Egyiptom és Szaúd-Arábia politikai riválisok. Mindketten a régió középhatalmi szerepét szeretnék eljátszani. A Nílus-völgyi országnak ez jó ideje egyre kevésbé megy, bár a média és a tudományos élet még mindig szereti hangoztatni, hogy milyen nagy Kairó politikai, vallási szerepe az iszlám világban, hogy Egyiptom az arab világ központja, hogy az al-Azhar a szunniták vallási világítótornya és hasonló idejét múlt sztereotípiákat.

Szaúd-Arábia regionális ázsiója kétségtelenül növekszik, köszönhetően a Fahd király által a nyolcvanas években elindított s az ezredforduló után Abdullah által felgyorsított nemzetközi ideológiai nyomulásnak. Ma már maguk a szaúdi politikacsinálók sem tagadják szerepüket az arab országokban két éve elindult politikai változások előkészítésében és támogatásában, s továbbra is rendkívül tevékenyek az új hatalmi struktúrák kiépítésében. Ennek bonyolult síita- és Irán-ellenes ideológiai, piacbővítő gazdasági és egyszerű hatalomszerzési/bővítési mozgatórugói vannak. A szaúdi vezetés számára a legfontosabb láncszem most szakad: Szíriában készülnek finanszírozni az országot az iráni szövetségesi rendszerből kiemelő általuk hatalomba álmodott szunnita iszlamista kormányzatot. Hogy ez mennyire sikerül, még a jövő zenéje, de Muszlim Testvériség szíriai filiáléja biztosan ott lesz a hatalmi osztozkodásnál.

Az egyiptomi változások során parlamenti többséget és az államelnöki posztot is megszerző Testvériség is jelentős támogatást kapott Rijától. Annak ellenére, hogy a szaúdi állam hivatalos és kizárólagos ideológiáját jelentő vahhabizmus szemben áll a Haszan al-Banná majd Szajjid Qutb által kidolgozott testvériség-ideológiával. A vahhabiták számára a Testvériség az iszlám világot modernizálni akaró, s e cél érdekében idegen/nyugati eszközöket (mint például a parlamentarizmus) igénybe vevő és ezáltal a Próféta és társai (az ősök, a szalaf által) követett iszlám gyökerektől eltávolodó mozgalom. Az irányzat névadója, a 18. században élt Muhammad bin Abdulvahháb – hosszú ideológiai előzmények után – a szalaf hite, elméletei és gyakorlata restaurációjába kezdett. Viszont azt Rijádban is belátják, hogy számos iszlám országban a Testvériség alakította ki a legszélesebb spektrumú és működőképes – általában állam-pótló – vallási/társadalmi/érdekérvényesítő struktúrákat, amelyeket felhasználva helyzetbe hozhatók az iszlamisták különböző csoportjai. Mind a mérsékeltek, mind a farvizeken evező radikálisok – így a szalafiták – is.

Amint beiktatták az elnöki székbe, Muhammad Murszí első látogatása Szaúd-Arábiába esett. A korábban feszült szaúdi-egyiptomi kapcsolat enyhülni látszott, meg is jelentek a szaúdi befektetők a kairói luxusszállodákban. Az ideológiai szakadék és a regionális rivalizálás továbbra is megmaradt. Rijád első számú egyiptomi támogatottja továbbra is a helybéli szalafiták, a parlamentben a képviselők negyedét adó Iszlamista Blokk (الكتلة الإسلامية), amely három politikai pártot ölel fel: Fény/Núr Pártot (حزب النور‎), a Hitelesség Pártját (حزب الأصالة) és az Építkezés és Fejlesztés Pártját (حزب البناء والتنمية).

A Muszlim Testvériség Rijád számára politikai-ideológiai rivális voltát igazolja, hogy miközben külföldön a testvériség anyaszervezet és filiáléi folyamatos szaúdi támogatást élveznek, az Arab-félszigeten enyhén fogalmazva is korlátozott mozgástérrel rendelkeznek.