. A Szaúd-Arábiát, az Egyesült Arab Emirátusokat, Ománt, Katart, Bahrein és Kuvaitot magában foglaló Tanács tagjai a gazdasági együttműködés terén igazából akkor kezdtek kibontakozni, amikor a regionális események hatására, a közös fenyegetettség erre rákényszerítette őket. Ez az egyik tagállam, Kuvait Irak általi lerohanásával kezdődött (1990), majd Szaddám Huszein rendszerének további csaknem másfél évtizedes fennállása fenntartotta azt a megfelelő fenyegetettségi szintet, amely a szorosabb együttműködés irányába konvergálta a tagállamokat. (Voltak persze belső gazdasági-politikai mozgatórugók is, de ennek részletezése türelmi kereteket feszegetne.)
A rijádi tanácskozás előtt a szaúd-arábiai és bahreini sajtó azt harsogta: itt az idő, meg kell teremteni a gazdaság minden területére kiterjedő gazdasági egységet és erre építve konföderatív keretben hozzá kell látni az Öböl-menti Unió létrehozásához. S mindezt azért, mert úgymond az „arab tavasz” eseményei nyomán új politikai konstelláció állt elő a térségben.
A helyzet megváltozásához kétség sem férhet. Sőt, ha mélyebbre ásunk, az Öböl-menti Együttműködési Tanács néhány országának – jelesül Szaúd-Arábiának és Katarnak – gazdasági és média-téren effektív katalizátor szerepe volt annak a társadalmi elégedetlenségi hullámnak az elindításában, amely átrendezte egyes arab országok politikai térképét. És helyzetbe hozta az iszlamistákat – tesszük hozzá a teljes képalkotás kedvéért.
A szaúdi/bahreini sürgetés mögött azonban alapvetően Irán áll. Pontosabban a Szaúd-Arábia és a többségi politikai kisebbséggel rendelkező Bahrein fő ellensége, a síizmus. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az évezred első évtizede egyértelműen a síiták előretörését jelentette a Közel-Keleten. Irakban megbukott a szunnita bázisú Szaddám Huszain-rezsim, levegőhöz jutott és felvirágzott az ország déli (és részben középső) részein élő síita közösség. Libanonban a relatív többségbe kerülő síiták egyre jobban tudták artikulálni politikai akaratukat az ország vezetésében a Hezbollah és szövetségesi rendszere révén. Az „arab tavasz” kirobbanásáig Szíria helyzete is szilárd volt az iráni (síita) politikai szövetségesi rendszeren belül. Mahmúd Ahmedinezsád elnökké választása pedig lökést adott a progresszív iráni külpolitikának: a szorosabbra fűződtek a Teherán (és szövetségesei) valamint a nyugat-afrikai, délkelet-ázsiai síita közösségek közötti gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatok.
És, ami írásunk szempontjából a legfontosabb: aktivizálódott Irán és az Öböl-menti államok síita közösségei közötti kapcsolatrendszer. Ez aggasztja a két legérintettebb országot. Szaúd-Arábia lakosságának körülbelül 15%-át teszik ki a síiták, akik ráadásul két gazdasági és politikai értelemben igen érzékeny területen élnek: az olajban gazdag észak-keleti régióban (al-Qatíf, al-Ahszá’, Dammám) és a délnyugati Nadzsrán vidékén, ami a Jemennel való érintkezése miatt érzékeny pont a rijádi vezetés szemében. Bahrein lakosságának pedig 75%-a síita, míg a politikai hatalom teljesen a szunnita uralkodócsalád és kliensei kezében van. Az „arab tavasz” begyűrűzése a kis szigetországba a nagy testvér Szaúd-Arábia baráti segítségnyújtását vonta maga után.
S bár Iránnal területi konfliktusai vannak az Egyesült Arab Emirátusoknak is (három Öböl-sziget hovatartozásáról), az iráni mumus nem látszik elegendőnek az uniós folyamatok felgyorsulásához. E mögött éppen az iráni politikához való eltérő viszonyulás, illetve a GCC országai közötti érdekkülönbségek húzódnak.
Szaúd-Arábia és Bahrein számára – az előbb említett okokból – kétségtelenül a legjelentősebb kihívás Irán középhatalmi aspirációja, illetve a síizmus aktivizálódása. Ugyanez elmondható Katarról, amely a szaúdi gazdasági/ideológiai akaratot az arab világban megkerülhetetlenné vált al-Dzsazíra médiacsoport által terjeszti. Nem beszélve arról, hogy a félsziget-ország fővárosának, Dohának egyre növekvő vetélytársa lehet a Teherán által fejlesztett dél-iráni Kís szigete.
Ugyanakkor Irán nemzetközi embargók szorításából való egyik regionális kitörési pontja Dubai, ahol egyre növekszik az iráni befektetések aránya. Az Egyesült Arab Emirátusok pedig mind nagyobb teret kap Irán szabadkereskedelmi övezeteiben, így az imént említett Öbölbeli Kís szigetén. Emellett az Emirátusoknak nem kell szembenézniük nagyszámú síita kisebbség problémájával sem. Ugyanezek a gazdasági érdekek működnek Omán Teheránnal szembeni politikájában. Az óvatosságáról ismert Qábúsz szultán sem igyekszik konfrontálódni Iránnal. Érdeke leginkább a két regionális hatalom, Szaúd-Arábia és Irán hatalmi erőegyensúlya. Ugyancsak óvatos Kuvait. Részben mert a síita többségű Dél-Irak mindenkor fenyegetően magasodik fölé, részben pedig, mert az ugyancsak jelentős, 40%-os síita kisebbség – amelynek jó része ráadásul iráni eredetű – nagyon szoros gazdasági kapcsolatrendszert épített ki a dél-iráni (Khúzesztán, Ahváz) régióval.
Az Iránnal szembeni nyílt konfrontációt kerülő országok kis méretüknél fogva is inkább a szaúdi-iráni erőegyensúlyt tartják fontosnak a régióban. Néhány éve még efelé tapogatóztak, amikor magát az iráni elnököt, Ahmedinezsádot hívták meg a GCC ülésére. Szaúd-Arábia most Irán-ellenes tömböt akar. A kicsik pedig úgy látják: ez megfelelő ürügy Rijád számára, hogy egy unió keretében rátegye a kezét az egész régióra.
Az elmúlt években fontos lépések történtek katonai és gazdasági téren (vámunió, az energetikai szektor egységesítésére tett projektek, közlekedésfejlesztés stb). Nem sikerült azonban eddig a fő áttörés: a közös valuta megteremtése. Ebben valamennyi kis ország Rijád teljes hatalmi kiterjesztésének veszélyét látja.
Szaúd-Arábia azonban nem tágít. Miután Irakkal kacérkodott, Jement igyekszik beintegrálni a szövetségi rendszerbe. A jelenlegi tervek szerint Szanaá 2016-tól lenne a GCC tagja. Addig persze még sok homokot fújdogál a szél. Rijád addig is bővíti az Irán-ellenes koalíciót: az arab tavasz” kirügyezése után megfigyelői státusba hívta Jordániát és Marokkót. Az előbbi esetében – mint a Nyugat stabil szövetségese, amely geográfiailag sem esik messze a régiótól – érthető a részvétel. Marokkó esetében viszont meg kell erőltetnünk magunkat, hogy elképzeljük az Öböl-Menti Együttműködési Tanács tagjaként.
