A Szahara övezetében zajló események most Maliban kulimnálódnak. De oldalági hatások a régió valamennyi országában tapasztalhatók Mauritániától Nigérián és Csádon át Szudánig. Ez utóbbi két ország mintha közös válaszokra készülne, illetve mintha felismernék az extrém iszlamizmus és az új államok megteremtésére törekvő térségbeli szakadár mozgalmak minden szereplő számára nyilvánvaló veszélyességét.
A két ország közötti egyébként igencsak viharos és bonyolult viszony az utóbbi években mutatott pozitív fejleményeket. 2008-ban Khartúm és N’Djamena közös biztonsági együttműködési szerződést írt alá, majd hamarosan szó esett egy széleskörű gazdasági együttműködésről is, amelynek legjelentősebb eleme egy, a csádi olajat a Vörös-tenger partjáig, Port Szudánig eljuttató kőolajvezeték megépítése lenne. Más közös gazdasági projektről is szó esett, megvalósításuk annak függvénye, hogy a mostani regionális folyamatok további együttműködésre kényszerítik-e a két ország vezetését.
Szudán a déli országrész elszakadása mellett komoly belső regionális kihívásokkal küszködik (Dárfúr), míg Csád belpolitikai stabilitása hagy komoly kívánnivalót maga után. A most megerősödő sivatagi szélsőséges iszlamista mozgalmak pedig mindkettőjüket fenyegetik – még akkor is, ha Szudánban történetesen – hol intenzívebb, hol szoftosabb formában – iszlamista kormányzat regnál immár csaknem negyed évszázada.
A történelmi gyökerek nagyjából közösek. Az iszlám egy időben érkezett erre a vidékre, s a terület társadalmát alapvetően meghatározták a lakosság nagyobb részét adó arab beduin törzsek és az általuk gyakorolt iszlám. A két ország iskoláiban tanított történelmi hagyomány is több ponton kapcsolódik egymáshoz; kezdve a 7. században, a Csád-tótól észak-keletre létrejött, majd hamarosan a mai Szudán jelentős részét is magába olvasztó iszlám államalakulat, Kanem királyságától egészen napjainkig.
Bár Csádot nem tekintik arab országnak, az arab nyelv fontos szerepet játszott a terület történelmében: valamennyi itt létrejött állam (Kanem-Bornu, Buqarmí királysága) az arab/iszlám kultúra regionális nagyhatalmai voltak a középkor folyamán. Az arab nyelv máig a legelterjedtebb nyelv az országban – a francia a gyarmati rendszer azt erőteljesen negligáló tevékenysége ellenére is.
A gyarmati rendszer széthasította a korábban egységes társadalmi/gazdasági szövetet. (Nem valamilyen egységes társadalmat, hiszen az a törzsi rendszer következtében aprólékosan tagolt volt, de megszüntette a regionális együttműködésen, a beduinok és letelepedettek közötti – nem mindig konfliktusmentes – kapcsolatokon alapuló gazdasági hálózatot.) Ennek következtében (is) a múlt század második felében megszerzett függetlenség szinte folyamatos konfliktusokat generált a két ország között.
Miután mindkét országban évtizedes polgárháborúk dúltak, mindkét fél előszeretettel avatkozott be a másik belügyeibe a valamely polgárháborús fél oldalán. Elsősorban azért a szudániak. 1975-ben Khartúm keze is benne volt az akkori csádi elnök, François/Nagarta Tombalbaye hosszú polgárháborút követő likvidálásban, majd intenzíven beavatkozott a nyolcvanas évek hosszú csádi konfliktusban, s a Goukouni Oueddei elnök ellen fellázadt Hissène Habrét, majd az 1990-ben ez utóbbi ellen hatalomra jutott jelenlegi vezetőt, Idriss Débyt támogatta.
Déby, aki a Csád és Szudán határvidékén élő Zagawa törzs tagja, úgy tűnt, a két ország közötti közeledés és együttműködés kulcsfigurája lesz. Miután azonban ő is megvívta a maga polgárháborúját az ellene fellázadt volt hadügyminisztere ellen (1998-2002), hamarosan – miután törzse érintett volt a konfliktusban – serényen beavatkozott a Dárfúr-konfliktusba – elsősorban a Zagawa törzs alkotta, Khalil Ibrahím vezette Igazság és Egyenlőség Mozgalmat (حركة العدل والمساواة) támogatásával.
A konfliktus generálta regionális és nemzetközi nyomás végül a két egykori szövetséges, Deby és a szudáni elnök, Umar/Omar al-Basír közeledését eredményezte, majd a már említett biztonsági együttműködési egyezmény megkötése (2008) következett. Kis politikai-bulvár adalék: Deby egy éve választott házastársat magának a szudáni Mahamíd-törzs vezetőjének, Múszá Hilálnak a családjából. Nevezett Hilál a Dzsandzsanvíd-milíciák vezetője s a nemzetközi bíróság egyik legismertebb körözöttje.
Egy hónapja járt Deby Khartúmban. Basír elnökkel aláírtak egy igen széleskörű gazdasági egyezményt, aminek középpontjában az említett csádi olajszállítás áll. Nem kispályás projekt; hossza és a hozzá kapcsolódó infrastrukturális beruházások alapján Afrika legnagyobb szabású olajszállítási létesítményeiről van szó, de még közel-keleti mércével nézve is nagy jelentőséggel bír. A beruházáshoz kapcsolódó egyéb infrastrukturális beruházások (elektromos erőművek, úthálózat-fejlesztés) finanszírozására már bejelntkezett a Közel-Kelet jelenlegi kettesszámú gazdasági dzsolidzsókere, Katar.
Az 1998-ban felfedezett jelentős csádi olajkincs kitermelése 2003-ban kezdődött és a Világban már jelezte, támogatná egy déli irányban, Kamerun felé irányuló olajvezeték építését. Ezt mos beelőzni látszik a szudáni irány. Khartúmban és N’Djamenában most a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok – reakciójára várnak. A két ország közeledése mindenképpen pozitív fejlemény lehet mindkét kormánynak: a regionális együttműködés erősítheti az államokat és szűkítheti a szélsőségesek mozgásterét.
