A Szíriában zajló események számos bel- és külpolitikai tényezőjét elemzi a sajtó, a helyi, az arab és a nemzetközi szakértők serege. Miközben a heterogén összetételű és egységes vezetés híján igencsak eltérő célkitűzésekkel a politika porondjára lépő ellenzéki csoportok folyamatosan küldik segélykérő kiáltásaikat a külföld felé, a térségben érdekelt országok álláspontja enyhén szólva is ellentmondásos. Nem elemeznénk itt az egyes hatalmak rendszerpárti vagy rendszer-ellenes viselkedését, arra azonban érdemes kitérni, hogy a Szíriával szomszédos országok politikai vezetése a fennálló Aszad-rendszer fenntartása és modernizálása mellett száll síkra – az egy Törökországot leszámítva, amely igyekszik saját progresszív iszlamista politikai irányzatát exportálni Damaszkuszba is. (Lásd Erdoǧan és Davutoǧlu ez irányú tevékenykedéseit és kijelentéseit, a szír ellenzék több csoportjának ankarai szerveződéseit vagy a menekültkérdés török kezelését.)
Izrael is inkább az évtizedek alatt kiismert rendszer prolongálását tartaná jónak. Az észak-afrikai, s különösen az egyiptomi fejlemények arra a következtetésre késztették az izraeli politikusokat és elemzőket, hogy új Közel-kelet épül a szunnita iszlamizmus feltűnő megerősödésével a zsidó állam közvetlen szomszédságában. Szíria ilyen irányú elmozdulása pedig nem lehet Tell Aviv érdeke. Több szempontból sem.
Egyrészt a kiismert ellenség mindig kiszámíthatóbb. Az Aszad-rendszert pedig volt idő tanulmányozni; negyven éve fennáll. (Erről a negyven évről – usque két generáció – és a történelemben játszott társadalomszociológiai szerepéről is érdemes lenne egyszer értekezni.) Másrészt ennek a kiismert rendszernek egyik fő legitimációs alapja az, hogy a megszállt országrész (a Golán-fennsík) visszaszerzése érdekében, a de iure fennálló háborús állapottal törvényesíti belpolitikai téren a kemény kéz politikáját. Izrael számára azonban az is világos volt, hogy – miként az elmúlt négy évtized bizonyította – Damaszkusz nem kívánta ez irányú törekvéseit a gyakorlatba átültetve fegyveresen visszafoglalni az ország megszállt dél-nyugati végeit. Egy szunnita rezsimváltással – várhatóan – kormányzati szerephez jutó iszlamista erőkről azonban ez már nem mondható el ilyen bizonyossággal. Ennek vallásjogi megalapozottságát mind a mérsékeltek, mind a radikális iszlamisták politikai elképzeléseiben megtalálhatjuk.
Egy harmadik tényező, amely Izraelt az Aszad-rendszer reformált fennmaradása mellett tartja, összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb az előbbieknél, de hosszú távon – ha lehet még ilyet mondani – nagyobb esélyt ad a zsidó állam közel-keleti beilleszkedésének a nagy arab-iszlám tengerbe. Ez pedig a kis szíriai zsidó közösség illetve a zsidó emlékek és tradíciók megőrzésének – paradox módon az utóbbi években egyre javuló – esélyei.
Az ókor óta meglévő szíriai zsidó közösség 1492 után jelentős andalúziai szefárd csoportokkal bővült. A Szíriában a múlt század első felében zajló nagy kivándorlásokkal már megcsappant a számuk, majd Izrael megalakulásával tovább csökkent a közösség létszáma. Az 1973-as háború után kemény két évtized következett, amelynek során a néhány ezresre apadt damaszkuszi, aleppói és qámisli közösségek csaknem teljes elszigeteltségben éltek, külföldi utazásaikat több ezer dollár kifizetéséhez kötötték, külföldiekkel való kapcsolataikat szigorúan ellenőrizték. Végül a madridi békefolyamat során a kilencvenes években Háfiz al-Aszad valamennyiüknek engedélyezte a kivándorlást – bármely országba, Izrael kivételével. A többség valóban csatlakozott a több tízezres brooklyni szíriai zsidó közösséghez, de számosan telepedtek le végül Izraelben.
Végül pár tucatnyian maradtak Damaszkuszban, Aleppóban és az észak-keleti Qámisliben. Ugyanakkor a főváros elnéptelenedő zsidó negyedében – bár mindenki ezt várta – nem került sor ingatlanaik kisajátítására. A bezárt, lelakatolt házak pusztulásnak indultak, de a kormány nem vette el az Egyesült Államokban vagy Izraelben élő tulajdonosaiktól. Még a jól látható utcafrontokon lévő héber feliratokat sem bántották. Igaz, az ezredfordulóig az ebben a negyedben bóklászó külföldit erősen monitoringozta a titkosszolgálat. Két zsinagógát (az óvárosi al-Frandzs és a Dzsaubar-negyedbeli Illés) pedig – ha a látogató elég ügyes volt, meg is lehetett nézni. Ezzel együtt 2000-ig erős nyomás alatt éltek a helyben maradt szíriai zsidók. A médiában csak akkor szerepeltek, ha láthatóan propagandacélokkal lojalitásukat fejezték ki a rendszer irányába.
Bassár al-Aszad óvatos reformlépései közé tartozott a szíriai zsidók múltjának, tradícióinak és jelenlétének a köztudatba emelése. (A folyamat persze magyarázható a kisebbségek – alavita, keresztény, drúz – összezárásának részeként is a növekvő többségi szunnita nyomással szemben.) Kapcsolatfelvétel történt a brooklyni közösséggel valamint a kilencvenes években kivándorolt csoport spirituális vezetőjével, az Izraelben élő Abraham Hamra rabbival. Megkezdődött a zsidó tulajdonú ingatlanok felmérése, a tulajdonviszonyok rendezése (megerősítése) és az óváros kibontakozó rehabilitációs programja keretében néhány impozáns zsidó család lakóépületének (al-Dzsílátí, Murád Fárhí) a renoválása.
Ezzel párhuzamosan megjelentek a médiában és a könyvpiacon. 2008-ban A szíriai Damaszkusz zsidósága (Jahúd Dimasq al-Sám) címmel megkerülhetetlen monográfia jelent meg, amely részletesen kitér a közösség múltjára, hagyományaira, jelenére, Alaposan tárgyalja a damaszkuszi zsidó családok történetét, de a jelenlegiekről is beszél. Szintúgy a zsinagógákról és egykori intézményekről.
A szíriai zsidóság viszonyainak rendezésére tett lépések nem egyedülállóak. Ugyancsak ez elmúlt években hasonló lépések történtek – még a meggyilkolt Rafíq al-Harírí miniszterelnök kezdeményezésére – Libanonban is. Bejrútban, ahol jelentős számú és a gazdasági életben fontos szerepet játszó közösség élt, amely 1948/58/82-ben három hullámban gyakorlatilag teljes létszámban távozott (számuk mára száz alá csökkent), nagy, összefüggő területű zsidó negyed volt a Vádi Abú Dzsamíl és környéke. Ezeknek az ingatlanoknak a tulajdonviszonyait sem bolygatták évtizedeken keresztül, bár tulajdonosaik ez idő alatt mindvégig távol éltek. Sőt, a libanoni választási jegyzékben – bár a zsidó vallás nem tartozik az állam 17 elismert felekezete közé – 6000 zsidó választópolgár szerepel. És bár több mint egy éve az Izrael-ellenes erők uralják a kormányt, a város legrégebbi zsinagógájának, a Maghen Abrahamnak a restaurációs befejeződhettek – az állam által delegált fegyveres katonák védelmében.
Ez a konszolidációs folyamat persze nem érhet fel a nagy geopolitikai játszma többi tényezőjével. De a normalizálódási folyamatot megakaszthatja a szíriai rezsim fejre állása vagy a libanoni rendszer gyökeres megváltozása. Izraelnek a szíriai eseményekhez való viszonyát vizsgálva nem hagyható figyelem nélkül ez a kis szegmens.
