Mukhtár bin Naszr, a tunéziai hadsereg sajtótájékoztatóját nézem. Bejelenti, hogy az ország déli régiója, az Algéria és Líbia által határolt sivatagi háromszög zárt katonai területté nyilváníttatott. Csak a munkájukat ott végzők, valamint engedélyt szerzett turisták (ez utóbbiak katonai kísérettel) juthatnak be a természeti szépségekben egyébiránt tobzódó régióba. Mindez pedig azért, mert e térségben az utóbbi időben különösen megerősödtek a különféle – a hivatalos tunéziai jelentések szerint főként – az al-Káida helyi leányvállalatához (Al-Káida Szervezet az Iszlám Magribban/al-Qaeda n the Islamic Maghreb-AQIM/  تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الاسلامي) tartozó fegyveresek katonai célpontok elleni támadásai.

A radikális iszlamisták sivatag felől tapasztalható szivárgása minden, a Szaharától északra és délre található államban érzékelhető Mauritániától Malin át Líbiáig. De a tunéziai kormánynak nemcsak velük van baja. Komoly kihívást jelent számára a szalafiták már említett egyre erősebb belső társadalmi háttérbázisra épülő politikai nyomása is.

Legutóbb a fővárostól északra fekvő La Marsa városban csaptak át permanens tüntetéseik véres összecsapásokhoz a rendfenntartó erőkkel. Az ok, hogy sérelmezték egy kiállítás műalkotásait, mondván, azok sértik az iszlám szellemiségét. Anélkül, hogy műelemzésekbe bocsátkoznánk, arra érdemes figyelni, hogy a mérsékelt iszlamista Nahda Párt ( حزب النهضة) vezette kormány – miként vezetője Rasíd al-Gannúsí a tavaly őszi választások előtt/alatt/után többször megerősítette – az előző, Ben Alí-féle rendszer kirívóan szekuláris törvényének módosítása mellett, egyelőre nem tett lépéseket, úgymond a társadalom (re)iszlamizálására.

Igaz, ami késik, nem múlik – mondhatják a szkeptikusok, de az események egyelőre nem erre hatnak. A kormány sokkal inkább a bukott rezsimhez kötött (valójában az aktuális kormányzati garnitúrától függetlenül sokkal mélyebb társadalmi gyökerekkel rendelkező) az egész államapparátust átszövő korrupció felszámolásával bíbelődik – egyelőre nem sok sikerrel. Egymás után mondanak le tagjai és vezető tisztségviselői. A kiábrándultság élesztheti fel az iszlamisták radikálisabb erőit – akár a kormányoldalon is.

A gyors kiábrándulást gyorsíthatja a másik megoldatlan probléma: a gazdaság stagnálása vagy a munkanélküliségi kérdés (ami például közvetlen kiváltója volt az eseményeket elindító híres önégetésnek).  Nem látszik előrelépés. Ugyanakkor a szalafiták – főként a vidéki kisvárosokban egyre aktívabbak. Pénzügyi támogatásuk sem titkos: szaúd-arábia kormány- és magánalapítványok a hit megtisztítása és megújítása érdekében öntik beléjük a pénzt.

A szalafita támadások célpontjai ól kiválasztottak. Elsősorban a kormánypártok és baloldali/szekuláris politikai szervezetek irodáit gyújtogatják fel. Az – iszlám világban egyébiránt szinte egységesen – betiltott Felszabadítás Párt (حزب التحرير) és a Nahdából kivált radikálisok által létrehozott Középút Egyesület (الجمعية الوسطية) aktivistái szervezik a szalafiták heti rendszeressége bekövetkező demonstrációit.

Valami „eredmény” már mutatkozik is. A Nahda Párt néhány prominens vezetője – köztük az alapító Szádiq Shoro és Habíb al-Lauz – azt szorgalmazzák, hogy legalizálják a Felszabadítás Pártot s a mélyen vallásos társadalmi rétegek felé nyújtott gesztusként alakítsák azt a Nahda egyik szövetségesévé. A Gannúsí fémjelezte vezetőség egyelőre hezitál, tudván, hogy a szélsőséges erők politikai legitimálása nem biztos, hogy együtt jár majd újabb szavazatmaximalizálással az elkövetkezendő választásokon. Mindenesetre a gazdasági-társadalmi válságra adott eddigi elégtelen válaszok tovább radikalizálhatják a szélsőséges islamistákat.  És hogy megint kissé kitekintsünk: kiváncsian várjuk az iszlamista politikai erők szereplését a Tunézia keleti szomszédjában, Líbiában hamarosan bekövetkező parlamenti választásokon. Tovább tart-e az ilyen-olyan színezetű, irányultságú – tehát korántsem homogén – reiszlamizációs folyamat.