A parlamenti választások előtt két héttel az algériai iszlamista pártok szövetsége (Zöld Algéria Tömörülés (Takattul al-Dzsazá’ir al-Khadrá’/تكتل الجزائر الخضراء) több nyilatkozatban magabiztosan kijelentette, hogy számításaik szerint a referendumon 350 parlamenti helyet szereznek a lehetséges 462-ből. Végül csaknem a közel-keleti közölt mindenkori számadatok és a valóság között megszokott egy nagyságrendű osztáshoz kellett folyamodni: a május 10.-én megtartott választásokon a Zöld Algéria Tömörülés 48, az összes iszlamista erő pedig mindössze 59 parlamenti helyhez jutott. Az „algériai Erdoǧannak” kikiáltott veterán iszlamista politikusnak, Abdulláh Dzsáb Allának (Fejlesztés és Igazságosság Frontja – Dzsibhat al-’Adála va’l-Tanmija/جبهة العدالة والتنمية) mindössze 7 helyhez elegendő szavazatot sikerült begyűjtenie.
Az iszlamisták csalódása óriási. Nem véletlenül. Erőik tunéziai (Nahda Párt), egyiptomi (Szabadság és Igazságosság Pártja/Muszlim Testvériség és a szalafiták/Núr-Fény Párt) és marokkói (Igazságosság és Fejlesztés Pártja) fölényes győzelmei és kormányra kerülésük után hasonló előretörésre számítottak Algériában is. Abban az országban, ahol a kilencvenes évek elején– minden magribi országot megelőzve – egyszer már majdnem hatalomra kerültek. Előbb 1990 júniusában fölényesen nyerték az önkormányzati és tartományi választásokat, majd az ugyanezen év decemberében lezajlott parlamenti választások első fordulójában újra nekik állt a zászló. Persze csak addig, amíg a hadsereg be nem avatkozott. Az utána bekövetkező események ismertek: a hadsereg beavatkozása, a választások leállítása, katonai kormányzat, polgárháború ijesztően véres eseményekkel – egy idő után mindkét oldalon.
Most azonban minden megfigyelő arra számított, hogy a valamelyes nagyobb mozgástér itt is az muszlim társadalmak mindenkori korrekciós/reform törekvése nyer tere: azaz az iszlám restaurációja, a reiszlamizáció.
A magyarázatok sokrétűek. A gazdaság – minden nehézség ellenére – a szénhidrogénárak magas volta miatt még úgy-ahogy kordában tudja tartani a társadalmi elégedetlenséget. Az „arab tavasz” eseményei Algériában hamar kifulladtak – bár a szociális feszültségek és a korrupció ebbe az országban is akut probléma. Az állam által engedélyezett és ellenőrzött iszlamista pártok azonban – éppen az államhatalom nyomására – nem mozdultak rá az elégedetlenségi hullámra. És lám: a Nyugat által liberális/demokratikus jelszavak nem hatottak a tömegekre.
Itt egy általánosabb tanulság is rejlik. A 2011-12-es arab világbeli események csak azokban az országokban jártak sikerrel, ahol jelentős, teljes szabadságot élvező vagy viszonylag tág mozgásterű iszlamista erők artikulálhatták a társadalom sérelmeit. Felemelő élmény volt látni a Tahrír-tér lázas fiatalságát, Facebook-os ifjait, harcos amazonjait, de valódi áttörés a parlamenti megmérettetésen nem történhetett volna Muszlim Tesvériség és a Núr aktivitása nélkül. Az arab társadalmak (most nem az össznépességen belül meglehetősen korlátozott arányszámú nyugatos, technokrata értelmiségről vagy a Facebook-os fiatalokról beszélek) a reformot a gyökerek megtisztításában, azaz a reiszlamizációban látják.
Algériában éppen a legnagyobb reménység, a hatalomtól leginkább független, „önjáró” Abdullah Dzsáb Alláh totális kudarca erősíti meg a katonaság által támogatott világias hatalom sikerét az iszlamista erők állami domesztifikációja területén. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a valódi politikai reformok – amelyek iszlám-restaurációval kell, hogy járjanak – továbbra is elhalasztattak Algériában. Az általános regionális tendenciát figyelembe véve, azonban ez az állapot nem marad így sokáig.
