Az előző íráshoz kapcsolódik egy kis írásom, ami két hete jelent meg a Magyar Narancsban (Ki fűti a sivatagot? MaNcs 25. évf. 8. sz. (2013. 02. 21.). Még nem hozzáférhető a neten; kiegészítésként ideillesztem a szövegét.
Az utóbbi hetek nyugat-afrikai eseményei cáfolni látszanak a megdöntött líbiai vezető, Muammer Qaddzáfi regnálása utolsó hónapjaiban többször megismételt jóslatát, miszerint, amennyiben rendszere megbukik, senki és semmi nem vet gátat a szélsőséges iszlamisták észak-afrikai térnyerésének. Valóban, az Ezredes bukása utáni évben líbiai fegyverek árasztották el a sivatagot s Maliban, a helyi tuaregekkel hol karöltve, hol kényszerszövetségben még saját állam létrehozását is megkísérelték. A rövid életű Azawad államot, amely az ország déli részét is igyekezett bekebelezni, végül igen rövid és intenzív akcióval számolták fel a francia katonai erők.
Úgy tűnhet tehát, hogy az iszlamisták sivatagi állásaikba történő visszaszorítása a radikális szervezetek térségben való leszerepelését jelenti, valójában azonban itt csak az iszlám világ egészén tapasztalható folyamat egyik felvonása zajlik: a földrajzilag periférikus fekvésű államok újra és egyre inkább a különböző ideológiájú és eszközrendszerű radikális mozgalmak legfőbb tevékenységi területeivé válnak.
Ha csak a térségben nézünk körül, láthatjuk, hogy éledezik a kilencvenes években a kormánnyal évtizedes, százezer halálos áldozattal járó polgárháborút vívó algériai dzsihádista mozgalom. Mauritániában az elmúlt évek valamennyi kormányváltásában benne volt az iszlamisták keze, Tunéziában pedig az ország déli része a líbiai hatalomváltás óta le van zárva, az ott tevékenykedő dzsihádista csoportok tevékenykedése miatt. Az egyébiránt iszlám jogot, saríát alkalmazó Észak-Nigériában a Boko Haram külföldiek, keresztények, mérsékelt muszlim vezetők és általában a lakosság elleni terrorakciói szítják a kedélyeket. Afrika szarván, Szomáliában a visszaszorulóban látszó kalózkodás mellett továbbra sem csökkent a dzsihádista szervezetek aktivitása.
De Afrikán kívül is vannak tipikusan iszlamista terepek. Jemenben a társadalmat megosztó számos küzdelem egyike a kormány permanens háborúja az al-Káida helyi leányvállalatával, Afganisztánban pedig – minden optimista remény ellenére – növekvő szerephez jutnak a tálibok. Kérdés persze, milyen köntösben tetszik mindezt, de a mozgalom ideológiáját, viselkedését és az afgán társadalomban elfoglalt helyét tekintve, a jelenlegi ellenirányú folyamatok ellenére nem kizárt újbóli radikalizálódásuk.
Ami az említett területek egyik közös nevezője a periféria-helyzet. Bár az iszlám világban – ellentétben a nyugatival – nem beszélhetünk klasszikus centrum-periféria viszonyról, a radikális iszlamista mozgalmak harcászati, taktikai okokból ezeket a zömmel gyéren lakott, mostoha természeti környezettel megvert országokat preferálják. Különösen, ha – mint ez általánosságban elmondható róluk – gyenge állami infrastruktúrával rendelkeznek. Még kedvezőbb a helyzet számukra, ha az államépítés – eddig legalábbis – teljes kudarcával birkózó úgynevezett „bukott államokról” van szó, mint Afganisztán vagy Szomália esetében.
A másik közös pont, hogy valamennyi itt működő szervezet az iszlám purista irányzatának, a szalafitáknak a köpönyegéből bújt elő, igaz, annak radikális, a célokat fegyverrel megvalósítandó dzsihádista oldalágából. Ami pedig a szerveződést illeti, valamennyien közvetlenül vagy közvetve kapcsolódnak az al-Káida franchise-rendszeréhez. S bár általában mindig a helyiek alkotják e szervezetek tagságának nagyobb részét, mindenhol jelentős szerepet játszanak a nemzetközi hitharcosok, a mudzsáhidek.
Ez az internacionalizmus segíti a harcosok és fegyverzetük gyors átcsoportosítását az éppen frekventált dzsihádista övezetbe. Miként most Maliból a szomszédos országokba, Kelet-Afrikába, Jemenbe, de mindenekelőtt az újonnan kiszemelt terepre, Szíriába.
A polgárháború sújtotta országban való megjelenésük és várható megerősödésük – miként weboldalaikon már bőszen taglalják – minőségileg új korszakot hozhat a működésükben. Miután eddig a periférikus államokban nyomultak, most látnak először lehetőséget, hogy egy – eddig legalább is – jól működő infrastruktúrájú országban tevékenykedjenek, ahol egyelőre úgy tűnik – az amerikaiak által elfoglalt Irakkal ellentétben –, nem lesz számukra jelentős kihívást jelentő nyugati haderő. És ami nem mellékes számukra: az ország közvetlenül határos az egyik fő ellenséggel, Izraellel.
A dzsihádista hálózat fennmaradása, illetőleg időszakos sikerei mögött összetett okok húzódnak. Az állam rendfenntartó funkcióinak elégtelensége szabadon hagyja a mozgásteret e szervezeteknek. Az egyébként mindig igen szűk körű társadalmi támogatottságot erősítheti az egyéb politikai alternatívák hiánya, amelyhez a korábbi és jelenlegi autoriter rezsimek maguk is hozzájárultak, korlátozva a világias, liberális, baloldali, esetleg mérsékelt iszlám erők tevékenységét.
Ugyancsak a társadalom jelentős részének a szélsőségesek irányába történő elmozdulását erősítheti a hagyományos iszlám vezetők bukott rendszerekkel való kollaborálása vagy egyszerűen korrumpáltsága, ami ugyancsak nem ismeretlen a Közel-Keleten. Az észak afrikai politikai változások nyomán hatalomra került és a gazdasági-társadalmi kihívásokkal megbirkózni eddig nem nagyon képes mérsékelten vallásos kormányok rohamos népszerűségvesztése is a szélsőségesek kezére játszik. Tunéziában már tavaly nyár óta biztonsági kihívást jelentenek az ország déli részén, Egyiptomban pedig a jelenleg akkumulálódó társadalmi feszültségek hozhatják őket helyzetbe, vagy legalábbis növelhetik támogatottságukat a lakosság nem kis csoportjai körében.
Ezt a népszerűséget növelheti az a tény, hogy a szélsőséges iszlamisták – mind a békés úton hatalmat akarók, mint a fegyveres megoldást preferálók –, a bukott s az új rezsimek üldözöttjeiként – hivalkodhatnak mártír-szerepben, amire a lakosság jelentős része vevő. Úgy különösen, hogy a fiatalabb generációs radikális pénteki mecsetprédikátorok mind szélsőségesebb hangnemet ütnek meg nemcsak a hitetlenek, a Nyugat bírálata, hanem a saját – sokszor magukat iszlamistának tartó – politikai vezetők ostorozása során.
Mindezek mellett nem felejthetjük el a többnyire illegalitásban működő szervezetek kiváló konspiratív szervezettségét, amely a hagyományos, személyes kapcsolatokon alapuló hálózatépítés mellett – és a síiták után majd’ évtizedes késéssel – nekiláttak kihasználni a világhálót. Ma már a dzsihádista honlapok, fórumok networkje komoly koordinációs eszköz a nemzetközi együttműködésben.
Mindehhez természetesen pénz szükségeltetik. A legutóbbi mali akció során is felmerültek a finanszírozás kérdései. A szaharai dzsihádisták támogatására több bizonyítékot találtak, amelyek rávilágítottak egyes szaúd-arábiai és Öböl-menti (elsősorban katari) támogatói körre. Katar szerepe különösen érdekes. Az arab országok sajtója bőven taglalja a kis ország szerepét az észak-afrikai változásokban. Igaz, hogy elsősorban mérsékeltebb erőket finanszíroztak (mint Egyiptomban a Muszlim Testvériséget, Líbiában általában a felkelőket vagy Tunéziában a szalafitákat), Maliban azonban konkrét jelei vannak annak, hogy katari pénzadományok érkeztek a dzsihádista Anszár al-Dín szervezetnek is. Bár hivatalosan csak nem-kormányzati alapítványokról beszéltek, nem kétséges, hogy a legnagyobb félszigeti monarchia, Szaúd-Arábia és szövetséges Öböl-menti társai kormányzati szinten több okból is érdekeltek egyes szélsőséges csoportok támogatásában.
Elsősorban a szaúdi hivatalos ideológia, a vahhabizmus terjesztése ér meg szinte minden pénzt. Az ennél radikálisabb szervezeteket pedig éppen az anyagi támogatással igyekeznek távol tartani a félszigettől, ahol ugyanakkor, mint a fennálló hatalmi struktúrára veszélyes irányzatokra, a legkeményebb eszközökkel lépnek fel ellenük.
A radikálisok támogatása az említett régiókban, illetve például napjainkban Szíriában, abból a hosszú távú koncepcióból is eredhet, hogy s szélsőségesek tevékenysége nyomán megnövekedett társadalmi ingerküszöb jobban tolerálja majd a kevésbé radikális vahhabita tanokat Tunisztól Damaszkuszig.
A probléma nem választható el Szaúd-Arábia immár nem is titkolt vágyáról: magának kívánja a szunnita iszlám világ kizárólagos vezető szerepét. Ebben a koncepcióban nem osztanak lapot a hagyományos szunnita hatalmaknak, így Egyiptomnak és Törökországnak. Főként kairói politikai elemzők merengenek azon, hogy kezdetben a médián keresztül, majd konkrét anyagi támogatásokkal a változásokat indukáló és finanszírozó Szaúd-Arábia és Öböl-menti csatlósai mennyire a demokratikus játékszabályok érvényesítéséért hozták helyzetbe a mérsékelt iszlamistákat és vitték be a parlamentbe a választások farvizein ideológiai szövetséget, a szalafitákat, miközben a félszigeten igencsak erős mikroszkóp szükségeltetik ahhoz, hogy a demokrácia csiráit észre lehessen venni.
Érdekes ugyanakkor, hogy térség középhatalmi szerepéért Szaúd-Arábiával több évtizedes küzdelmet folytató Irán mennyire nem tesz lépéseket, hogy rámutasson a radikális iszlamisták és az Öböl-menti monarchiák közötti kapcsolatra. Bár Teherán minden eszközt megragad, hogy borsot törjön Rijád orra alá, az egyre nyilvánvalóbb kapcsolat a szélsőségesek és Szaúd-Arábia között csökkentheti a figyelmet a számára kényes atom-kérdés elől.
Szíriában és a vele sok szempontból szimbiózisban élő Libanonban már erősen érzékelhető a Szaúd-arábiai támogatásokkal aktivizálódó radikális iszlamisták tevékenysége. Szaporodnak a harcoló szervezetek a radikális Nuszra Fronttól a mérsékeltebb Ahrár al-Sámig. – amelyek jelenléte mindeddig eltántorította a Nyugatot a közvetlen katonai segítségnyújtástól; különösen a fegyverszállításoktól. Az említett szervezetekben már eddig is megvalósították az dzsihádista internacionalizmus együttműködését. Soraikban szírek mellett az iszlám világ szinte minden fertályából érkezett mudzsáhedek harcolnak. Hogy egy közeli példát mondjunk: van már koszovói albán mártírjuk is.
Itt merül fel a kérdés: mi történik a harcok után. Láthattuk: a dzsihádista harcosok mozgatása igen profi módon történik egyik hadszíntérről a másikra. Észak-Afrikából, Jemenből, Afganisztánból érkezik a folyamatos erősítés Szíriába. Amennyiben innen is kiszorítják őket, van még front, ahol bevethetők – elsősorban a perifériákon. De haza is mehetnek, ami ugyancsak komoly konfliktusokat gerjeszthet saját országuk muszlim közösségeiben – miként azt láthattuk a hosszú afganisztáni szovjetek elleni felszabadító- majd polgárháború után.
És térjünk vissza végül a már többször érintett perifériákhoz. Említettük, hogy a dzsihádisták legfőbb terepe a bukott és rosszul működő, gazdaságilag erősen elmaradott államok. Amennyiben megvolna a politikai akarat (mind Nyugaton, mind a Közel-Kelet vezetői körében), hogy a problémát a gyökerénél kezeljék, akkor ezekre a területekre kellene koncentrálni. Amennyiben itt megkezdődik a funkcióit ellátó állam valódi felépítése – és ez nem megy segítség nélkül –, akkor van csak esély, hogy a szélsőséges dzsihádista mozgalmak körül megritkuljon a levegő és csökkenjen társadalmi elfogadottságuk. Enélkül tovább tart a harc a hüdrával.