Miután kilúgoztam a fejemet az elfogultság enyhébb és súlyosabb terhével sújtott Cvijić-Balanyi kettősön, jöhetett valami tárgyilagos munka. Olyan volt, mint a táj: a hegyvidéki, méteres hó födte, metszően hideg levegőjű Szokolac, ahova három napra beszorultam. A szerző – ennyi szép bevezető jelző után – nem lehetett más, mint német.

Edgar Hösch a Kelet-Európa-kutatás csillaga, fél évszázada merítkezik e mocsárban. Ez a könyve először 1988-ban jelent meg, azóta még négy kiadás látott napvilágot, az utolsó, jelentősen bővített és aktualizált 2008-ban. Ebben még az adott év legjelentősebb balkáni politikai eseményét, Koszovó függetlenségi deklarációját is tárgyalja.

Az első téma, ami mindjárt megtetszett, a Balkán-országok, mint földrajzi/történelmi/kulturális régió meghatározása. Ebben szoktak a magyar és szlovén s részben a horvát és román, tehát a Száva-Al-Duna-vonaltól többnyire északra élő népek kényeskedni. Mármint, hogy nem tartoznak a Balkán-régióba. Néhány éve Koszovóban csavarogva olvastam például Paul Garde: Balkáni beszéd (szavakról és emberekről), Kairosz, 2008. című könyvét, amely jellemzően kis számú recenzióiban s baráti beszélgetésekben szép dicséreteket kapott, hogy lám-lám, egy francia (!) írta, s határozottan kiemel belőle minket, magyarokat.

A Balkán meghatározása természetesen nem egyszerű feladat, nem mindegy ugyanis, hogy földrajzi, történelmi, kulturális stb. értelemben közelítjük meg a kérdést. A német történetírás is szépen kibújt a konkrét válasz alól, amikor a Garde által „mítikus határvonalak” által körülfont területet Südosteuropának kezdte nevezni a 19. század közepén Johann Georg von Hahn nyomán. (Ezzel határolták el a német kultúrzónától, Mitteleuropától.) Ez a meghatározás magában foglalja a földrajzi Balkán-félszigetet, az imént említett Száva-Duna-vonaltól délre, de történelmileg, kulturálisan eltérő interakció-sűrűséggel a Balkán magterületéhez kapcsolja az évszázadok folyamán többször de facto politikailag oda is tartozó északi zónát: a (Pannon-)Alföldet az alacsonyabb belső hegykoszorúval (Dunántúli- és Északi-középhegység), Erdélyt, a Keleti-Kárpátokat, a Román-Alföldet és a Prut és Szeret folyók közötti területet.

A kuturális interakciók hatása nem elhanyagolható sem az északi (a mai Magyarország, a szárazföldi Horvátország), sem a keleti (Románia, Moldávia) területeken. A legkevésbé talán a szlovének esetében érzékelhető, ők ugyanis már Nagy Károly kora után német befolyási övezetbe kerültek. (Ez az oka, hogy nyelvileg is jobban elkülönültek a szerb-horvát tömbtől.)

Also, Hösch professzor a könyvében még ennél is továbbmegy. Nemcsak a magyar, horvát, román történelem Balkánnal kapcsolatos részeit taglalja (bizánci, török kapcsolatok), hanem rendkívül részletesen ír a régióval számos történelmi, kulturális kapoccsal kötődő és arra ható észak-itáliai (elsősorban velencei és nápolyi), osztrák de a Podólián át ide köthető dél-lengyel történésekről.

A régió középkori gazdaságtörténetét egészen kiválóan prezentálja. De például a Die Serben in Südungarn vagy a Der Balkan als Krisenregion című fejezeteket lefordítva középiskolás forráselemző órán tenném kötelezővé. Ennek kapcsán újból megerősödött bennem a gondolat: elkeserítő, hogy a történelemoktatásban milyen kevés lecke foglalkozik a régió, a környező országok történelmével. Ebben igen szélsőséges véleményen vagyok. Az optimális történelemoktatás számomra így tagolódik: 50% magyar történelem, 25% a szomszédos országok/népek történelme, 25% világtörténelem. Hogy egy kicsit több fogalmunk legyen arról, hol élünk. (Zum Beispiel, a nagy francia forradalom eseménytörténetét – jelentőségét nem tagadva! –  nem tanítanám heteken át, viszont részletesen ismerni kellene mondjuk a Nemanjidák történetét, a korai horvát történelmet, a bolgárok államépítő tevékenységét, a nagymorva államot, Pribinát és Kocelt és a lengyel királyokat és Vlagyimirt és a fanariótákat und so weiter.)  És ugyanilyen arányokat tudnék elképzelni a szomszédos országok történelemoktatásában is. És most felébredek.

A négyszázötven oldalas könyv egyharmada forráslista – a régi szép német hagyományokat követve. Ezt a részt akár külön köttethetnénk, kiváló Balkán-bibliográfia lenne belőle.

Hösch műve olyan, mintha hosszúra orvosi diagnózist olvasnánk. Nincs téma, probléma, kérdés, amit ne érintene, mindenkinek megadja a magáét. Ezt nem negatív értelemben írom: a mű legfőbb erénye a szenvedélyek, az elfogultság hiánya. Le kellene fordítani. Mint sok más jó könyvet.

Edgar Hösch: Geschichte der Balkanländer von der Frühzeit bis zur Gegenwart, Verlag C.H.Beck, München, 2008.