Ezúttal az egyiptomi tiltakozók tudták jobban: nem egy izraeli-amerkai készítette az ominózus filmet, hanem egy kopt – mondhatni: minimum – szélhámos. De ez valójában teljesen mindegy. Nem igazol semmiféle erőszakot és nem is valódi oka a most már Tunisztól Sydney-ig terjedő, egyre több halálos áldozatot követelő tiltakozáshullámnak. 

Az iszlám világ ilyen és efféle „okok” indukálta érzékenysége nem meglepő. Mind az iszlám közösség múltja, mind jelenkori helyzete magyarázza – de nem igazolja – ezt. Még egy könyvbe sem lehetne belesűríteni ezeket a kiváltó tényezőket, de lássunk itt néhányat. Csak kiveri majd a biztosítékot néhány olvasónál.

Muhammad/Mohamed próféta szerepe, jelentősége az iszlám számára nem kíván sok magyarázatot. Mint Isten utolsó küldöttje (a Próféták Pecsétje/خاتم الأنبياء) megkérdőjelezhetetlen kapocs az anyagi világ és a transzcendencia között. A hívők számára rajta (kijelentésein, cselekedetein, viselkedésén) keresztül artikulálódott Isten szavának tartott Korán illetve a prófétai hagyomány, a szunna: az élet minden szegmensét szabályozó jog, a saría alapvető forrásai. Amely így nem csak „vallásjog”: magában foglalja az élet minden részét és területét keretbe helyező szabályokat Vagy ellenkező irányú olvasatban: az egész életet szabályozó törvények együttese – illetve azok a hívők általi betartása – maga a vallás. Ez már önmagában egyik magyarázata annak a nyugati gondolkodás által nem értett konfliktusnak, amely az iszlám világban a világi és vallási terminusok értelmezésének lehetetlenségéből, ennek megfelelően szétválaszthatatlanságából fakad.

De maradjunk az „érzékenységnél”. Minthogy az élet minden része – minden gondolat, kijelentés, emberi interakció – köthető a saríához, ezáltal kapcsolódik az istenihez, a szenthez. Megkérdőjelezhetetlen, sérthetetlen. Az előbbiek fényében különösen igaz ez a senki máshoz nem mérhető jelentőségű Prófétához. Az ő személyét ért bármilyen kritika, kétely, támadás, netán gúny, súlyos sértés a szent, az isteni jog, a vallás ellen. Ez az ok-okozati láncolat minden muszlim gondolkodásában tetten érhető. Az ezáltal kiváltott reakciók természetesen eltérőek; így az erőszakba hajló cselekedek csak egy törpe kisebbség eszköztárának sajátja. De az elutasítás és mérhetetlen felháborodás általános – legyen szó szélsőséges, mélyen vallásos, a hitét napi szinten alig gyakorló vagy teljesen szekuláris, csak „papíron muszlim” emberről.

A jog és minden ahhoz kötődő dolog szentsége szakralizálja a múltat. Egy régi szlogennel szólva: a muszlimok számára megvalósult a „velünk élő történelem”. Az iszlám jog a történelemben született; emberi kijelentések és cselekedetek (a Próféta és társai), azaz történelmi események – maga a történelem – köthetők hozzá. A történelem szakralitása pedig azt jelenti, hogy minden a valláshoz/saríához köthető múltbeli esemény a jelenben is átélhető, átélendő. Nem 1400 éve történt, hanem ma. Hic et nunc. Ez egy alapvető jelentőségű jellemvonása a muszlim ember gondolkodásának. Ezért érvénytelen az az érv velük szemben, hogy az általuk hivatkozott személyek és események (Mohamed, a szunita-síita megosztást elmélyítő kerbelai ütközet/mészárlás vagy a keresztes háborúk) évszázadokkal korábbi időkhöz köthetők és régen elmúltak, mert számukra minden – az említett módon a szenthez, a valláshoz köthető – esemény ma (újra) történik, azokat újra átélik. A szakralizált múlthoz kötődő személyek, események elleni támadás pedig a ma élő muszlim szentsége, hite vallási elleni támadásnak számít.

Ami pedig a hiperérzékenység mai gyökereit illeti: mindez a modernizációval szembeni tehetetlenségben, az adoptációs készségek hiányában rejlik. Fontos tény, hogy az iszlám országok a modernizáció első hullámával gyarmatosítóik révén szembesültek a 19. század folyamán. Ezáltal az új technológiák permanens átvétele, alkalmazása, az ezáltal beinduló társadalmi átalakulások adoptálása erős idegenkedést váltott ki ezekben a közösségekben. A posztkoloniális kor útkeresései sem voltak sikeresebbek: a hidegháború viszonyai által létrehozott bonyolult közel- és közép-keleti politikai viszonyok közepette valamennyi modernizációs kísérlet sikertelen maradt kezdve az iszlám szellemiségétől amúgy is idegen nacionalizmusoktól a szocialista berendezkedésen át a kapitalista gazdasági hálózatba alulról becsatlakozó, többnyire ugyancsak autokratizmusba hajló rendszerekig.

A mai súlyos helyzet a globalizációra adandó válaszok teljes hiányából fakad. A 20. század említett kísérleteinek kudarca végén jelentkező globalizációs kihívásokra az iszlám világban jóformán nem találunk semmiféle adekvát politikai/gazdasági/társadalmi/kulturális válaszokat sem az elméleti munkákban (ezek általában nem lépnek túl a levegőmasszírozás terméketlen szólamain), sem a gyakorlatban. Különösen igaz ez az arab országokra. Némiképp árnyaltabban kell fogalmaznunk Törökország, Dél-Kelet-Ázsia (Malajzia, Indonézia) vagy – az aktuálpolitikai látszat ellenére – Irán esetében. De hát a „vallási ingerlékenységnek” éppen nem ezek az országok a színterei.

A társadalmi modernizáció talán egyetlen sikeres színterének, az oktatás valóban nagy ívű fejlesztésének is szerepe van a vallási érzékenység fokozódásában. A közoktatás és a felsőfokú stúdiumok széles társadalmi rétegek előtti megnyílása tudatosíthatta a társadalomban a „lemaradás” érzetét. (Erre segít rá ma a média s különösen az világháló.) És ezt azzal együtt, hogy ugyanekkor az említett nacionalista, baloldali kísérletek kudarcával megerősödött a vallási gyökerekhez való visszatérés, ami összehasonlításai alapot adott a „dicső múlt” (úgy mint szakrális történelem és úgy is mint az ezer évvel ezelőtti vezető civilizációs szerep) és a lesújtó állapotot nyújtó jelen között.  Ez a feszültség a széles körű társadalmi frusztráció megerősödésének jelenkori alapja.

Nem elhanyagolható a frusztráció jelentősége abból a szempontból sem, hogy az iszlám a monoteista vallások lezárásaként (és helyreállítójaként) tekint magára. Ez az isteni kinyilatkoztatással alátámasztott erkölcsi nézőpont nem teszi lehetővé a jelenlegi alávetett civilizációs szerep elfogadását, de nem ad nagy teret a kompromisszumokon alapuló kitörési lehetőségeknek sem.

Azért nem zárnám ezt a posztot ennyire pesszimista mondatokkal. Különösen, mivel az említett dél-kelet-ázsiai példák más sikeres kitörésekkel reményre adhatnak okot. Az mindenesetre érdekes lehet, hogy az említett egyre erősebb globalizációs kihívásokra most az iszlám világ egyre több országban éppen iszlamista politikai erőknek kell végre használható válaszokat találni.