Az országot 1971-es függetlensége után csaknem három évtizedig irányító Ísza bin Szalmán emír erősen korlátozta a síita többség jogait. Ennek köszönhetően az iráni forradalom hatása mégsem maradt el a már említett passzív politikai hagyományokkal rendelkező síita közösségben. 1981-ben a forradalmi hangulatot és külpolitikai hullámot meglovagolva Khomeiní ajatollah bahreini képviselője, az iraki származású Hádí al-Mudarraszí hodzsetoleszlám vezetésével létrejött szervezet, az Iszlám Front Bahrein Felszabadítására (al-Dzsibhat al-Iszlímíja li-Tahrír al-Bahrain) puccsot kísérelt meg, ami után véres megtorlás és a politikai jogok kérdésének napirendről való levétele következett. A kilencvenes évek közepén (1994-1998) jelentkező újabb mozgalmakat ugyancsak keményen verte le az uralkodó erőszakszervezete. Számos síita ellenzéki került börtönbe, köztük politikai/vallási vezetőik, mint Alí Szalmán sejk, Abdulamír al-Dzsamrí, Hajdar al-Szatrí vagy Abdulvahháb Huszajn.
Az 1999-ben hatalomra kerülő s 2002-től királyként regnáló Hamad bin Ísza hatalomra kerülésekor reformokat ígért, amelyek – helyi szokás szerint – felemásak lettek vagy elmaradtak. Szabadon engedték a politikai foglyok jó részét és az uralkodó család hivatalos okmányt (Nemzeti Munkaegyezmény/Mítháq al-’Amal al-Vataní) írt alá a síita ellenzékkel való kiegyezésről. Ezt a dokumentumot népszavazáson az akkor még optimista lakosság 98%-os arányban támogatta. Végül hamar véget vetett a mézesheteknek, hogy a síita ellenzék nem volt hajlandó aláírni a 2002-es alkotmánymódosítást, amely már jóval kisebb mértékben kívánta kiterjeszteni a politikai jogokat a síita többség számára. Ez a két fél közötti viszony újbóli elmérgesedéséhez vezetett.
Úgy tűnt az uralkodó komolyabb nehézségek nélkül keménykedhet. Pozícióit ugyanis két alapvető tényező erősítette: egyrészt az, hogy az első Öböl-háború, 1991 óta az ország fontos bázisa a térségben állomásozó amerikai hadseregnek – ezáltal megkerülhetetlen szereplője az Irán elleni szövetségi rendszernek.
A másik reformokat elodázó tényező a síita többség megosztottsága s ebben rejlő gyengesége. 25-30%-uk perzsa származású. Ez a csoport erősen urbanizált, városlakó középosztálybeli, amely felemelkedését paradox módon a brit uralomnak köszönheti; kihasználta ugyanis a protektor liberálisabb, a felekezeti különbségeket kevésbé figyelembe vevő oktatási rendszerét. A több mint kétharmadot kitevő többség viszont arab származású és zömében falusi környezetben él. A két csoport között jelentős képzettségbeli különbség van, s viszonyuk is eltérő a szunnita kisebbséggel szemben. Az arab származású síiták nyitottabbak a szintén arab szunnita politikai establishmenttel szemben.
Ez a megosztottság vallási oldalon is megmutatkozik. A bahreini síitáknak nincs mardzsá’juk, azaz egy vallástudós által megszemélyesített követendő autentikus jogértelmezőjük/jogforrásuk, amely minden nem mardzsa’-síitának (azaz muqallidnak) kötelező; az ő jogi interpretációjára kell támaszkodniuk minden kérdésben. Így más országok mardzsá’iból választhatnak. A perzsa származású középosztály alapvetően Iránból választ jogi vezetőt: Alí Khámeneí ajatollah, a legfelső iráni vezető és Szádiq Sírází ajatollah, qumi vallástudós személyében. Ugynakkor az arab gyökerekkel rendelkezők általában az Irakban működő Alí al-Szísztání ajatollah vagy 2010-es haláláig a libanoni Muhammad Huszajn Fadlalláh ajatollah muqallidjai lettek. Ez a mardzsa’-követésbeli megosztottság nem törvényszerű, de általános.
