Vallettában időzöm. Itt Máltán, a kikötők környékén, ha az ember átrágja magát a bermudás vörösre-égett-izzadt-sertés-nyakú brit turisták és csatolt részeik tömegén s lejut a kikötőkbe, meghallgathatja a halászok által előadott, jócskán túlfűszerezett horror-történeteket a tavalyi líbiai menekültáradatról. Ezen aztán elgondolkozhat. Részben eme agyonépített kopár szigetnek a történelemben mindig megmutatkozó stratégiai jelentőségéről, de ha filozofikusabb hangulatban van, akkor az öreg kontinens jövőjéről is. De most nem pesszimistálkodnánk romkocsma-módra, hanem kissé messzebb tekintenénk – mármint földrajzi értelemben, a tenger túlpartjára: a szabadnak tekinthető választásokat először megélő Líbiára. Még nem merengenénk a lassan szivárgó eredményeken sem, inkább felvillantanánk néhány történelmi tényt, hogy kissé megvilágítsuk, mi lehet az oka, hogy az ország úgy eddig, mint a jelenlegi választással is kilógni látszik a mainstreamből – úgy Észak-Afrikában, mint az arab vagy még tágabb értelemben, az iszlám világban.
Sok minden felkavarog most Líbiában, amit az elmúlt fél év évszázad ilyen-olyan okból eltemetett. Valahol a mai politikai sajátosságok, társadalmi törésvonalak a függetlenség bölcsőjénél kezdtek kirajzolódni.
Az 1911/12-től 1943-ig olasz majd 1943-tól brit fennhatóság alatt álló ország elsőként nyerte el függetlenségét az arab nyugaton, a Magribban, megelőzve Tunéziát, Marokkót és Algériát is. Amikor Nagy-Britannia az Egyesült Államokkal karöltve teret engedett a líbiai függetlenségi törekvéseknek, a hidegháború mélypontján igazból két dologhoz ragaszkodott: az új állam ne engedjen teret semmilyen szovjet befolyásnak és ne engedje érvényesülni a térség egyre több országában kibontakozni látszó arab nacionalizmus s főleg ne a pánarabizmus erőit. E keretek között a líbek gyakorlatilag szabad kezet kaptak az államalapításhoz. Nem túl pc fölényes malíciával hozzá is tehetnénk: a politikai előélet/kultúra híján az eredményen ez meg is látszott.
A legfőbb kérdés a három történelmi régió hatalmi súlya volt. A nyugati Tripolitánia tartomány a történelemben mindig is inkább a Magrib felé orientálódott, Barqa/Küreneika a Nílus-völggyel ápolt tradicionális kapcsolatokat, míg a déli sivatagi régió, Fezzán alapvetően a dél(szub)-szaharai vidékkel állt gazdasági kapcsolatban. De míg az ország kijelölt uralkodója, a szanúszíja szúfi rendet irányító Idrísz al-Szanúszí társadalmi bázisa a Bingází/Bengázi központú Küreneikában volt, az akkor egymilliós lakosság több mint kétharmada Tripolitánia területén élt. Így a mindössze hatvan ezres lélekszámú Fezzán Küreneika mellé állásával eldőlt, hogy lesz Szanúszí az uralkodó (a három tartomány egyenlő félként vett részt a tárgyalásokon), aki – Tripoli irányba tett gesztusként – Tripolit fogadta el az ország első számú fővárosának – azzal, hogy a kormány Tripoliban és Bengáziban felváltva dolgozott.
Az 1951. december 27-én I. Idrísz néven királlyá koronázott Szanúszi alkotmányos szövetségi királysága több szempontból különleges volt: két fővárosa, három regionális kormánya és egy – miként beigazolódott – igen gyenge központi kormányzata volt. A három tartományi kormányzat alapvetően a hagyományos törzsi vezetők hitbizománya volt, mellettük csak néhány városi kereskedő rúghatott labdába. Az ország a világ legelmaradottabb államai közé tartozott: az egy főre jutó nemzeti jövedelem 35 dollár körül mozgott. Az egymilliós népességből tizenhatan végeztek egyetemet, nem voltak középiskolák, az analfabétizmus pedig meghaladta a 90%-ot. Fezzán tartományban három francia orvos működött, de nem volt jobb a helyzet Küreneikában (18) illetve Tripolitániában (80 orvos) sem. Ez utóbbiak ráadásul alapvetően az itt élő negyven ezres olasz kolónia szolgálatában álltak.
Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal ápolt különleges kapcsolatnak, amelyet – miként látni fogjuk – a lakosság nagy része a kolonializáció folytatásaként értelmezett, kiemelkedő esemény volt, hogy 1954-tól a két nyugati ország katonai támaszpontot üzemeltett Líbia területén, illetve, hogy ugyanezen év július 29-én Tripoli és London húsz évre szóló szövetségesi viszonyról írt alá megállapodást. Szeptember 29-én pedig az Egyesült Államokkal létrejött egyezmény értelmében – gazdasági segítségnyújtás fejében – megkezdhette működését a térség legnagyobb amerikai légitámaszpontja (Wheelus).
