A Szíriában a huszadik században jelentkező szunnita iszlamista irányzatok alapvetően három ellenséggel szemben identifikálták magukat. A mozgalom korai szakaszában a legfőbb kihívást a késői oszmán korban szárba szökkent arab nacionalizmus majd a francia mandátum alatt a nyugati megszállók közvetítette-ösztönözte modernizáció jelentette, amely az iszlamista ideológusok interpretációjában a vallástól és a hagyományoktól idegen útra vitte a társadalmat.
A másik kihívás a szunnita vallástudósok évszázados vesszőparipája volt: a síizmus. Ennek léte, majd az – egyébiránt problematikus besorolású heterodox – alaviták általi politikai hatalomba emelkedése vált az iszlamista ideológusok fő témájává. Ezt olvashatjuk Muhibb al-Dín Kátib (1886-1969), Szaíd Havvá (1935-1989) és a kortárs Muhammad Szurúr Zajn al-Ábidín (1938-) munkáiban.
A harmadik, a szíriai társadalomban legmélyebben gyökerező – az iszlamista purifikátorok számára idegen (görög, indiai, keresztény) hatásai miatt elfogadhatatlan – szellemi hagyomány a szúfizmus. Damaszkusz, Aleppó és a kisebb városok valamennyien az „iszlám misztika” nemzetközi hírű központjai voltak, ahol a Naqsbadíjától a Qádiríján át a Rifáíja és más szúfi irányzatok virágoztak és virágoznak a mai napig. A mindenkori hatalom – nem csak a mostani, hanem az oszmánok óta valamennyi – pedig ösztönözte a szúfi mozgalmakat, miután azok általánosságban apolitikus álláspontja a társadalom jelentős részét tartotta távol a politikától, ami az autoriter rendszerek számára igen kívánatos állapot.
Az iszlám újjászületés 20. századi mozgalmai a mérsékeltektől kedve a dzsihádistákig valamennyien programjukba írták a szúfizmus elleni küzdelmet.
A francia mandátum évei (1920-1946) jelentek meg az első kisebb iszlamista szervezetek, amelyek előkészítették a terepet a legjelentősebb résztvevő, a Muszlim Testvériség számára. Az egyik első ilyen csoport a Gurrá Egyesület (الجمعية الغرّاء) volt, amelyet 1924-ben hozott létre Alí al-Daqr sejk, s első vezetője Hásim al-Khatíb al-Huszajní sejk volt. Létrehozásának oka az ekkor kirobbant dél-szíriai (Haurán) drúz felkelés volt, miután a francia katonaság erőszakos beavatkozása következtében ezrek menekültek a fővárosba, ahol szociális vészhelyzet alakult ki. A szervezet alap- és középfokú iskolákat alapított és széles körű társadalmi segélyprogramokat működtetett, azzal együtt, hogy még a kortársak szerint is meglehetősen konzervatív válaszokat adtak a mindennapi élet mind több modernizációs kihívására.
Sokkal ideologikusabb volt az 1930-ban egyiptomi példára alapított Iszlám Útmutatás Egyesület (جمعية الهداية الإسلامية). Vezetője Alí al-Tantáví sejk volt, aki – bár távol tartotta magát a politkától – ugyancsak konzervatív válaszokat adott a modernizmus kihívásaira, élesen támadva minden újítást és téveszmét (azaz a nyugati gondolkodás térnyerését). Társadalmi hatása azonban kétségtelenül jelentős volt, miután sikeresen küzdött a vallásos oktatás megerősítéséért, a női fejkendő viselésének kötelezővé tételéért vagy például a Ramadán idei iftárok idején szokásos hangoskodás betiltásáért.
Hasonlóan jelentős társadalmi hatást gyakorolt (főként a középosztály körében) az 1932-ben Damaszkuszban Abdulkarím al-Rifáí sejk irányításával létrehozott Iszlám Társadalom Egyesület (جمعية التمدن الإسلامي), amely a nevelésre és a mecsetekből kiinduló társadalmi változásokra helyezte a hangsúlyt.
Miként az arab országok legtöbbjében az első immár jól kiépített, országos struktúrával rendelkező szervezet Szíriában is a Muszlim Testvériség (MT الإخوان المسلمون) lett, amely alig több mint egy évtizeddel egyiptomi megalapítása után már Damaszkuszban is szervezkedni kezdett. Közvetlen előzménye volt néhány, a harmincas években létrejött szervezet, mint az 1936-ban Humszban Abú al-Szuúd Abd al-Szalám által alapított Muszlim Fiatalok Egyesülete (جمعية الشباب المسلمين), az ugyanebben az évben Aleppóban létehozott Umár Bahá al-Dín al-Amírí vezette Dár al-Arqam (دار الارقم) s az 1941-ben Abd al-Vahháb al-Azraq irányította Középiskolai Diákok Uniója (اتحاد طلاب مدارس ثانوية). Ezek a szervezetek 1946-ban Muhammad Fiataljai Egyesülete (جمعية شباب محمد) és Muszlim Fiatalok (الشباب المسلمين) néven csatlakoztak az időközben megszülető szíriai Muszlim Testvériségbe.
A harmincas évek végén Egyiptomból hazatért fiatal szíriai egyetemi hallgatók és vallástudósok – a Muszlim Testvériség hatására – otthon szociális, jótékonysági vallási alapítványok szervezésébe fogtak. A kezdetben határozottan apolitikus szervezetek a negyvenes évek közepére – követvén az egyiptomi MT mozgalomépítésének három fokozat-programját (oktatás, ezen alapuló széles körű társadalmi reiszlamizáció majd a politikai hatalom megszerzése) politikai szervezetté alakultak: 1945/46-ban létrejött a Szíriai Muszlim Testvériség (الإخوان المسلمون في سوريا) Musztafá al-Szibáí vezetésével, amely számos, többek között az előző bekezdésben említett iszlamista csoportocskát magába olvasztott.
A MT gyors szíriai adaptációjának több oka volt. Elsőként az egyiptomi MT-alapító, Haszan al-Banná különösen fontosnak tartotta a mozgalom szíriai kiterjesztését, lévén Damaszkusz az egykori iszlám világbirodalom első fővárosa volt. Így kiemelt figyelmet fordított a Szíriából érkező egyetemi hallgatókra, s eképpen váltak leghűségesebb követői a szíriai filiálé alapítói: Musztafá al-Szibáí és Muhammad al-Hámid sejk. E szoros kapcsolat építésében fontos szerepet játszott Muhammad Szaíd al-Marifí sejk, aki a francia mandátum elől Egyiptomba emigrált s ott Haszan al-Banná egyik közeli munkatársa lett.
A Szabad Tisztek Mozgalmának eredményeképpen hatalomra került Dzsamál Abdunnászir/Gamal Abdel Nasszer által forszírozott országegyesítést (Egyesült Arab Köztársaság, 1958-61) ellenezte a MT szíriai szárnya, miután egyiptomi testvéreiket ekkor már üldözte a nasszeri rezsim. A hamarosan bekövetkező szétválás azonban nem oldotta meg a MT helyzetét: a nasszerizmus, majd az arab szocializmus és pánarabizmus s általában a szekularizált életmód irányába ható változások a MT törekvései ellen hatottak.
A Baathista hatalomátvétel (1963) után erősödött a MT tevékenysége - paradox módon különösen annak 1964-es törvényen kívül helyezése után. A hatalomhoz való viszonyulás mentén végül 1972-ben a két szárnyra szakadt az Adnán Szaad al-Dín vezette szíriai MT. A mérsékeltebb damaszkuszi szárny vezetője: Iszám Attár, a radikálisabb, fiatalok képviselte aleppó-hamái szárny irányítója Abd al-Fattáh Abú Gudda lett.
Míg a damaszkusziak a politikai érdekérvényesítés híve voltak, az aleppói/hamaiak konfrontálódni akartak a rezsimmel. Ez utóbbi sokkal nagyobb társadalmi támogatást élvezett, valamint jobban szervezett volt a damaszkusziaknál. Az északiak radikálisabb voltának történelmi okai is voltak: ez a terület mindig konzervatívabb volt, mint Damaszkusz, s ez a különbség csak erősödött a francia mandátum időszakában, amikor a társadalmi modernizáció leginkább a fővárosban (és a tengerparti városokban) érvényesült.
A radikálisok hamarosan saját szervezetet hoztak létre, Harcos Élcsapat (HÉ الطليعة المقاتلة) néven, melynek vezetője Marván Hadíd lett. A szervezet, amelynek központja a szomszédos Jordániában volt, csoportokkal rendelkezett Damaszkuszban, Hamá és Aleppó térségében. A tagok katonai felkészítése pedig a Fatah libanoni kiképzőközpontjaiban zajlott. Hadíd támogatást kapott a szíriai MT vezetőjétől is, s általánosságban elmondható, hogy politikailag is erősen aktivizálta a szervezetet. A HÉ egyre függetlenebbé igyekezett válni a MT-től. 1975-ben a szíriai hatóságok végül letartóztatták Hadídot, akit a börtönben a következő évben meggyilkoltak.
Ezek után a HÉ illegalitásba vonult, majd 1979 tavaszán nyílt háborút hirdetett a kormány ellen: terrorrobbantással az aleppói katonai akadémia 83 hallgatóját ölte meg. Az ekkori MT-vezetőnek, Szaíd Havvának a titulusa is a háborús viszonyokat idézte: ő volt a „katonai alakulatok parancsnoka” ( قائد التشكيلات العسكرية). Az államhatalom és az iszlamisták között eszkalálódó küzdelemben a HÉ folyamatosan támadta az erőszakszervezetek központjait, a Baath Párt irodáit és kormányzati épületeket. A legtöbbször autóbombával végrehajtott támadások sokban hasonlítottak a jelenlegi polgárháborúban elkövetett iszlamista akciókhoz.
1981-től kezdődően a HÉ vezetője, Adnán Uqla egyre inkább szembefordult a MT vezetőivel, miután ez utóbbiek egy széles ellenzéki koalíció létrehozására törekedtek, amelyben szerepet szántak valamennyi iszlamista és szekuláris, a fennálló rendszerrel szemben álló erőnek. Végül a HÉ a MT radikálisaival együttműködve Hamába szorultak, ahol az iszlám radikális erők felszámolása végül több tízezer áldozatot követelő vérfürdőbe és a város belső kerületeinek elrombolásába torkollt.
A HÉ felszámolása ellenére az események mély nyomokat hagytak a közép-szíriai lakosság körében. Bár a hatalom részéről erős volt a törekvés az mozgalom emlékezetének eltörlésére, az legalább annyira nem sikerült, mint ahogy a hamái, Maarat al-Numán-i vagy idlíbi házfalakon még az ezredforduló után is ott derengtek halványan a MT és a HÉ mozgósító tacepaói.
