Novi Pazar. Újra itt a főtéren. A kávézóban reggelizve kis túlzással körülbelül olyan kép tárul a szemem elé, mint bárhol Kermántól Marrakesig. Simléderes öregek kávéval/teával szűkreszabott szemréssel szikáran bámulnak a semmibe, fiatal férfiak fekete bőrbe öltözve csoportosulnak, trécselnek, versenybagóznak. Van cipőpucoló, koldus, hasvakaró közeg. Mindenütt csevapppal kevert burekillat száll. Meg a gázolajszag. Kevés nőt látni. A reggeli bevásárlás már megtörtént, a gyerekek iskolában. A bazár, a csarsija a sarkon álló ódon mecset mögött kezdődik – ott sűrűsödik a nép. Mindenütt újságosbódék, de a többség csak dohányt vesz. Itt is leáldozóban a papíralapú információáramlás. Mondjuk ez nem annyira szokatlan errefelé, a szóbeliség a kelet természetes közege maradt. Kicsi Közel-Kelet a szomszédos Szerbiában. Vagy a Balkán? Nem tudom. Rezignált pillanataimban hajlamos vagyok elfogadni azt a gondolatot, hogy a Balkán Pamhagen után, a Közel-Kelet meg Gyálarét alatt kezdődik. Itt meg a kettő összecsúszott.
Novi Pazar, török eredetiben Yeni Pazar. Új piac. Új bazár. Egy új város. Balkáni léptekkel biztos. Novi Pazar tavaly ünnepelte alapításának 550. évfordulóját. Szebb napokat látott, közelmúltja sötét, a jelene reménykeltő, jövője azért kérdéses. Az itt lakók, a szandzsáki muszlimok talán még nálunk is jobban tudnak a történelmi nosztalgiába burkolózni.
A várost hivatalosan az iszlám hódítás után az oszmán adminisztráció (név szerint Isa-Beg Isaković) alapította 1461-ben. Nem véletlenül itt, magas hegyek között, a Raška folyó partján, nem messze a középkori szerb állam egykori központjától, amelynek romjai itt találhatók a várostól nyugatra. Ez itt majdhogynem a Balkán-félsziget mértani közepe. A település elhelyezkedése így kereskedelmi szempontból fölöttébb kedvező: a Raška-Ibar-Morava folyóvölgyeken keresztül észak felé a Šumadija, Belgrád és az Alföld irányába nyitott, déli irányban pedig az Ibar köti össze a Koszovói-medencével, ahonnan hagyományos kereskedelmi útvonalak futnak Thessaloniki, Bulgária vagy Albánia irányába.
Jó választás volt. És nem is az egyetlenegy. Az oszmán hódítás számos jelentős kereskedelmi központot hozott létre a Balkánon Bulgáriától Boszniáig új városok alapításával, illetve a szerepüket vesztett régiek felélesztésével. A geográfiailag és ennek folyományaként kulturálisan, etnikailag és vallásilag is szétszabdalt Balkán számára a történelem során a gazdasági prosperitás összekapcsolódott a kívülről jövő – ergo rákényszerített – egységesítés időszakaival. Amikor a térség egy-egy nagyobb állami alakulat, birodalom része volt. Ez jelentette a megfelelő úthálózat kiépülését és fenntartását – mint a kereskedelem alapvető logisztikai hátterét és a városok – mint a kereskedelem központjainak – virágzását. E birodalmak garantálták a térségben is a jog- és közbiztonságot, mint a gazdasági prosperitás társadalmi alapját.
Két és fél ilyen korszakról beszélhetünk a történelem során. Először a római birodalom pax romana-ja adott kedvező hátteret a térség fejlődéséhez. A mai városok túlnyomó része és a mai úthálózat alapjai ebben a fél évezredes időszakban (Kr.e. 2.-Kr.u. 4.század) vettettek meg. Róma örököseként Bizánc tartotta még egy darabig egységben a térséget és tartotta fenn egyre nehezebben a gazdasági együttműködést a Balkánon. Ezt a korszakot nevezném félsikernek, miután az avar de főleg az azt követő szláv bevándorlások (Kr.u. 5. századtól) lassan széttagolták a félszigetet, visszavetve a városi kultúrát és az egységes kereskedelmet.
Ez a vágyott egység egyre távolodott a Balkántól. A bizánci érában indult keresztény egyházszakadás vonala szinte pontosan kettészelte a Balkánt, és a megosztottságot az etnikai törésvonalak tovább mozaikosították. Paradox módon valamennyi balkáni nép közös ellensége, az iszlám egyesítette újra a félszigetet s helyezte ismét egységes állami keretek közé. Bármennyire is volt ez az egyesítés katasztrófa a keresztény görögök, szerbek, bolgárok vagy horvátok számára, tény, hogy az oszmán hódítás utáni évszázadokban (15-19. század) ismét feléledt és sokáig prosperált a felélénkülő urbanizáció és az egységes kereskedelemi hálózat. Nem véletlen, hogy a balkán muszlimjai számára (akiknek sokgyökerűségéről majd később) ez az elveszített és visszavágyott aranykor.
A Balkán számos keserű és feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmazó történelmi tapasztalatainak egyike, hogy az említett vallási-kulturális-etnikai tagoltság miatt belülről, valamely helyi államalakulat vezetésével/hódításával soha nem sikerült ez az egyesítés. Bár erőfeszítések történtek e cél érdekében, de sem a bolgár sem a szerb kísérletek nem voltak hosszú életűek.
Most, hogy a Kelet-Balkán (Románia és Bulgária) – és csendesen hozzátenném: az Észak-Balkán, azaz Magyarország – bebocsáttatást nyert az Európai Unióba és megkezdődött a Nyugat-Balkán országaival való tárgyalássorozat felmerül a remény egy harmadik „egységesítésre”. Igaz ugyan, hogy a legutóbbi balkáni, posztjugoszláv háborúk emléke még nap mint nap kísért és az Uniónak súlyos kihívásokkal kell szembenéznie. De a Balkán pacifikálása és jövőbeli prosperitása, Dél-Kelet-Európa s ezáltal az egész kontinens stabilitása megköveteli a térség újólagos egységes rendszerbe építését.
