A arab monarchiák egyelőre elkerülték, hogy náluk is kitavaszodjon. Marokkóban az uralkodó előreszaladt és egyelőre úgy tűnik, mérsékelt iszlamisták kormányba engedésével – korlátozott végrehajtói jogkörökkel – kordában tudja tartani az ott is jelentkező sokhátterű, sokrétű elégedetlenséget.

Jordániában hasonló lépéseket láthattunk: II. Abdullah király a miniszterelnökök és kormányok permanens cseréjével operál. Amikor a népharag leamortizálja a kormány vezetőjét, jön az újabb megmentő. Gyökeres politikai és/vagy gazdasági átalakításra azonban nem nagyon mutatnak jelek.

Az ország legnagyobb politikai/társadalmi szervezete, a Muszlim Testvériség (MT) a napokban választott új vezetőséget. A Konzultatív Tanács (Madzslisz al-Súrá) alapvetően keményvonalas konzervatívokból tevődik most össze. A héják előretörése jelzi a királyi udvarnak: elégedetlenek az eddigi „reformlépésekkel” és – miként az újraválasztott MT-elnök, Hamám Szaíd kijelentette – rövid távú politikai programjuk a parlamenti választásokon való többségi szavazatok megszerzése. Amennyiben pedig az állam bármilyen módon akadályozni fogja az iszlamista szervezet aktivitását, meghirdetik a választások teljes bojkottját, amivel az egész politikai berendezkedés legitimitását fogják megkérdőjelezni.  Mindenestre az utcai politizálás, a tüntetések erősödésére lehet számítani.

A hangnem éles, a mondanivaló fontos: a Muszlim Testvériség a kritikus kooperáció mezejéről visszatérőben van az udvarral való konfrontáció politikájához. Politikai formációja, az Iszlám Munkafront (Dzsibhat al-’Amal al-Iszlámí) – amennyiben az MT nem bojkottálja a választásokat, valóban többséget szerezhet a parlament alsóházában (Madzslisz al-Nuvváb). Ennek tényleges befolyását azonban alapjában korlátozza a király által kinevezett felsőház (Madzslis al-A’ján), nem is beszélve magáról az uralkodóról és az udvarhoz kötődő erőszakszervezetekről. Ezt a politikai struktúrát igyekszik megváltoztatni a Testvériség. Esélyeik nem nagyok, radikalizálódásuk viszont egyértelmű.

Második számú vezetőjük, a MT öreg motorosa, Zakí Baní Rseíd, aki régóta követeli az alkotmány módosítását és a király politikai jogköreinek szűkítését. Most a bojkott mellett agitál az iszlamisták egyik fő vidéki bázisául szolgáló – több kormányerők és iszlamisták közötti fegyveres összetűzést megélt – dél-jordániai Ma’án városbeli otthonából.

Ugyancsak bekerült a vezetésbe Muhammad al-Saháhada és Ahmad al-Zarqán, akik az utóbbi hónapokban különösen kemény kormányellenes tüntetéseket produkáló a fővárostól délre eső – és ottani látogatásaim alkalmával szerzett tapasztalataim szerint is az állam által meglehetősen elhanyagolt – al-Tafíla városából származnak.

A legnagyobb meglepetés azonban a tavaly kezdődő utcai tüntetések egyik fő erejének, a Március 24.-e Mozgalom (Harakat 24 Ádzár) a vezetőjének, a 29 éves Zijád al-Khaválida-nak vezetőségbe kerülése volt. Két szempontból is: első ízben fordult elő, hogy a Testvériség irányító szervezetébe fiatalember kerüljön, másészt Khaválida személye kulcsfontosságú: az ország legnagyobb törzseinek egyikéből, a Banú Haszan-ból származik, amely eddig a királyi család iránti feltétlen lojalitásáról volt ismert.

A Muszlim Testvériség és általában az iszlamisták társadalmi bázisát mindeddig alapvetően a lakosság nagyobb részét kitevő palesztinai származásúak adták. Az MT politikai iszlamizmusa azonban a vahabita eszmék és Szaúd-Arábia ellenlábasa. Miként a Hásemita-dinasztia bázisául szolgáló kisebbségi beduin törzsek. (Őket éppen a Szaúd-család szorította ki az Arab-félszigetről.) A jordániai beduinok körében megjelenő iszlamista eszmék azonban nem sok jóval kecsegtetik az egyre szűkebb mozgásterű uralkodót. De.

A legenda szerint Jordánia, illetve elődje, Transzjordánia születése a huszadik század nagy politikai sakkjátékosának, Churchillnek köszönhető. A történet szerint (az akkor még nem Sir) Winston rajzolta meg egy forró augusztusi délután az új brit mandátumterület határait az első világháború után. Hogy mennyi az igazság e szép mesében, lényegtelen. Igazi Pufferstaat jött létre: kelet-nyugat irányban elválasztandó a növekvő számú zsidó telepesekkel rendelkező Palesztinát és az összerakandó Irakot illetve észak-dél relációjában a megszülető Szíriát és a formálódó vahabita formációt, azaz a majdani Szaúd-Arábiát. Ekképpen az Egyesült Királyság majd az Egyesült Államok stratégiai szövetségének számító és Izrael számára is létfontosságú Jordánia ütközőállam szerepe máig megmaradt. Az iszlamisták tényleges hatalmi pozícióba kerülése ilyen háttérrel itt igen nehezen képzelhető el.